Három

Örök visszatérés

– Ezért meg kell, hogy átkozzalak – motyogta a Tavitündér a halántékát dörzsölve. Ez a harmadik idióta volt a héten.

Bertalan kerek szemekkel meredt rá. Már éppen eltátotta a száját, hogy nekiálljon kifejezni teljesen jogos méltatlankodását, hogy ő ugyan nem tudhatta, meg amúgy sem olyan nagy ügy az egész, és különben is, túlreagálja a dolgot, biztosan megjött neki, mikor egyszeriben otthon találta magát. Hogy hogyan került a szomszéd ligeti tó partjáról vissza az albérletbe, abban nem lehetett egészen biztos, de tuti csak túl sokat füvezik mostanság. Ez megmagyarázná azt hülye nőcit is a tóból, ilyen amúgy az életbe’ nincs, de legalább szexinek szexi volt.

Másnapra szinte teljesen meg is feledkezett az egészről, úgy indult az egyetemre. Volt ugyan valami furcsa dolog a levegőben, és egy fél pillanatra úgy érezte, kicsit össze kéne húznia magát, de nem ment olyan messzire a jelenség, hogy ezt igazán regisztrálja, majd elmúlik. Az első különös részlet az volt, hogy hiába volt hozzá alanyi joga, a járókelők nem tértek ki az útjából az utcán. Négy-öt emberbe is beleütközött, valaki pedig egyenesen ráült a metrón, mintha ott se lett volna. Elnézést sem kért utána, csak arrébb állt, Bertalan életében először feldúltan érkezett a kampuszra.

Amikor a folyosókon sem nyílt meg a tömeg tekintélyt parancsoló alakjának, kezdte elveszíteni a hidegvérét.

– Figyelj már oda, hé! – förmedt rá a frufrus lányra, aki siettében a lábára lépett. Semmi. Se bocsánat, se meghívás egy kávéra kárpótlásul, se az életét nem váltaná meg azzal, hogy Tame Impalát hallgatva cigiznének egy parkban, és az egzisztencialistákról beszélnének, se össze nem törné a szívét a szakadó esőben, még egy kósza pillantás se.

Órákon a tanárok mintha meg se hallották volna. Hiába szólt közbe, osztotta meg zseniális gondolatait az ópiumháború modern képregényekre gyakorolt hatásáról, vagy a poszthumanista filozófia Kossuthra visszavezethető eredetéről, vagy a kortárs irodalmi élet szerinte csalódást keltő tendenciáiról, semmi válasz. Mikor a nap végén ránézett a telefonjára, nem várta új értesítés, hiába húzta jobbra következetesen az alterlányokat, nem lett új match a Tinderen. Büszkesége utolsó darabkáit félretéve ráírt a barátnőjére meg pár haverjára. Mind látták, és egy sem írt vissza.

Másnap reggel a telefonja továbbra is értesítésmentesen pihent a párnája mellett, aztán a metrón is állandóan útban volt valakinek, és a Blahán úgy meglökték, hogy jobb híján egy néni járókeretében kellett megkapaszkodnia. Senki sem lájkolta a Nietzsche-idézetet, amit út közben rakott ki az instájára, még a Telex-cikkre adott kommentjére sem válaszolt egy femináci se, de valószínűleg nem azért, mert szemmel láthatóan igaza volt az abortusszal kapcsolatban.

A kampuszon kellett megtudnia, hogy nélküle szerveztek Kant-kritika estet a Keletben. Ezután már az, hogy a barátnőjét rajtakapta, amint az ex-barátnőjével smárol az Arisztotelész-szeminárium előtt, szinte alig jelentett valamit. A tanár már meg sem állt, amikor megpróbálta félbeszakítani őt a szabadkőműves motívumok kapcsán, melyek egyébként Pollock művészetének egyértelmű alapjai voltak, akkor is, ha senki nem akarta beismerni. A folyosón valaki azt hitte róla, eltévedt, és útba akarta igazítani, hiába a bőr oldaltáska, a kontyba fogott hosszú haj, a szemüveg meg a szövetkabát.

Egy hét után Bertalan a tóba fojtotta magát. A Tavitündér mosolyogva temette el az iszapba, a szemináriumok pedig sokkal könnyebben folytak a fiú nélkül, akire senki nem emlékezett.

Inkább

Klári mama nevetett valamin, amit nem hallott, és felszólított mindenkit, hogy szedjenek még, mert nincs más. Nem szólt rá papára, hogy ne igyon több pálinkát, mert akkor csak még többet inna, és felemelné a hangját, hogy obszcén nótákkal szórakoztassa a népet, rá kéne szólni, akkor pedig elkezdi majd mesélni a történeteit a nőiről, és hogy mennyivel jobban járt volna velük, mint ezzel a hisztis picsával, aki még főzni se tud normálisan, és megkeseríti az életét, nyaggatja mindenért, sosincs az embernek nyugta, hát csoda egyáltalán, hogy iszik, de már inni se lehet, a legegyszerűbb az lenne, ha főbe lőné magát meg mindenki mást is. Klári mama inkább tölt magának még egy kupica szilvapálinkát.

Dóri két adag tejfölös nokedlit szedett a tányérjára az ecetes saláta mellé. Ha elmondja a mamának, hogy vegetáriánus, sápítozás lesz, aztán megkérdezik, miért. Azt nem mondhatja, hogy nem szereti a húst, olyan nincsen, de muszáj azt mondani, mert különben a környezetről lesz szó, és ha a környezetről van szó, akkor Béla bácsi mindent jobban fog tudni, mert olvasott egy cikket az Origón a múltkor arról, hogy a vegánok azok, akik tönkreteszik a bolygót, mert a hús- és tejipar nélkül összeomlana a gazdaság. Ha pedig Béla bácsi megszólal, itt nem lesz neki vége, hallgatni kéne, ahogy szidja ezt a hisztis, túlérzékeny új generációt, a nyilvánvalóan női hormonokkal mérgezett vizeket és rövid úton a hazánk pusztulásáért küzdő gyíkembereket. Dóri inkább azt mondta, mikor megkérdezték, hogy evett előtte, és most csak éppen csipeget.

Az asztal túloldalán Esztert a fiúkról faggatja a papa. „Nincs nekem időm ilyenekre, papus”, mondja Eszter, és a tányérjába mélyed, mintha életében nem látott volna még ilyen érdekes kovászos uborkát. Tegnap voltak öt hónaposak a barátnőjével, piknikezni mentek, este pedig táncolni, de ha a mama megtudná, még szívrohamot kapna, és mást se lehetne hallgatni egész este, csak hogy hogy lesznek így dédunokák, papától meg, hogy biztos-e benne, az egyetemista lányok mind azt hiszik, node egy jó férj az csak kell, biztos a városi élet az oka, azok a kurva buzik mindenhol ott vannak, Józsi bácsi meg azt mormolná vigyorogva az orra alatt, hogy azért szexi a dolog, Kata néni erre kiosztaná, és ordítás lesz a vége. Eszter inkább csak bólogatott, igen, majdcsak talál valakit.

Csilla boldogan nézte, ahogy a lányai a nagyszüleikkel beszélgetnek, milyen jó, hogy ilyen közvetlen a viszonyuk, nem volt nekik egyszerű a válás óta. Aztán Józsi megkérdezte, mi újság a Károllyal, Csilla pedig elismételte a mantrát: nem, nem fogadta vissza, igen, továbbra is külön élnek, igen, sajnos, dehát. Azt nem tette hozzá, hogy Károly éveken keresztül bántalmazta, hogy elhanyagolta a gyerekeit, nem csinált otthon semmit, hogy hazudott és csalt és elköltötte a teljes családi kasszát márkás nadrágokra, mert ha mondaná, akkor kezdődne, hogy a Károly, hát a Károly biztosan nem, az egy olyan rendes, normális ember, hát egy házasságban kompromisszumok vannak, ennyiért kirakni, ugyan, minden kapcsolatban vannak bukkanók, mi lesz így a gyerekekkel. Csilla inkább megkérdezte Józsit, szedhet-e még neki karajt, hátha attól elhallgat egy pillanatra.

Mikor Adri nénit megkérdezték, milyen a munka, csak általánosságokat mondott, és kivitte az üres levesestányérokat. Ha elkezdene a politikai karrierjéről beszélni, Józsi biztosan belékötne, és addig erősködne, hogy ő mint tisztes szakember józan paraszti ésszel nyilván jobban tudja, mi folyik ebben az országban, hát a vak is látja, no meg itt azért összetettebb dolgokról van szó, Adri egyáltalán alig érthet valamit az egészhez, hiszen ezek a tényezők és gazdaság és infrastruktúra, meg az oroszok, szavazások és választások, a nagyobb képet nem egyszerű meglátni, Béla meg megtámogatná, a feketéket (nem ezt a szót használná) és a migránsokat kezdené szidni, a papus meg csak bólogatna rá, pedig olyan részeg, hogy alig ért az egészből valamit. Adri inkább munkaügyi vészhelyzetet színlelt és telefonhívásokat, majd idejekorán távozott, hogy a lakásában békében Atwoodot olvashasson a kutyája társaságában.

Kata néni legszívesebben lelépett volna a nővérével együtt, semmi kedve nem volt megvárni, hogy a férje odáig részegedjen, hogy úgy kell majd eltámogatni a kocsiig, vagy ahhoz, hogy a gyerekekről kérdezzék. Jól vannak, igen, kamaszodnak. Ennél többet senki nem kérdez, Kata pedig nem mondja, hogy a kisebbik pszichológushoz jár, nyugtatókat szed, és több időt tölt a barátai házában, mint otthon, a nagyobbik pedig nem szól hozzájuk, mióta elment egyetemre, mert ez nyilván mind az ő hibája lenne, és mama tanácsokkal látná el, hogy hogyan kell gyereket nevelni, erre pedig az asztalnál egyszerre mindenki inkább nem mondana semmit, papa pedig azt javasolná, verje el őket egyszer-kétszer. Kata inkább képeket mutatott róluk a telefonján, és elkezdte körbekínálni a sütiket.

Az edényeket ki kellett hordani konyhába, Kata néni mosogatott, Csilla rendezkedett, mama felügyelt, Eszter és Dóri csomagolták a maradékot, és a kutyának adták a csontokat. A férfiak a szobában maradtak beszélgetni, hogy áll a focicsapat, milyen a Tisza vízállása. Kata tálcán bevitte a kávét, megitták, aztán a térdekre csaptak, hogy no, indulunk lassan, három puszi mindenkinek, alkohol- vagy parfümillatú. Olyan jó volt látni benneteket, aztán hívjatok. Arra járok majd januárban, összefuthatnánk, jó, majd küldök emailt. Lányok, mindenetek megvan? Na gyere, Józsi, megyünk, kapaszkodj! Vigyetek a sütiből, nehogy rajtunk maradjon, aztán óvatosan vezetni ilyen sötétben! Csókoltatom a gyerekeket, legközelebb jöjjenek el, hát olyan jó, amikor így együtt a család, és erre senki nem mondja, hogy inkább a halál.

Féligáteresztő

Időnként elgondolkodott, vajon önszántából maradt-e. Az emlékek azonban egyformák voltak, napok sorban, egymás után, mint a bögrék a polcon. Tiszta bögrék. Először reggeli, kávé, mosogatás. Felmosni a fürdőszobát, letakarítani a tükörről a borotvahabot. Ebéd, sose tudni, elég jó-e. Mosogatás. A délután már tartogat egy kis izgalmat: vajon épp mosásra van-e szükség, vagy vasalásra? Mindig annyi a keményítésre váró ing meg ágynemű, párosítani vagy stoppolni való zokni. Porszívózni igazán sosem árt. Felmosni csak heti kétszer kell, ablakot pucolni heti egyszer is elég.

Ha egyszer valamit elmulaszt, káromkodik az úr. Nem őt szidja persze, csak úgy a levegőbe mondja, és talán csapkodni is kezd. Fel kell szedni utána a tollakat, és letakarítani a tintát a falról, majd cseppenként visszatölteni a tollba, azt meg szépen a többivel párhuzamosan az asztalra fektetni. Elvégre azért maradt, hogy minden rendben legyen, az hiszi. Ha őszinte akart lenni magával, beismerte, hogy túl régóta lebeg a lakásban ahhoz, hogy emlékezzen, pontosan miért is létezik. De ez még nem ok arra, hogy távozzon. Mi lenne az úrral nélküle.

A jövőbéli és az elmúlt napok összesimultak, úgy tornyosultak egymáson, mint a szekrényben feszítő, összehajtott ruhák. Az egyikben kisúrolta a kádat, kikaparta a lefolyóba ragadt fekete szőrcsimbókokat. A legnagyobb tisztelettel. A másikban leoltotta az égve hagyott lámpákat, és betolta a székeket. A kukába söpörte az asztalra pergett morzsákat, belenyúlt a kiömlött kávéba. Egy pillanatig úgy maradt, a ragacsos kávéfolttal a hosszú, fehér ujjain, nézte, ahogy a barna, köpetszerű maradék lehámlik róla, és a földre hullik. Felmosta a padlót, majd lehúzta és kisúrolta a vécét, ennek naponta többször is meg kell lenni, ahányszor az úrnak igénye van, mégsem állhat ott egész nap, büdös lesz.

Azokat a pillanatokat igazán szerette, amikor úgy tűnt, az úr egyenesen hozzá beszél a számvitelről, könyvelőkről és egyéb misztikus és izgalmas dolgokról, amiket ő ugyan nem értett, de örömmel követte a hangos gondolatmeneteket, és néha felcsillant, mikor úgy érezte, hallgatásával az úr segítségére volt. Újult erővel vetette magát a munkába, elsimította a terítőket és a szőnyegeket, az aranymetszés szerint igazgatta el a függönyök redőit, halvány gyöngyvirágillattal hintette be a lakás sarkait, az ablak elé állt, hogy szebben törjön meg rajta keresztül a fény.

Aztán összeszedte a használt zsepiket, és kicserélte az üres síkosítós tubust egy újra. Kirázta a szőnyegeket, míg az úr a nappaliban dohányzott, a hamu kis kupacokban gyűlt a laminált padlóra, ne felejtse el egyből felsöpörni, nehogy széthordják a lakásban. Néha elgondolkodott, mennyivel egyszerűbb lenne, ha csak befeküdne a hamu útjába, és elnyelné, mielőtt a földre érne. Ha önmagán tálalná az ételt tányér helyett. Ha ő lenne zsebkendő meg síkosító is, hozzá vágná az úr a tollakat inkább, nem a falhoz, mennyivel kevesebb munka lenne vele.

Bekúszott a számítógépbe és a telefonba, kisöpörte a pornó- meg kalózoldalakról átszivárgott vírusokat. Összeszőtte a vakolat hajszálrepedéseit, visszahozta a színt a kifakult tintába, kifényesítette a villanykörtéket, csendben eligazgatta a problémákat, mielőtt megjelentek volna. Leszedte a falak belsejében szövődő pókhálókat és penészt, saját kezével hozta rendbe az eldugulófélben lévő csöveket, mosta ki a szarfoltokat az alsónadrágokból, tapasztotta be az ökölformájú lyukakat a falban. Az úr néha korábban ért vissza, és olyankor meglátott egy-egy mosatlan tányért vagy koszos zoknit. Lehet, hogy egy idő után az egész fal csak befoltozott lyukakból fog állni, és akkor vajon ugyanaz a fal lesz-e?

Mikor időnként elgondolkodott, vajon önszántából maradt-e, por maradt a konyhapolcok tetején, és megváltozott a levegő a lakásban. Ezt már az úr is érezte, és mikor erre jött haza, egyenesen felé fordult, a szemébe nézett, és mosolyogva köszöntötte. Megköszönte a vacsorát, a napjáról kérdezte, végigsimította a karját, aztán ettek, nevettek, a férj elmosogatott, és minden kérdés a felejtés martaléka lett. Az évfordulójukat tervezték, barátokról beszéltek, akiket áthívhatnak. Aztán, ahogy a napok kezdtek egymásba mosódni, a férj egyre kevesebbet nézett rá, és a terveket el kellett halasztani. Biztos a sok munka, gondolta, és észre sem vette, hogy az ujjain keresztül ismét láthatóvá vált a fakanál nyele. Biztos csak fáradt, nehéz napja volt. Biztos minden a régi lesz egyszer, ha marad. Csak egy kicsivel tovább.