Villanykörte nappal
Bíró Dóra 1998-ban született, producer itthon, Londonban és az USA-ban.
Ahogyan munkájában, írásaiban is a formák és témák közötti átjárhatóság érdekli leginkább.
Az Előretolt Helyőrség Íróakadémia ösztöndíjasa.
Lentről felfelé
A zebránál állok a körúton.
Várom, hogy a lámpa zöldje Mózesként válassza ketté az autók forgatagát, és gyalogos társaimmal célunk felé törhessünk.
Mert mi törvénytisztelő állampolgárok vagyunk.
Követjük a város pulzáló szabályrendszerét.
Az utca másik oldalán egy hajléktalanra terelődik a figyelmem, a kirakat padkáján gubbaszt. Elhanyagolt konstans az egyenletben, mozdulatlan járulékos veszteség az utca örvénylő sűrűjében.
Szépen pedikűrözött lábak, fényesre súrolt lakkcipők, élére vasalt nadrágok haladnak el arca előtt.
Lentről tekint felfelé.
A gyalogosok kijelzőket figyelnek, airpodokba kiabálnak, műanyag mosollyal isszák a több ezer kilométerről importált, túlárazott kávét.
Saját horizontjukon mozognak, jól behatárolt vonalrendszerben.
Legkisebb közös többszörösük a tőke. Az univerzális világnyelv.
Meghatározza a mit, a kivelt, a mikort és a holt. Válaszaik azonosak, csak a mennyiért különbözik, a többi részlet elhanyagolható.
Képtelenek fejüket kiemelni az egyenletből, tekintetüket egymásra emelni, kart nyújtani oldalra vagy felfelé. Hiába haladnak el olyan közel egymáshoz, semmi nem történik.
Körbeöleli őket láthatatlan közöny. A lámpa zöldre vált.
Villanykörte nappal
Az épületek a szikrázó égbolt felé ágaskodnak. Betonkarukkal próbálják megérinteni az elérhetetlent. Az ember beépítené az eget, ha módja lenne rá.
Szürke vasbeton fellegek, villanykörte nappal.
Több mint valószínű, hogy egy középszerű szürrealista festőnek ez már eszébe jutott, egy nagypolgári család pedig már a falán is tudhatja gondolataim manifesztációját.
A tizenharmadik emeleti, dunai panorámás lakásnak falára rakta ki a képet, legalább a festmény gyönyörködjön a pompás kilátásban, ha már ők úgysincsenek soha otthon.
Az épület többi lakója jut eszembe, vajon ők gondolnak-e egymásra. Megfordul-e a fejükben, ki az, aki alatt-mellett-felett, két-három méter betonkarnyújtásnyira élnek?
Ha elvennénk tőlük a falaikat, láthatnák egymást.
Kávét főznének, szeretkeznének, tévé előtt herét vakarásznának.
Amikor reggel emésztőszerveik mozgásba lendülnek, egymás nyakába ürítenék beleiket.
Ez esetben a penthouse előnye nem a rengeteg fény meg a jakuzzi a tetőn, hanem, hogy az épület szív-és érrendszere, a szennyvízelvezető rendszer, náluk kezdődik.
Onnan végez szabadesést a már átalakult és feleslegessé vált tápanyag.
Vajon falaktól megfosztva ilyen bensőséges kapcsolat mellett is visszafordulnának a gangról, ha valaki más már hívta a liftet?
