–  Nem lehet másként magyarázni a dolgot, csak úgy, hogy a Természet a bűnös. Kísérletezget kedvére, mint nagy gén-manipulátor. Nem számol a következményekkel, senki nem is kéri számon, azt csinál, amit akar, bármit megtehet. A Természet teljhatalmú diktátor! És mindenkor ott pöffeszkedik körülötte a slepp: a föld, a víz, a levegő, a tűz, akik feltétel nélkül asszisztálnak főnöküknek, például életben tartják a kikísérletezett lényeket, vagy éppen elpusztítják őket, mikor, hogy. A Természet fehér köpenyben tüsténkedik a laboratóriumában bugyborékoló oldatok, pipetták, petricsésze-tenyészetek, mikroszkópok között. Méricskél és megfigyel, reakciókat elemez, hatásokat hasonlítgat, a lehető legkülönlegesebb lehetőségeket keresi. Csak sajnos úgy tűnik, súlyosan rácsúszott a „torzulások” szakterületre. Ontja a meghökkentő ötleteket, mint egy dekadens képzőművész, és nincs, aki meghúzza a vészféket: idáig, öregem, nem tovább, mert mindennek van határa! Nincs, aki leváltaná a nagy DNS-varázslót, mert amúgy már bőven nyugdíjas korban van, már rég nem kéne praktizálnia, hiszen akadozik benne a vérellátás, szenilis, morózus és a döntései egyre felelőtlenebbek. De a vén diktátor kimozdíthatatlan a posztjáról, a kísérletek egyre csak folynak, torzabbnál torzabb lények születnek, és az ember csak reménykedhet, hogy nem éppen őrá esik a mester figyelme, és…

–  Itt hagyd abba! – mondod.

–  Muszáj valamivel megmagyarázni.

–  Nem kell mindent megmagyarázni! – ideges a hangod.

–  Őt igen. Máshogy nem lehet elviselni.

Felállsz az ülésről, előkotorsz egy tízrúpiást a zsebedből, és utánamész. Felállok én is, hogy a támla felett lássam, mi történik:

Elé kerülsz, lehajolsz, úgy nyújtod felé a papírpénzt, hogy elérje. Húsz év körüli lehet a srác, mosolyog, ahogy a gyűrött bankó felé nyúl, világít hófehér fogsora, ahogy az előbb is világított, amikor elkúszott mellettünk a vonat koszos padlóján, a sorok között. Csak a tompa kaffanások miatt néztem arra az ablak felől, de még akkor is csupán a lassú mozgást érzékelve dobtam egy pillantást a padlóra. A fiú megvastagodott bőrű könyöke kaffant a padlón, ahogy hol az egyikkel, hol a másikkal „lépve” húzta magát előre.

„Nézd” – suttogtam.

Nézted:

„Bassza meg.”

Ő is nézett minket. Fehéren világító fogain, mosolyán túl tiszta figyelemmel telített fekete szempár ragyogott, ahogy ránk tekintett. Most is ragyog, amikor köszönettel nyújtja görcsbe töpörödött kézfejét és finoman, merev ujjai közé csippentve, átveszi a pénzt a kezedből. Mosolyog, ragyog, és kúszik tovább a folyosón, húzza megkeményedett könyökein a Természet alkotta torz testét anélkül, hogy látszana rajta bármiféle erőlködés. Így, oldalra kifordult medencecsonttal, így, hogy könyökén túl az alkarja felfelé áll, lifeg a levegőben, így, hogy térdtől lefelé, csökevényes lábfejekben végződő lábai az ég felé kalimpálnak. Polója anyagát a hátán meredeken görbülő gerince domborítja magasra. Gyíktarajra emlékeztet. A Természet egy cseppet sem sajnálta rá laboratóriumában az energiát. Dörzsöli a kezét a génhacker: hát itt van ez a kifordított testű, bénított végtagú lény a gyík gerincével, és ennek ellenére hevesen lobog benne az élet tüze, arca üde és örömteli, és a Természet kéjesen gyönyörködik szerinte izgalmasra sikerült művében, miközben ő maga is csodálkozik ezen a elfojthatatlan élet-akaraton. 

A fiú az arcunkba néz, nem méricskéli egészségesforma testünket, nincs a pillantásában irigység, számonkérés vagy takargatott haragféle. Olyan, mint egy jólétbe született, egészséges kisgyerek, aki még nem láthatja a sikerekben gazdag jövőjét, viszont nagyon is érzi azt valahol mélyen, biztosan, és addig is, amíg a nagyszerű jövő el nem érkezik, önfeledten elvan a jelen boldogságos pillanataiban.

Elköszönsz tőle, visszaülsz.

Bambulsz kifelé az ablakon túlra.

Tudom, nem ezt a tipikus, állomásokra jellemző indiai forgatagot nézed, ami az üvegen túl hemzseg, sőt, nem is látod azt. Magadba mélyedsz. Sajnálod te is a srácot. De erről úgysem érdemes beszélni.

„Mit tud csinálni egy ilyen szerencsétlen ember.” -- Tudom, hogy ezt gondolod. Tudom, azt is gondolod, hogy az ilyen, és hozzá hasonló emberek soha az életben nem szexelhetnek. Mert hát, hogyan. Úgy nézel, hogy pontosan tudom, most ezt gondolod. Próbálod is elképzelni, hogy van ez náluk. Én is próbálom. Megborzongok. Megborzongsz. Akkor már inkább jobb, ha nem is ismerik még a testi vágyat sem. Úgy könnyebb. De persze miért ne ismernék, persze, hogy ismerik a vágyat; de ha esetleg mégsem, még akkor is jelez néha a szerencsétlen test, hogy valami szokatlan történik: pillanatnyi felbolydulás keletkezik benne, hormonok ömlenek valahonnan valahova, valami robbanásig feszül odabent, egy-egy vérbő szerv hirtelen zakatolni kezd, mintha sürgősen mennie kéne valahova, megfeszül egy-egy magatehetetlen izomcsoport, magától rándul egyik vagy másik végtag. A vágy nélküli torz ember biztos meg is ijed ilyenkor, mi ez, mi történik vele, de szerencsére elmúlik hamar a különös káosz, és visszakerül a normál kerékvágásba. A „valódi vágyasoknak” viszont sokkal nehezebb lehet. Ők biztos gyakran sírnak. 

Bambulsz.

A combomat nézed.

Nincsenek sokan a vonaton. Első osztály, kényelmes ülések, UV-szűrős üvegablak, légkondi. Mit kereshet ez a srác a vonaton. Milyen hülyeség, hogy úgy gondolkozik az ember, egy ilyen torz testű valaki csak szegény családba születhet, akinek soha nem telhet arra, hogy drága jegyet váltson egy ilyen vonatra.

Langyos levegő fújja fentről a hajamat, nem akarom látni a kinti világot, lehunyom inkább a szemem.

–  Lázadni kellene – leheletgyenge a hangom.

–  Mi ellen?

–  Nem tudom.

–  Hát akkor lázadj!

 

 

Egy vidéki benzinkútnál állunk meg. Jó leszállni a motorról, dörzsölöm égő szememet, fáj a hátam, nyújtózkodom, leveszem a sisakot. Mögöttünk fél Nyugat-Európa, előttünk Nápoly. Míg tankolsz, csípőre tett kézzel mozgatom a derekam, arccal a kút melletti takaros ház és udvara felé. Az udvaron egy női alak, előrehajol, kezeit az előtte álló kisgyerek fogja. Jólesik most ez az elnagyolt, idilli kép, a sok-sok autóút mellett elsuhanó táj után. Anya és gyermeke. Látom bennük a természet harmóniáját, még az is eszembe jut, hogy ez talán egy jel arra, hogy közeleg az idő, az én időm, hogy nekem is… Egyszerre felém fordulnak. Gyorsan elkapnám a tekintetemet, ne érezzék, hogy valaki udvariatlanul megbámulja őket, de nem bírom elkapni, tapad rájuk a szemem, mint a villanásnyi idő alatt megszilárduló pillanatragasztó.

Ezt nem hiszem el.

Csalás!

Átverés!

Szorul, aztán erőset dobban a mellkasom, mintha a szívroham kezdő lökése rúgna benne. Kicsikar belőlem egészen tisztának tűnő felismeréseket az élet, aztán röhög a hátam mögött, hogy bevettem a mesét.

Rohadék!

Segítségkérőn fordulok utánad, merre vagy, panaszkodni szeretnék: engem csúnyán félrevezettek, megkárosítottak! A hátadat látom, éppen indulsz fizetni. Dörzsölöm a szemem, forgolódom, de aztán közelebb lépek, bámulom az anya sűrű, fekete haját, szomorú szemét. Nézem a fáradt arcvonásait, vékony karjait. Eres kezeiben a duzzadt, apró gyerekkezek. Remeg a szemem előtt a kép, már tudom, mire számíthatok, csak nem akarom tudni, pedig az, pontosan az van, amit most, hogy még mindig szembe fordulva néznek, részleteiben látok, nem pedig az, amit akarnék látni megint oldalról, elnagyoltan, a természet harmóniájával meg a nekem szánt jellel. Az anya kezében a tömpe gyerekkezek lejjebb görbe, duzzadt alkarokban folytatódnak; beleszédülök a gyermeki arc helyett felém néző érett, szakállas férfiarcba. Gyönyörű, tiszta, harmincas Jézus-arc, húsos csecsemő teste és végtagjai gyerekruhába bújtatva.

Úgy nézem őket, mintha hirtelen mindent megtudtam volna róluk.

Az anya végtelen sajnálattal gondoskodik egyetlen fiáról. A fiú, az ártatlanul börtönben ülők tehetetlen kínjával hagyja magát gondozni. Megvan minden, ami jó: szerető érintések, mindent megadás. Apa nincs. A férj-feleség kapcsolat már régen ráment az anya-gyerek kapcsolatra. Az apa elmenekülése pedig véglegesítette ezt a köteléket. A felszínen csend van, békés szomorúság, a „mindketten mindent megteszünk, hogy elviselhető legyen az élet” hozzáállása. A felszín alatt viszont ott remeg a toporzékoló kiszolgáltatottság, a lélek mélyén magatehetetlen indulat bugyog, aminek a legalján bűntudat gubbaszt:

„Az én testemben fogant, én adtam neki életet;
én vágtam el anyám életét, mert megszülettem;
miért szültem meg;
miért szült meg;
hol rontottam el, mit tettem, mit tett az Isten?!”

Olykor vágyak dobálják magukat legbelül: élni a másik nélkül a férj oldalán; élni felnőttként, egészséges testben; én, és a tágas világ. Közben pedig egy csecsemő testű férfi kapaszkodik az óvó kezekbe, olykor bosszúból lerántaná őket a földre, üvöltve megtaposná a sajnálatot, az odaadást, a lelkiismeretet; míg máskor az anya lökné el magától a tömény szenvedést, sikoltva sietne fel a lépcsőn, felvenne valami csinos, lezser göncöt, és magamutogatón rohanna ki benne a világba.

De nem.

Nem lehet változtatni.

Felfogják a mindkettejükre érvényes, életfogytig tartó szabadságvesztést.

A Természet feszülten figyel, friss adatok rögzítésére készen tartja a jegyzetfüzetét, kíváncsi, mikor jön el egy eltorzított lénynél az a pillanat, amikor az életvágy tüze teljesen kihuny benne, az öröm, az akarat beszürkül és elpárolog, amikor a szemben végleg kialszik a csillogás.

Mélyeket lélegzem, próbálok magamhoz térni. Eddig is láttam, de ezt aztán végképp elutasítja bennem az ösztönös védekezés, mert túl kényelmetlen és fájdalmas, és a maradék Istenbe vagy természetbe, igazságba vagy élet értelmébe vetett hitemet is széttrancsírozza: a csecsemő testben lévő Jézus-arcú férfi tekintete nem csupán egy átlagos, érett férfié, hanem egy kivételes talentummal megáldott professzoré. Tanár. Tudós. És ez így már tényleg kibírhatatlan, és különben jó, hogy kijössz a benzinkút épületéből és indulunk tovább, mert itt adnám fel, itt és most kezdenék el ordítani, kikérve magamnak ezt az egészet, már remeg is a szám, összeszorítom, látod rajtam, hogy valami van.

– Mi van?

– Semmi sincs.

Felpattanok mögéd, fejünkön a sisak, megérinted a jobb térdemet, így jelzed, hogy te készen állsz, megpaskolom a derekadat kétoldalt, ezzel jelzem, hogy én is készen állok. A ház felé nézek, még mindig néz anya és fia, elmosolyodok, ők is elmosolyodnak, bőgeted a motort, rugaszkodik alattunk a gép, tenyeremet felemelem, intek feléjük, kezem a levegőben marad, visszaintenek, az ő kezük is úgy marad. Süvítünk Nápoly felé. Szorul a torkom, lüktetek belül, homályosan húz el mellettünk a táj.

 

 

India rendet sugalló kaszt-ideával felszerelt társadalmát éppen a kasztrendszer gyakorlata mérgezi. Megannyi istenség bámulja guvadó szemekkel, ahogy emberek százmilliói, mint alacsony kasztbeli vagy érinthetetlen, lézeng a neki fenntartott mocsokban. Értetlenkednek az istenek, hogy valakik az ő nevükben beígérték a nyomorult tömegeknek, a belenyugvásért cserébe, a következő életre szóló felemelkedés esélyét.

Mi is értetlenkedünk.

Indiában módfelett kellemetlen szegénynek vagy nőnek születni, a kettő együtt pedig nem titkolt sorscsapás a családjaik, és így önmaguk, a nők számára is. Valahogy úgy van ez, hogy a lány házasságába kötelező jelleggel vitt hozománya viszi a családja vagyonát, ha meg a férj családja elégedetlen a hozománnyal, a nő sok jóra nem számíthat közöttük. Szegény családok nem jó befektetéssel kecsegtető kislányai rettenetes hátrányban. Elhanyagolás, súlyos mellőzöttség várhat rájuk. Állítólag nem ritka, hogy a saját, nélkülöző családja vagy közeli ismerős adja el a serdülő lányt, otthonától távoli helyre, feleségnek vagy külföldinek használatra. A fiú az érték. Gyakori a lányhalál. A társadalomban sokkal több a férfi, mint a nő. Biztos van erre is valami kompenzáló, hangzatos helyi elmélet; a számtalan, nők ellen elkövetett nemi erőszak nagy részét pedig a hallgatás mélységes medrének szennyvize borítja.

Delhi iráni nagykövetségén ácsorgunk. Itt már, iráni felségvizeken, nem elég az, hogy India elvárásához alkalmazkodva kendő takarja a vállaimat, felkaromat, itt a hajamat is el kell fedni. Még a portán kapok egy fekete leplet kölcsönbe, rettentő kényelmetlenül érzem magam alatta. Alig bírom leplezni érzéseimet, de tudjuk, mert mindenkitől ezt halljuk, aki Irán teokratikus köztársaságának vasszigorú földjén jár, hogy elnyomott népe olyan természetszerűen barátságos, figyelmes és emberséges, hogy ezzel a szinte páratlan csodával feltétlenül érdemes töltekezni. A cél érdekében próbálok tőlem telhetően a hatóság szeme előtt „normálisan” viselkedni.

Átnyújtjuk a nagykövetség ügyintézőjének az útleveleinket. Az ápolt, sűrű, fekete hajú és szakállú, kimérten pislogó férfi megérezhet valamit a bennem borzolódó cinizmusból, ahogy önkéntelenül is lázadva egy diktatúra ellen, szabadon hagyok néhány hajtincset a halántékomon, a nyakam előtt hanyagul összefogva a fekete, hűvös, műanyag tapintású kendőt.

Nem sokkal később, az épület lépcsőjén lefelé menet nem akarom megmondani, hogy valószínű kissé flegma viselkedésem miatt történt úgy a dolog, ahogy történt: A tapasztalt ügyintéző úgy tájékoztat minket a vízummal kapcsolatban, hogy ne igazán lássuk értelmét az odautazásnak. Felajánl egy háromnapos vízumot, amit helyben megad, vagy Teheránban, a reptéren is igényelhetünk elmondása szerint vízumot, amit legkevesebb három napra, legtöbb három hétre kaphatunk meg, de ezt nem lehet tudni előre, miként döntenek ott, esetleges a dolog. Az egyik lehetőség túl kevés, a repülőjegy drága, a bizonytalanság adott, Irán kilőve.

– Menjenek a picsába! – szitkozódsz ingerülten, én fellélegzek, azért jobb ez így.

Leveszem a kendőt, a portás elé ejtem megkönnyebbülten, kilépünk az épületből az utcára.

Mi lenne, ha mégis mennénk, ha csak rövid időre is. Irán állítólag kietlen és hatalmas, tágasak a tájak, szélesek a puszták, kopárak a hegyek. Eleinte, még az előzetes információk birtokában is, furcsának hat a felénk áradó feltűnő közvetlenség, de hamar belejövünk, átvesszük a helyiek szívélyes mosolyát, örülünk a barátságos közeledésnek, hagyjuk magunkat meghívni az idegen otthonokba. Fekete leplek alatt farmer, vagány pólók, színes, kivágott blúz és ékszerek, lelkes versszavalók a téren, titkos szabadságvágy.

Csodás emberi élményekkel töltekezve trappolunk el a nagymecset előtt, a kendőt véletlenül lesodrom a fejemről, az izgalomtól kimelegedve szabaddá teszem csupasz nyakamat, szökkengetek melletted, elérzékenyülten nézek fel rád, csillog a szemed. Hozzád simulok, olyan éhesen és tisztán, mint a kapcsolatunk legelején, vagy mint amikor létrejöhetett a legelső emberi kapcsolat még a legeslegelején, olyan elfeledkezett bizalommal fogom meg a kezed. A te tenyered is izzad, megszorítom, visszaszorítod, fogjuk egymást, körülöttünk, bennünk mosolyok ragyognak.

Váratlanul mellettünk terem három egyenruhás. Az egyik magyarázni kezd valamit, a másik rám mutogat; a fejemhez, a nyakamhoz kapok, véletlen elhagytam valahol a téren a kendőt, fedetlen vagyok. Állnak az egyenruhások, rosszallón merednek ránk, főleg rám, és összekulcsolódó kezeinkre. Elengedjük egymást. Hevesen magyaráz az egyik, tanakodnak, majd szigorú figyelmeztetésben részesítenek: Cover! No touch! Takarás! Semmi érintés!

Fejemen a sötét kendő, ernyedten lóg a kezünk a föld felé.

Másnap újabb csodás ember-élmények, ismét elfeledkezett boldogsággal csimpaszkodok beléd, milyen jó, hogy ilyen ez a nép, micsoda dacos ellentartás van bennük az embertelen rendszerrel szemben. Válladnak hajtom a fejem, szorongatom a kezed. Feltűnnek a lesben álló egyenruhások, az állami-vallási erkölcsrendészet szabályok betartásáért felelős különítménye. Pontosan látják, hogy notórius szabályszegő vagyok.

Felforgató ellenség.

Elvisznek, lecsuknak, mert ilyet hagyni nem lehet, a bűnös példa ragadós. Amikor két hét múlva kiengednek, te ott állsz a börtön kapujában, és én zokogva borulok a nyakadba, a kendő lecsúszik, ahogy a fejemen végighúzod a kezed, ölellek és csókollak, de mire észbe kapunk, és éppen visszarántanád a fejemre a kendőt, és ellöknél magadtól, már késő, megint lebuktam, hevesen magyaráznak a rend őrei, értsem meg, hogy ez teljességgel tilos, és visszavisznek a rácsok mögé. Két hónap múlva szabadulok, ott állsz a kapuban, őrjöngve esek neked, hosszúra nőtt körmeim akaratlanul sebzik meg a nyakadat, ölelést követelek, meleg érintést, elfojthatatlanul. Hiába löknél el magadtól a saját érdekemben, csimpaszkodom beléd, nem engedek, nem engedlek, sírok, kiabálok, szinte dulakodunk, a kendő a földre esik, és akkor megvilágosodnak velem kapcsolatban a rendszer erkölcseinek őrei. Kiróják, ami jár az ilyennek. És azt mondják, azért kaptam csupán életfogytiglant, mert külföldi vagyok. Ha helyi lennék, halálra köveznének.

Trappolunk Újdelhi városnegyedében, már messze az iráni nagykövetség. Megfogom a kezed, rám nézel, magadhoz húzol, megszorítod a vállam, végigsimítod a hátamat. Ösvény vezet keresztül egy parkon, magas léckerítés választ el az ösvénytől egy virágos kertet, belátni a lécek közötti réseken. Negyven körüli, diplomatatáskás, turbános pasas ácsorog a kerítésnél, a lécek között feltűnően leselkedik befelé. Belesünk mellette mi is. A kertben a gyepen, fák koronájának árnyékában jómódúnak tűnő fiatal nő és férfi ül pléden, egymástól méteres távolságra. Beszélgetnek és nevetgélnek. Nézünk a turbános, jól szituált tisztségviselőnek tűnő leselkedőre, nevetünk rajta; ő nyíltan mosolyog ránk, majd visszafordul a pléden ülő pár felé. Elképzeljük, ahogy elképzeli a kéjes aktust, ahogy bűnősség-érzés nélkül helyezkedik bele a fiatal férfi szerepébe. Leselkedünk tovább mi is, látom, te is csakhamar a fiatal férfi leszel a pléden, nem bánom, én meg akkor a nő, akkor legyünk ötösben, nedves az alsógatya, a bugyi, következzen az indiai magas kaszt és a fehér ember közös aktusa. Vagy nem is, ők ketten a pléden Ádám és Éva a világ kezdetén, még minden szép és egységes, a jólét, a tisztaság természetes, az első aktus előtt vannak, amikor még bármi lehetséges, és semmi sem biztos.

Fiatalok gitárral, énekelnek a híd alatt az iráni fővárosban. Tisztán hullámzik a hangjuk büszke népdalaik szárnyán, míg a mérges erkölcsrendészet utánuk nem botladozik a rézsűn, és el nem kobozza a hangszert, le nem tiltja az éneklést. Gyönyörű, kifestett lányarcok fejezik ki önmagukat a kendő adta keretek között, idősek gunnyasztanak talpig feketében, már alig emlékezve arra, hogy néhány évtizeddel ezelőtt, fiatal korukban még fedetlen fővel, rövidre szabott ruhákban, csinos blúzban flangáltak az utcákon, kéz a kézben a párjukkal, szabadon.

– Lázadni... – szorul ökölbe a kezem.

– Mi ellen?

– Minden ellen.

– Akkor lázadj!

Lassul a tuktuk Delhi besűrűsödő útjain, éppen egy betonhíd árnyékában torpanunk meg. Vad tülkölések, benzingőzös berregés közepette bambulok kifelé a jármű nyitott ablakán, csak fokozatosan alkalmazkodik a szemem a félhomályhoz. Vagy harminc méterre, a híd pillérének szürke-fekete hátteréből épphogy kivehető egy férfi és egy kisfiú alakja. Arccal az út felé ácsorognak, tartásuk tanácstalan, mintha egy sokat késő távolsági buszra várnának. Lóg rajtuk a rongyos ruha, végtagjaik élettelen seprűnyelek. Körülöttük szemét, törmelék.

– Nézd! – jelzek.

Nézed.

– Elbaszott egy világ ez is.

Kezdem látni a részleteket. Nem bírom megállni, szemem mindenféle diszkréció nélkül tapogatja a látványt. Apa és fia lehet. Arcukon, hajukon szürke por ül, sötét szemüket is mintha fénytompító por fedné. Csak most tűnik fel, hogy ők meg engem néznek mereven. Kölcsönösen bámuljuk egymást. Nem tudnám most másfelé erőltetni a pillantásomat. Úgy tűnik, ők sem. Lépésben haladunk előre, jobban kihajolok a tuktuk ablaknyílásából, beleszagolok a levegőbe, mintha pár felőlük érkező szagmolekula felfedhetné előttem a történetüket.

„Ez itt a világ” -- mutathatná az apa, mintegy tanulmányi kirándulás keretében, a fiának, hogy bevezesse valamivel a saját változhatatlan helyzetük felvázolását, hogy a fiú a lehető leghamarabb felfogja és beletörődjön abba, ami van, hogy ez, éppen ez a nézőpont, hogy a hevesen lüktető világ az úton elhalad előttük, ez az ő öröksége. „Ez a világ nem a miénk” -- folytatja az okítást az apa az útra, a járművekre és a járművekben ülőkre utalva, és mindenre, ami hozzájuk tartozik, még némi szigort is erőltet gyenge hangjába, hogy világosan jelezze: lázadásnak helye a peremen lévőknek, nekik: nincs! Hogy minél előbb bevésődjön a fiúba a mindenkori kitaszítottság élménye és törvénye. „Igen fiam, némelyik járműben pedig fehér ember ül…” -- és képtelen folytatni a mondatot, mert az a fehérember-világ már annyira felfoghatatlanul messze van tőlük.

A forgalom meglódul, tekeredik a nyakam, nyújtózkodom, hogy amíg csak lehet, ne veszítsem el őket szem elől. Elkapom még az apa kórószerű, száraz, poros kézfejét, utoljára a kisfiú szürke száját látom.

Húzódjak be, mert még baj lesz, figyelmeztetsz.

– Épp elég nagy itt a fejetlenség!

– Hiába hülyéskedsz, tudom, mi van, és hogy mit kell tenni!

Először is a Természet rajtunk kísérletező agg professzorát kell leváltani a „Több torzszülöttet nem kérünk” jelszavát skandálva. Gyors mozdulattal kikapni az őrült tudós kezéből a kémcsövet, a mikroszkópot, a hatalmat; ezután aztán rá kell szállni nagyravágyó unokatestvéreire: a társadalmakat szorongató rendszerekre. Ki kell operálni elnyomó, vallást-politikát összetákoló alkatrészeiket, rideg „isteni” elméleteikből praktikus és hasznos emberi gyakorlatot faragni, de ki kell vágni a társadalomból – mint oly sok helyen a torz, ősi berögződés gyakorlata során kislányok lába közül a csiklót – a megnyomorító szokásokat is. 

Szerinted ezt jobb, ha nem is folytatom.

Szerinted egyáltalán nem ezzel kell kezdeni, hanem éppen az alapoknál. Ott, hogy hit. Mert éppen, hogy a tömény és akaratos emberi hitek ellen kell megvívni a háborút. Feltétlenül meg kell ritkítani sűrű szövetüket, puhítani durva anyagukat. Az volna a legjobb, ha fel lehetne oldani a hitek kőkemény burkait, ahogy a citromsav oldja a masszív mészlerakódást; a makacs hitekbe ragadt, befeketedett penész-dogmát pedig csak le lehetne dörzsölni ecettel, szódabikarbónával, és már rendben is van minden, az addig agresszív, pusztító hit lágy lesz, ártalmatlan, és akkor eleve egészen más lesz az ember természete.

– Akkor lesz majd jó világ!

Most nagyon elégedetten szuszogsz.

– Ezért Iránban felakasztanak! – vigyorgok.

– Leigázni a leigázókat! – röhögünk.

De addig is, míg nem jön el a lágy hitek emberséges kora, maradok minden rideg rendszerek puha érintések után tapogatózó, ölelést kívánó ádáz ellensége.