Iromba tyúk
A létezés akkor örömteli, ha észlelhetetlen a kezdet. Illenék ezen változtatni, hiszen mégiscsak határozott lényként tartom magam nyilván, vagy legalábbis igyekszem a tudatosságot az ösztönök fölé helyezni. Ahogyan Bach, akinek valamennyi művét saját bevallása szerint a halál hatotta át, úgy nekem is szükségszerű a lét és nemlét absztrakcióját észben tartanom, és ezen állapoton keresztül ráeszmélni, hogy szükségszerű a megoldáskeresés.
Eldugott, poros falucska takart ki a semmiből. Kevés híja volt, hogy nem Gebén láttam meg a napvilágot, hanem Nyírkátán. Pusztán azon okból, mert a szatmári helységet nem sokkal előbb nevezték át. Lettem tehát a jellegtelen nevű Nyírkáta fia, a sok százéves múltra visszatekintő Gebe helyett. Milyen nehéz eredetinek lenni, ugye, térlakó? Törzsökös ruszin és magyar ősök találkoztak bennem, eminnen a Csordás, amonnan a Cselenyák. A régmúlt pedig a nagy ismeretlen. De mindegy is, magyarul beszélek, és magyarul gondolkodom. És teljes valómmal szeretem és gyűlölöm magyarságom. Én, a nem eredeti magyar, aki a nem eredeti Nyírkátán született. Csordás nagyapám, akinek a házában nyílt ki az elmém, dohánykertész volt, ahhoz értett a legjobban, tehát ő egy nem eredeti foglalkozás embere, ámbár derék embere. Számomra az akác volt a FA, és az akácméz a MÉZ. Ergo azok sem egészen eredetiek, mert háromszáz évvel ezelőtt még nyomuk sem volt ezen a tájékon. A falu legöregebb háza sincs százéves! Ezekért, mindegyikért nagy árat fizetett az identitástudatom. És talán hasonlókért sérül valamennyi honfitársam identitása is. Itt minden generáció újra építi lakóhelyét, itt a tájak arculata ötven év alatt szinte felismerhetetlenül megváltozik, itt rendszeresen elvesznek az elődeinket igazoló okmányok, vagy eltüntetik azokat. Itt a bolond Istókok gyakorolják a hatalmat, és ahány jön, mind az asztalra üt, és azt ordítja: „Ami eddig volt, az rossz volt, amit én fogok csinálni, az jó lesz!”, és újfent nulláról kezdődik a hóbelevanc. Édes Istenem! Hol lennének ezek eredeti emberek?
Közben rovom köreimet a múzsa körül. Nem hagyhat cserben, nem fordulhat el tőlem, semmi oka rá. Ugye, drágám, egy kis gazemberség még nem a világ? Hiszen Homo ludens lennék, bárha tökéletlen.
Éveim számának gyarapodásával mind jobban foglalkoztat eredetem. Származását kutatni idősödő korában kezdi el az ember, már aki elkezdi. Negyven alatt nemigen vagyunk fogékonyak az ilyesmire. A fiatalok kevésbé lelkesednek a hagyományokért, talán azért közömbösebbek az elődök élete iránt, mert magukkal vannak elfoglalva; burjánzó nemi vágyaik, a megannyi ábránd, illúzió, olykor a hamis, méltatlan példaképek rabolják el idejüket.
Olykor szülőfalumban találom magam, én a nem eredeti térlakó, nagyszüleim sírja magnetizál, amelyen nem eredeti a márvány sírkő, és még csokorra való rokonságom él a nem eredeti hajlékokban. És Ágoston úrfi (egyik regényalakom) is idebillent. Miklós unokafivérem hamisítatlan szatmári akcentusa visszaringat a múltba, és én rendre megélem az idetartozás impresszióját, élvezve, hogy kölykös elánnal viszonyulhatok mindenhez: felelőtlen vedelhetem a szilvapálinkát, császkálhatok a temető sírkövei között, keresgélve Csordás és Cselenyák feliratokat a műfejfákon, s a rekkenő nyárban mezítláb poroszkálok a forró, sárga homokon. És kelek téli hajnalban, és kóklermód segítek lefogni a sertést, s veszem ki részemet a disznótorból, ahogy épp kedvem tartja.
Meglátogatjuk Cselenyák Antal nagybátyámat és Etelka keresztanyámat. A nyári konyha ugyanolyan, mint negyven éve, ismerős szagára emlékezik az orrom, torokszorító a mennyezet fekete gerendáira tekinteni. Anti bátyám nyári-kékég szeme nedvesen csillog, azon csodálkozik, milyen egyenes ember lett belőlem, vakarja a fejét. „Vót egy fenykép. Paszulylevest evett a verandán a sok pulya. Tik is rajta vótatok. Te is meg izé… Pisti is. Nem tudom hova a bánatba tűnt. De te hogy a brantba kerültél a Dunántúlra?” Kicsit leülünk, de a fiaim nem bírnak egyhelyben nyugton maradni, kiszállingózunk a szabadba. Balázs meg Tibi mindjárt a gazdasági udvar felé iramodik. „Tyúk, malac!” Ne menjetek oda! „Miért ne mehetnének?” Etelka keresztanyám már nyitja is nekik a hátsó kaput, két fiam berobog az állatok közé, űzőbe veszik a jószágot, amelyik csak eléjük kerül. Kismalacok, kecskegidák, baromfik menekülnek fejvesztve előlük. Anti bátyám hetyke tetszéssel szemléli a hepajt. „Ó, hát paraszt kölykök ezek!” Tibi kerget egy méltatlankodó kendermagost. „Nekem kell tyúk!” Persze, meg még mi nem kéne! − hurrogja le asszonyom. Megjelenik másik unokatestvérem, János, vele van két lánya. Az idősebbik bámulatosan hasonlít apjához. Két fiam a tyúkokat hajkurássza, képükön csibészpír, szóljak, ne szóljak. Anti bátyám megköszöni a könyveket, amelyeket átadok neki, nézdegéli egyiket a másik után. „Olvastam én mán tülled vagy három regényt. Na, jól van, lesz egy darabig olvasnivalóm.” Ez a mondat a dicséret jegyében fogan, én tudom. Hosszú évtizedekig nem jöttem tájukra sem, most visszahozott a származás ösztöne, a vér szaga. Egyik lábunkról a másikra billenünk, és Ritán kívül itt mindenki Cselenyák, és meglegyint a pillanat megismételhetetlensége, és Tibi meg Balázs a tyúkokat hajkurássza.
Miklós hajléka a barátság meseháza, az asztalánál ülve mindig érzem vendéglátóim meleg szívét, a cserépkályha langyát, még nyárban is. Dóri lánya felnőttes komolysággal, okosan beszél a gazdaságról, fiaim úgy hallgatják, mintha évtizedek választanák el őket a kis kuzintól, pedig dehogy. Miklós az én apámról kezd el beszélni, hangjában áthallik a rajongás, ők ketten kedvelték egymást, közös élményeik is voltak, egy ízben rengeteg pénzt vesztettek az ügetőn. Hallgatom az adomát, talán kicsit irigylem: miért nem volt nekem közös szépélményem apámmal? Jutka fölszolgálja a rántott húst, a hasábburgonyát, hozzá sajátos zamatú savanyított kisdinnyét. Fiaim sáskaétvággyal falnak, kedvencük a rántott karaj, tarpai szilvapálinka íze a számban… „Jutka, ülj már le közénk, ne légy olyan, mint a nagymamám.” „Ó, én nem szoktam asztalhoz ülni, főleg most, dolgom is van, ti csak egyetek nyugodtan.” Éjszakába beszéljük a gyermekkort: kik élnek még, mit dolgozik a falu népe, megvannak-e még a jó dolgok. „Imikém, a lakosság kétezer-négyszázról, ezernyolcszáz főre csökkent, munkalehetőség alig, pusztulás van itt mindenhol.” És a régi szőlő, ahol annyit játszottunk? „Nem művelik, parlagon van.”
Búcsú Miklós gazdától, Jutkától, Dóritól, világot szikkasztó a hőség. Anti bátyámat végszóra idehozza egy ördögszekér, karos vesszőkosár kezében, a kosárban iromba tyúk. Bele van kötözve spárgával a szerencsétlen, hogy ne tudjon kiugrani. Két fiam kurjant: „Igen, tyúk!” Összenézünk Ritával, a jelenethez nincs kellő komolyság. „Gondoltam, ezt a tyúkot néktek adom.” Dorogon hová tesszük? Tibi kész a válasszal. „Majd a kertben elkapirgál!” Na, megnézem én azt! „Vigyetek neki az útra vizet.” A jó tanács el sem jut a tudatig, nagy kár.
Senyvesztő a meleg, tyúkunk egyet kárál Nyírbátor körül, aztán elalszik. A júniusi nap fénydárdáival hajigálja autónkat, az utastér pokol, légkondi nincs, a klíma nem sokat ér. Tiszavasvári után Tibi replikál. „Nem mozdul a tyúk!” Megállunk, kikapjuk a tollast kosarastól, vizet loccsantunk rá, itatnánk. Kioldozzuk béklyójából, a fűre tesszük, megint víz, böködjük, semmi. „Ez megdöglött.” Párszor még megnyomkodom, furcsa gégehang jön ki a csőrén, egy pillanatra hamis illúziót keltvén, de hát élettelen ez, akár a reklámbeli gumicsirke. Mit lehet ilyenkor tenni? Kényszerből cselekszünk, bedobjuk a tetemet a közeli árokba, legalább egy kóbor róka lelje benne örömét. Izzó szekerünk tovább gördül, fiaim arcán tikkadt bánat, összenézek Ritával, ismét hiányzik belőlünk a kellő komolyság. Ej, térlakó!
Megindul a szám, előhozom nagyokos elméleteim, a gerincemen izzadtság csorog le, Rita futó pillantása suhint arcon! No, már megint túllőttem valamin, amihez neki nincs kedve…
Elég a hőzöngés-projektből, már eddig is túl sokat ártottam magamnak a ráébredéseimmel, amelyek talán nem is eredetiek. Élvezni kell a teret, a tüdőt tágító végtelent, s lásd meg a tollászkodó varjakat, a szégyellős fákat, a pőre tarlóföldet, ahol tegnap aratták le a gabonát. S egy aszteroida formájú, öklömnyi kő jut eszembe, amelyet gyermekkoromban rúgtam le az útról, azzal a szilárd elhatározással, hogy a kődarabot életem végéig megjegyzem. Ó, hiszen ez az absztrakció az idő fogalmával is kibővült, térlakó! Te egy sztoikus bölcselő bőrében sumákolsz, holott csak rakoncátlanul csapong az elméd. Valóban? Ha mondom! Hm. Mellesleg tényleg szándékosan jegyeztem meg iskolába menet azt a követ. Mert az idő és a tér kapcsolata idejekorán abroncsot pántolt elmémre. Más gyerek még a mesebeli csodáknál tartott, én már attól szenvedtem, hogy az élet, a tulajdon létem egy felfoghatatlan mágia. Az, hogy vagyok, hogy voltak őseim és majdan lesznek utódaim, s én köztük a jelen, a telér, gyakorta nyomaszt, és bizony belerúgtam abba a kőbe, amelyre Radnóti inkább rálépett, és azt még most sem ejtettem ki a fejéből. Honnan is gondoltam volna akkor, hogy fölnőttként egy robbanásszerűen népesedő Föld sorvadó nemzetének értetlenkedő elkárhozottja leszek. És hamis, nem eredeti világ vesz körül, és az iromba tyúkunk is elpusztul.
