Talán nem az vagyok, aki szerette volna, hogy legyek. De a szemünk körüli ráncok ugyanazok.

nézd mit tettél  illan a méltóság egymásra utaltságunk

           Végítéletkor
          Mi mindnyájan
          FÁK leszünk.
                                  Margaret Atwood

az idő 
mézesmadzag

ha közöm van hozzá

beleragad 
a mihaszna hiány

              +
               
a türelmes Isten
idegenvezető

kalauzolja a növényeket

a hóvirágnak krizantém
illata van

fejre állított 
lyukas edényen 
kopog az eső 
a baromfiudvaron

színjátszó íriszed lassan  alábukik a lemenő nappal

zöld indák között, miért vannak ott,  ahová a vízcseppek sem esnek, 

már nyár közepén is varjak adják meg az alaphangot hangvilla károgással

ó volna az időt újra osztani  eligazodni múltban és jelenben

álmomban hózivatar voltál nem bántad hogy lesodorsz az útról nagy széllökésekkel

a szívnek olyan alakja van, mint a csiszolatlan napkőnek, a szív bármivel meg tud telni, ha hagyják

Mint a Commédiában a költő, végigjárom az utam:

a Vereckén átvergődött  népből itt mi maradt, lesz-e az üdvből újra hit?

négy évesen Dél-Európában játszani a hínáros tengerparton vadidegen gyerekekkel

A boltozatok fáradtan  meredtek a kapu fényszegény  bánatára. 

Az ég többnyire haragos, szürke, nem hisz a nyári mária-kékben, elmossa a nagyáruházakat.

úgy maradnak velünk ahogy versbe gondolt szavak: leíratlanul

Egy kert, gyerekkori,     eszembe jut ma épp: a fák tövén virág,     eszembe jut a kép.

mennyi erő és mennyi fájdalom, mennyi szerencse, mennyi áldozat, mennyi pokol és mennyi kárhozat, hány feltámadás, miféle akarat,

Nagyanyám könyörület-kirakata a csak derékig felhúzott takaró.

Érik a cseresznye, füge bimbózik lázad idegen otthonában. Megvívott időnket sorba rakjuk a roskadozó polcokon.

Nem kell térdelnem ahhoz, hogy értsem a magasságot.