„Szörnyű és érthetetlen lesz a háborúban az ember”

„De amit értettem: közelharcok minden fél méter helyért. Egy pohár vízért.”

Nem voltál katona, nem volt a te idődben háború, hangzott el nemzedékek közti vitákban a vasárnapi asztalnál. Aztán most, amikor érezni kezdjük ennek a mondásnak kesernyés leheletét, rájövünk, hogy szállóige volt, amit ember nem kívánhat másnak. Egyáltalán, mi a mi időnk?

Polcz Alaine sajátos „riportja” a második világháborúról tudósít. De objektív leírás és számadatok ismertetése helyett az olvasó érezni kezdi a puskapor szagát, áthatja az állandó kosz; és lelkében kétség támad a világ emberi mivolta felől. Vele együtt menekülünk Kolozsvárról, majd érkezünk meg Csákvárra, mászunk aknába és ásunk lövészárkot, élünk át rengeteg halált és megszámlálhatatlan megaláztatást.

„Mi jobb a közvetlen életveszélyben, ha csöndben van mindenki, ha ordítanak, ha valaki imádkozik, vagy ha többen ordítanak? Nem tudom. De szörnyű a félelem, ha sokan félnek, és szörnyű a félelem, hogyha az ember egyedül van. Valamivel jobb a félelem, ha ott van Filike, és még valamivel jobb, ha az ember mellett ott van, akit szeret. Máskor rosszabb a félelem, hogyha az ember mellett van, akit szeret, mert akkor azt is félti.”

Polcz Alaine nevéhez rengeteg nagy pillanat köthető, és a nagy pillanatokkal egyenesen arányosak a tragédiák is. A tudományos életben elért sikerek és úttörések, a szerzőség és annak babérjai, a haldoklás feltérképezése mellett átélte a háború összes borzalmát. „Elképzelhetetlennek találtam, hogy nőket leteperjenek, hogy a gerincüket eltörjék és egyebeket. Aztán azt is megtudtam, hogy a gerinctörés hogy történik. Végtelenül egyszerű, nem szándékos.”

Történelemórák, a nagy összecsapások – minden unott arcú osztályban találunk három csillogó szemű gyereket. A Tigrisekről beszélnek, erős teherbírásról, automata- és félautomata fegyverekről. Mindig is zavart, hogy az elesettekről mint számokról beszélünk, és nem mint emberekről. Így absztrakt lesz az egész, és ideológiai ködfátyolba lehet csomagolni a katasztrófát. Polcz Alaine a romantikus háborús filmjeink kivágott jeleneteit szemlézi. Nem bajtársiasságról, hanem emberségről, nem hazaérdekről, inkább jóakaratról, nem dicső háborúkról, hanem borzalmakról mesél. A szöveget az teszi még kiélezettebbé, igazabbá és olvasmányosabbá, hogy végig érezzük, nem fikcióval, hanem erős kordokumentummal van dolgunk. Átéljük, hogy a leírt történet valós – nincs benne megszerkesztettség, semmilyen drámai túlzás –, ha nem így történt volna, nem is olvashatnánk az adott sorokat.
A művet áthatja a pszichológiai szempont, az állandó önanalízis. Polcz Alaine önelemző, saját jelenére is kitekintő narrátora kordokumentumának. Mesél többek között arról is, hogy később hogyan értett meg egy-egy szörnyűséget, amit rajta és vele követtek el. Hogy egyes tapasztalatait hogyan fordította majd előnyére tudományos munkájában. A kimondhatatlant feszegeti: minden trauma felhasználható valamire, ha bele nem rokkanunk.

„Azon az éjszakán, amikor kiszöktem a parókiáról, nem fogadott be senki, aztán jóval később valahol egy kicsi magyar városban az utcára szorultam – hiába könyörögtem, hogy csak a pincébe engedjenek be, vagy csak az előszobában egy székre, vagy a pajtába – nem, és nem. Télen nem lehet fedél nélkül tölteni az éjszakát. Hajnalfelé mindenképpen elfáradsz, és ha leülsz, akkor megfagysz. Félek, ha idegen városban egyedül vagyok az éjszakai utcán. Félhetnék attól is, hogy megtámadnak, hiszen megtörténhet békében, Budapesten is. De inkább a kirekesztettségtől félek.”
Közben egy olyan házastársi kapcsolatban vesz részt, amiben ő az egyetlen cselekvő fél. Partnere, ha tesz is valamit, mindig csak kötelességből, „a helyes cselekvés” bábjaként férj, társ, vagy férfi. Első férje, Vitányi János, háborút megjárt, írói ambíciókat fontolgató férfi. Kapcsolatuk a fiatalkori szerelem elhidegüléséről és diszfunkcióiról mesél. Már az esküvői leírást végigkíséri az a folytonos elvárás és parancs, hogy Alainnek mindig másnak kell lennie, soha nem jó, miatta férjének szégyenkeznie kell. Majd később, a háború után oszlik el a köd annyira, hogy működésképtelen házasságát letehesse a borzalmak mellé, és párra találjon. „Csákváron néha vadászni mentünk. Vadászni nagyon szerettem. Én voltam a Viki kutya. Tapsolva, ugatva, csörtetve vágtattam a bozótok és szakadékok alján, felhajtottam a vadat. Nagyszerű volt. A felhajtott vadak egy részét János rendszerint lelőtte. (...) Nem hajtottam, idegenek jelenlétében János nem engedte, hogy hajtsak.”
Átitatva ezzel a félelemmel és kilátástalansággal az ember olvasás közben visszaélések és traumák forrásaként tekint szellemi kincseire, családjára, vagyonára. Semmi sem érték többé, csak újabb ok az ember még erősebb meghurcolására. Az emlékirat olvasójába férkőzik a gondolat: az ilyen időkben veszély és hátrány rendelkezni bármivel, ami a békeidőben megszépítette az életet.

„Azt a későbbiekben is tapasztaltam, hogy a könyörgés, a sírás, a jelenet nem segít. Ebből jutott elég a háborúban – mindenkinek. A ki nem mondott kérés sokkal több. Csak persze a mögött a teljesen megfeszült lelkeddel és akaratoddal kell állani.”
Első olvasás után a feloldozás érzete marad meg, hogy sikerült a lehetetlen: megbocsátott. Másodszorra sokkal inkább visz az üresség, a kilátástalanság, hogy nem tudni merre és hova. Legpozitívabb állítása erős tény is egyben – a korhoz fűződő viszonyáról –, az, hogy életben maradt.

Feleleveníti, hogy a válságos időkben sem szűntek meg a mindennapi történések. Tele voltak a színházak, éttermek, még akkor is, ha nem feltétlen tudtak általános minőségükben funkcionálni. Nem vész el az élet „banalitása”, mint ahogy sokan gondolnák. Egyszerre van jelen kegyetlenség és öröm. Széles spektrum végpontjai között cikázik a háború.

Polcz Alaine: Asszony a fronton. Jelenkor, Budapest, 2022.