Dr. Rotácsot beszögelik

Dr. Rotács befészkelte magát november elején egy gangos ház hátsó csigalépcsőjének fordulójába. Sok vizet nem zavart. Csak az éjszakákat horkolta szét, csak a kanálisból és a dohos, beázott pincéből érkező diszkrét bűzt tetézte, mert a házban végezte kis és nagy dolgait, közfürdőn pedig ki tudja, mikor járt. A Blaha Lujza téri szökőkutat is messze kerülte… Nappal az utcán ődöngött, sötétedéskor pedig valami kifigyelt vagy kisfröccsért vett postáskóddal besurrant az épületbe…

Lakott itt egy ügybuzgó, szociálisan túlérzékeny szósölvörker, aki éhező nyugdíjasokat is megszoptatna, ha lenne gyereke, és többletteje, lehet, félművelt irodalomkedvelő volt a lelkem!, de mindenképp ön- és közfeláldozó, aki a szeretet, vagy inkább saját egójának kielégítése nevében bárkit kellemetlen helyzetbe hozott, mivel előszeretettel engedett be más házakba onnan kiebrudalt potyalakókat a szívtelen lakóközösségek terhére. Ezen női személy, mikor észrevette, hogy dr. Rotács berendezte a cselédlépcsőházat biedermeiernek, de még szocreálnak sem nevezhető ízléssel a maga képére, először palack borokkal lepte meg, persze titokban csempészte a bűzfészek mellé, később már ételt is rakott a tetűjárta pokrócra, amíg dr. Rotács a kerületben ődöngött önfenntartandó magát. A fokozódó bűz miatt eszmélő lakók végül rendőrt hívtak, az kitessékelte dr. Rotácsot, aki kevéssel később visszatessékelte magát, és tényleg, teátrális mozdulatokat tett egyik énje a másik énje felé. Másnap kihívták a kaputelefonost, hogy a postáskódot vegye ki a készülékből, s az ismét tárcsázott fakabátok, ha üggyel-bajjal is, de újfent kirakták a hajléktalant. Hozzányúlni egyikőjüknek sem akaródzott. A házmester undorral és gumikesztyűvel hajigálta be a kényszerlak kényelmi eszközeit (például az ott felejtett dugóhúzót, műanyag poharakat), és a felhalmozott mocskot és szemetet egy hulladékzsákba, a karnyújtásnyira éktelenkedő bélgyurmával egyetemben, majd egy liter ipari hipót áldozva a szeánszra felmosta a kétnégyzetmétert, az összehugyozott falszakaszt pedig fehér porral fertőtlenítette. Akadt dolga dögivel, káromkodott is hozzá fennhangon. Lakótársi taps honorálta fáradozását.

Dr. Tuli Piros, a szociálisan túlérzékeny és a szociális szakmában önmagát mások kárára kiélő lakó, egy ideig az udvarra nyíló konyhaablakból leste a blaszfémikusnak ítélt történéseket, majd feltépve a második emeleti, gangra szolgáló lakásajtaját, melldüllesztve kezdett üvöltözni a szívtelen emberiséggel:

– Hogyan is gondolják, hogy a közelítő tél vasmarkába vetik ezt a szerencsétlent! Hát emberek maguk? Hát keresztények maguk?

– Én nem vagyok keresztény – kiáltott valaki a földszintről.

– Én ateista vagyok – kontrázott egy másik hang a tető alól.

– En szintoiszta, de szeletem, ha ninc büdösz, es nem szalnak ide az orom ala! – kontrázott a földszinti, kínai szatócs.

De dr. Tuli Piros mintha meg sem hallaná:

– Ennek az embernek joga van élni, joga van itt élni, itt átvészelni a telet! A földszint kettes lakást megszerzem neki, az üres már több éve!

– A mellettem lévőt?! Azt ugyan soha! Vedd magadhoz, ha annyira tetszik! – harcoskodott Málinkóné, miközben egy felmosópemzlit rázott Tuli Pilos felé.

– Tényleg, miért nem fogadja be? – jött egy újabb mérges kérdés.

– Bolond maga? Csak ne fogadjon be itt senki hajléktalant! Akkor vége a háznak! Akkor elköltözöm, és még sokan elköltöznek, és a lakások ára is leesik, és aztán egyre cifrább népek jönnek majd ide, és végül lepusztul az egész ház, és olyan lesz, mint a Bősz utca! Ide aztán nem! Elég volt a türelemből – dühöngött Szvoboda szabó, akinek az udvar sarkában szerénykedett a boltja, s akinek már több méretfelvételre jött, régi kuncsaftja megjegyezte: az utóbbi időben egyre büdösebb van a házban, egy költőibb, kisebb kabátra jogosult alak pedig  hozzátette: még a télre elvackolt döglegyek is feltámadnak erre a bukéra.

– Asszonyom, hogy is gondolja, hogy ezt a badarságot meg lehet valósítani a lakóközösség kárára? – veselkedett a vitának a kukától visszatérő, a gumikesztyűktől megszabadult házmester.

– Hát majd én megmutatom, hogy ez a keresztény ország miképp lép át minden elesetten és szenvedőn. Kihívom a tévét, a rádiót, a civileket, az egész szakmát. Itt lesz mindenki, és világgá kürtöljük, hogy a Hajlék utca 13. lakói miféle emberek!

– Tegyen, ahogy jónak látja! Egy biztos, ebben a lakóközösség illetékes dönteni! – próbálta szigorú szóval a jog felé terelgetve lezárni ezt a perpatvart a házmester.

Dr. Tuli Piros magából kikelve csapta be lakásának ajtaját, és már ki is sütötte haditervét. Alkonyatkor, munka után, a környék utcáit járta, addig-addig, mígnem összetalálkozott egy trafódoboznál a magán könnyítő dr. Rotáccsal. Melléállt, és fülébe súgta, míg az épp elrejtette az elrejtendőket:

– Én visszaengedem a házba, itt a kapukódom, azzal bejöhet.

– Maga a házmester, vagy mi? Nem akarok a terhükre lenni, majd meghúzom magam valahol.

– Nincs a terhemre. Jöjjön csak!

– Maga adta a borokat meg az ételt is?

– Ki más, én figyelem egyedül a világ negatív rezdüléseit abban az átkozott, kurva házban.

– Na jó, majd meglátom, de a rendőrökkel nem nagyon akarok összeakaszkodni.

– A rendőröket majd elintézem, van köztük ismerősöm, egy emberséges őrmester. Jöjjön, várjuk!

Három nap gondolkodási és önmarcangolási idő után dr. Rotács beütötte Tuli Piros kódjait, és visszaköltözött a jócskán, többször is kisuvikszolt, hipóbüdös kétnégyzetméterre. Nyugalma hajnal ötig tartott, amikor is a vérmes Málinkóné önkéntes őrjáratot folytatott a cselédlépcsőházban. Hogy, hogy nem, volt nála egy megafon, egy zseblámpa, és hátára kanyarítva a felmosó mop is rendelkezésére állt egy teleszkópos rúdon. Már egy emelettel korábban megérezte a penetráns, hipót legyűrő szagot. Orrcimpája és pupillája kitágult. A megafont bekapcsolta, és ahogy előért a csigalépcső kanyarjából, észrevette a kupacot, amiről már másodpercek óta tudta, hogy ott van, de a valóság megdöbbentőbb volt. „Ébresztő, nyomorult!” – hörgött bele a kihangosító készülékbe, közben egy harmadik kezével lekanyarította a teleszkópos mopot, s azzal bökdöste dr. Rotácsot. Az „Ébresztő, nyomorult!” – csatakiáltást számtalanszor süvöltötte bele a bérházhajnalba, és többet is elért, minthogy dr. Rotács mocorgni kezdett, felgyúltak a körgangra pislogó konyhák és kisszobák ablakai, s egy-két lakó már álomdörzsölte szemekkel hajlongott át a gangkorláton.

Dr. Rotács fölriadt. Dr. Tuli Piros fölriadt. A kínai szatócs fölriadt. A házmester fölriadt. A szabó fölriadt. Néhány kevésbé főszereplő is felriadt. Kezdett megtelni a szcéna. Dr. Rotács kezeit maga elé téve, háttal, meg-meginogva, fokokat tévesztve lépdelt lefelé a csigalépcsőn, miközben előtte fityegett a mop, Málinkóné ulánus fegyvere, s a ki tudja hányadik kezében  tartott megafonból folyamatosan bömbölt: Ébresztő, nyomorult! Erre a soha nem apadó harsányságra, mely a hitványok elleni keresztes hadjárat csatakiáltásának lehetett hinni, talán joggal, talán nem; igen, ott, a Hajlék utca 13. alatt, felpattant dr. Tuli Piros ajtaja, azon kiviharzott maga dr. Tuli Piros, aki mindent a helyén kezel, és a cselédlépcsőházhoz rohanva átkarolta dr. Rotácsot. A két doktor itt összeért, és ezt kihasználva magával ráncigálta lakásajtaja felé a női doktor a férfi doktort, miközben véletlen időközönként kirúgott Málinkóné teleszkópos nyélen függő, idegesítően terrorista, mi több, keresztes gyiloknak ítélt mopja felé a túlhevült, már-már szüfrazsetti láncokat csörgető dr. Tuli Piros. A két doktor hanyatt vetődött be a valóságon Tuli szobába. Ekkor a szcénán sereglő összes életszínész a megfelelő szintre szaladt össze, ki szöget, ki kalapácsot, ki deszkát hozott, és teljes egyetértésben becsinálták a két doktort a női doktor lakásába, egy heves és villámgyors ajtóbedeszkázással.

Hát, így alakult. Mire másnap kivonult volna a rendőrség, a civilség, a felbérelt jogtudorság pro és kontra, nem beszélve a masírozókról, már megváltozott az alaphelyzet. A ház szétesett. A tégláit ellopták. A házhelyet eladták. A lakók elvándoroltak. A házhelyen emléktáblát avattak, mielőtt eladták. Itt élt és alkotott dr. Rotács, lecsúszott semmittevő. Ezt a sületlen szöveget az új tulajdonos beszántatta az alapba. De még ezen gusztustalan gesztus előtt felavatta valamely tótumfaktum. Végül is mindezen események jelentéktelenek ahhoz képest, hogy a hajdan volt, de kiszidolozott materialisták elnyugodtak Ideálium égi szigetén, a „keresztények” pedig, akik a valóságért harcoltak, új ház, új lakás után kutathattak… Valahogy így… De eshetett máshogy is… Talán…

Dr. Rotács még élt tovább, tízezer éveken át. Más-más alakban, más-más ideológiák mentén. Néha feltámadott hozzá egy-egy dr. Tuli Piros, de aki elgondolkodott, soha nem bírta komolyan venni…