2004-ben született Szegeden. Jelenleg a szegedi SZTE Gyakorló Gimnázium tizenegyedikes diákja. Az online oktatás alatt kezdett el szépirodalmi szövegeket írni. Ez az első publikációja.

 

Sztaniszlav Zbigniew két hete tűrte könyörtelenül gyötrő fájdalmait a kórházi ágyon, mikor egy másik, éppoly sanyarú sorsú szenvedőt helyeztek el mellette.

            Zbigniew aludt akkor, és álmodott. Egyedül álmaiban nem kínozta betegsége. Ilyenkor a filmekben látott trópusi szigetek puha partjain vagy egyéb olyan helyen élvezte a szabadságot és a friss levegőt, ahová tudta, hogy már soha többé nem lesz alkalma eljutni. Amikor fölébredt, vele ébredt a fájdalom is, és az, mint egy szorgos munkás, azon nyomban nyomorgatni kezdte.

A szoba hanyagul fehérre festett plafonjára meredt, amin három, majdhogynem párhuzamos repedés éktelenkedett. Zbigniew azzal próbálta elterelni figyelmét reménytelen helyzetéről, hogy igyekezett megállapítani, vajon melyik folyóra hasonlíthatnak a leginkább. Földrajztanár volt, számos vízfolyás élt a fejében, az esetek többségében ki is választotta a repedéseknek megfelelőket, két hét után azonban már nagyon unalmassá vált a plafont bámulni. Amikor megkísérelt újra elaludni, valami fölkeltette a figyelmét. Mély szusszanást hallott a mellette lévő ágyról. Egy síri csöndben pihenő szobatársat kapott, akit tüstént fölismert. Kovits Szilamér volt az.

Ezzel a már-már komikusan magasra nőtt emberrel még az egyetem évei alatt ismerkedett össze. Igazán szoros barátságba sohasem kerültek, ennek ellenére Szilamér egyszer meghívta Zbigniewet makói házába. Zbigniew meglepődött, de végül elment.

A házigazda mesterien tudott kártyázni, és vendégeivel mindig le is ült egy kör erejéig. Ezt Zbigniew sem kerülhette el, és szerencsétlenségére valódi pénzbe játszottak, így komoly összeget hagyott ott, ami, bár engesztelésképpen Szilamér később meghívta egy kiadós ebédre, mély nyomot hagyott benne. Elhatározta, hogy ezzel az emberrel többet nem fog sem kártyázni, sem semmilyen szerencsejátékot játszani.

Szilamér fölocsúdott, nagyot ásított, nehézkesen fölült a nyikorgó ágyon, körbenézett a szobában. Egészen megváltozott, mióta Zbigniew utoljára látta. Hosszú haja megritkult, egykor élénken világító szeme most beesettnek tűnt, emellett teljesen lesoványodott, mintha már hetek óta egy falatot sem evett volna.

− Jó ég! Nem is tudom, mikor láttam magát utoljára − kiáltott föl örömében Szilamér.

− Örvendek a szerencsének − felelt kelletlenül Zbigniew.

− Mostanában hozták be?

− Már két hete itt fekszem.

− Ó, netán haldoklik?

− Nos − kezdte Zbigniew, és igyekezett szűnni nem akaró kínját palástolni −, szépen, lassan.

− Értem − válaszolt tömören Szilamér.

Jó ideig hallgattak. Az új lakó kényelmesen fölfedezte a szoba minden részét, s közben egyre csak azon járt az esze, miképpen törhetné meg a csöndet. Eközben Zbigniew, mint akit megbabonáztak, úgy kémlelte a plafon repedéseit. Mintha megváltozott volna valami. Az egyik egy leheletnyit eltávolodott a többitől. Nem értette, hogyan lehetséges ez, és azon tanakodott, vajon valóban elmozdult-e egy repedés, vagy csak elviselhetetlen fájdalma szórakozik vele. Végül Szilamér szólalt meg:

− Nagyon rossz?

Szobatársa felrezzent, és nehézkesen felé fordult. Szilamér aggodalmasan nézett körül, félelmét leplezni próbálta, de nem tudta. Zbigniew mélyen sóhajtott, összeszedte gondolatait, és elhatározta, hogy őszinte lesz.

− Borzalmas − kezdte. − Feszül a mellkasom, valamint szúr a szívem. Miért érdekli?

Most Szilamér sóhajtott mélyen. Teljesen elkeseredve ücsörgött, remegő kezeit tördelve jobb vállára fektette fejét.

− Azért, mert én is haldoklom.

− Sajnálom.

− Köszönöm − mondta csüggedten Szilamér. − Egyébként mivel szokta elütni az idejét?

− Látja ott fönn azt a három repedést? − kérdezett vissza Zbigniew, és fölmutatott a plafonra. − Azon szoktam töprengeni, hogy melyik folyókra hasonlítanak.

− Nem épp a legizgalmasabb időtöltés.

− Nem. Valóban nem annyira érdekes, mint például a kártyázás − hagyta rá Zbigniew, és szobatársára sandított.

Szilamér alig láthatóan elmosolyodott, de mosolyában volt valami keserűség.

− Én már nem kártyázom − felelte rekedt hangon, és fölemelte remegő kezeit. − Megöregedtek. Nem tudok sem keverni, sem osztani. Az utóbbi időben inkább fogadtam az emberekkel. Az is elég szórakoztató.

Hirtelen Zbigniewre emelte tekintetét.

− Tényleg! − kiáltott föl. − Fogadjunk mi is valamiben! Mit szól hozzá?

− Az ördöggel és a makói kártyásokkal nem fogadok − válaszolt elutasítóan Zbigniew.

− Én már nem kártyázom.

− Akkor sem.

− Kérem! − könyörgött Szilamér. − Csak most az egyszer!

− Legyen − adta meg magát morgolódva Zbigniew. − És mégis miben fogadjunk?

Unottan nézett maga elé, semmi kedve sem volt fogadást kötni. Hagyta, hogy szobatársa törje a fejét. Szilamér kis idő elteltével kénytelen volt föladni, semmi sem jutott eszébe. Hallgatott egy darabig, majd megkérdezte:

− Van itt jelenleg valamije?

− Nincs − mondta komoran Zbigniew −, csoda az is, hogy egyáltalán az életem megvan még.

− Ez az! − derült föl Szilamér. − Ebbe fogunk fogadni. Az életünkbe.

− Ezt meg hogy értsem?

− Figyeljen! Az nyeri a fogadást, aki tovább megtartja az életét.

− Ez őrültség.

− Nem mindennapi, az biztos. Nos, fogadunk? − kérdezte izgatottan Szilamér.

− Rendben, fogadjunk − dünnyögte kedvetlenül Zbigniew. − És mi lesz a jutalom?

− Nem tudom.

− Nekem semmim sincs... − folytatta Zbigniew, majd a mellkasához kapott, és elhallgatott.

Szilamér elmosolyodott. Megtalálta a megoldást.

− Legyen a jutalom a plafon három folyója, amiket mindig olyan nagy érdeklődéssel figyel!

Zbigniew csak csöndben feküdt, a plafont bámulta. Szilamér egy darabig nézte, aztán odacsoszogott, megfogta a csuklóját.

− Győztem. Most is.

Fölnézett, és elgondolkodott, hogy a repedések melyik folyókra hasonlítanak.