„Mert lesz egy fiam” – avagy mi van a mese mélyén?

Kevéssé ismert – bár annak, aki hallott már a meseterápiáról, nem annyira meglepő –, hogy a mese eredetileg a felnőttek műfaja volt. A régi időkben, amikor még telente a fonóban gyűltek össze a falubeliek, és a gyerekek már aludtak, mesékkel szórakoztatták egymást. Elsősorban a férfiak meséltek. Az öregek inkább élettapasztalatuk miatt, a fiatalabbak viszont egyfajta udvarlásként is, vajon ki tudja a legszebb történettel elbűvölni a lányokat, menyecskéket, asszonyokat. (Ezt a szerepet aztán később elsősorban a költők és szerelmes verseik vették át.) Emiatt van, hogy a híres mesemondók csaknem mind férfiak voltak.

Ezekben a régi-régi, királykisasszonyokról, királyfikról, sárkányról szóló történetekben olyan élettanulságok bújnak meg, olyan tapasztalati esszenciák gyűltek össze, amelyek méltóképpen, álomhoz hasonló varázslatukkal finoman tudták segíteni, nevelni, felkészíteni az embert – hogy életét a helyes mederben tartsa, hogy változtasson a sorsán, vagy azt (a halált is beleértve) elfogadóan, megtörés nélkül tudja elviselni.

A mesék szimbólumrendszere – ahogyan az a meseterápiás foglalkozásokon már pszichológusi szemmel is megvizsgálható – az életút, a személyiségfejlődés állomásait, időszakait eleveníti meg gyönyörű, elvont képekben. A mai meseírók többsége sajnos elfelejtette ezt, hiszen jó biznisz a gyerekeknek való könyvek, filmek készítése, és egyre kevésbé értékőrző társadalmunkban a felszín épp elég. Kevesen kutakodnak a mesék mélyén, hiába van már tudománya is.

Azért elkeseredni nem kell, voltak, vannak még, akik emlékeznek a régi feladatra, elég ha Lázár Ervin meséire gondolunk. Vagy Dickens történeteire. És bár elsőre talán nem is gondolnánk, de ilyen a Pinokkió is (eredetijét Carlo Collodi írta 1881-ben), melyről annyiféle feldolgozás készült már. Legutóbb a Turay Ida Színház vitte színpadra, szeptember 23-i bemutatóval. A felszínen egyszerű és könnyen érthető tanmese ez arról, hogy nem szabad hazudni, és ha valaki tanulás helyett lóg az iskolából, annak sosem lesz jó vége. Van egy másik, szintén fontos és ijesztően húsba vágó üzenete is, talán ennek köszönhető, hogy sok gyerek fél a mesével először találkozva: a játékországot, vattacukrot, édességhegyeket ígérő gyanús alakok (például a róka és a kandúr). A jóságosnak tűnő idegenek, akik rászedik a tapasztalatlan kisfiút. Tulajdonképpen egy diszkrét pedofilellenes kampánytörténetnek is beillik.

Ugyanakkor ez még mindig csak a kicsik horizontja. De vizsgáljuk csak meg a felnőttek, Dzsepettó szemszögéből! Az eredeti történetben – amely több szempontból is nyersebb, olykor morbidabb a ma ismert változatnál – nem egy gyermekre vágyó, hanem csupán egy nagyon szegény ember, aki beszélő fadarabot kap ajándékba, és csak anyagi okokból gondol arra, hogy bábot faragjon belőle. De akár a szegénysége, akár a gyermek iránti vágya a fő motiváció, a történet főszereplője valójában ő. Ha ő nincs, Pinokkió sincs, az egész történet nincs. Dzsepettó álmai keltik életre – persze a Kék Tündér segítségével – a fabábut, és az ő megmentése miatt válik belőle igazi kisfiú.

(fényképek: Hurta Hajnalka)

Dzsepettó története – minél jobban belegondol az ember – végtelenül szomorú. Hosszú-hosszú várakozás után kapja csak meg azt az ajándékot, amire mindig vágyott, Pinokkió pedig szinte azonmód el is hagyja őt, és csak nehéz kalandok, szenvedések árán találnak vissza egymáshoz. Dzsepettó akkor is Pinokkiót keresi épp, amikor egy ócska csónakban tengerre száll, majd a bálna elnyeli. A Biblia Jónása, Hemingway öreg halásza jut eszembe, ahogy az ő sorsát nézem. Jónás nem volt méltó még arra az ajándékra és feladatra, amit kapott, csak miután a cet kiköpte. És az öreg halász is erején felüli feladatot vállalt (mégis az egyetlent, ami sorsát beteljesíthette). Az eredeti mese (mivel a végén Pinokkiót felakasztják tetteiért) az utóbbi történet előzménye is lehet(ne), hiszen ahogyan az öreg halász kifogja és elveszíti a nagy halat, úgy veszíti el Dzsepettó is a kisfiút. A finomított változat inkább a bibliait történetet idézi meg. Akárhogy is, Dzsepettó karakterében olyan mélységek rejtőznek, hogy felnőttként is érdemes újraolvasni, színházban megnézni a mesét.

Az utóbbi azért is ajánlom, mert amellett, hogy igen szórakoztató, jó szövegű (melyet Kertész Mihály írt az eredeti nyomán, persze a finomított verzióban), remek poénokkal tarkított előadás, a zenéje is megéri a jegyet (különösen Dzsepettó dala slágergyanús). A színdarab dalbetéteit a méltán híres (kelta rock-ír kocsmazenét játszó) Paddy and the Rats zenekar dalszerzőjének, Oravecz Kristófnak köszönhetjük. Minőségi biztosítéknak ez is elég. A díszlet sokoldalú, fényeket, füstöt, vetítővásznat egyaránt használó színes alkotás, gyerekszemnek való ingermennyiség.

A színészi játékban ugyanakkor bőven van felnőtt szemnek is érdekes finomság. A Pinokkiót játszó Szuromi Bernadett fabábu-mozgása külön említést érdemel, hitelesen, végtelen szakmaisággal megalkotott. A Dzsepettót alakító Fehérvári Péter is behozza a játékon keresztül karakterébe azt a mélységet, amit a szerep megérdemel. Boros Ádám mint Táltos Tücsök az előadás komikumának veleje, ha megjelenik, kacagnak a gyerekek – és a felnőttek is.

Az előadás egyik legnagyobb erőssége mégis az, hogy a rendező, Borbély Krisztina olyan alapanyaghoz nyúlt, méghozzá biztos kézzel, ami mindannyiunk számára érdekes, izgalmas szellemi játékra hív. Így hát ajánlom kicsiknek és nagyoknak egyaránt!

„Dolgozom serényen, fával fúrok-faragok,

Kezem alatt kelnek életre apró, száraz fadarabok.

De hiába telnek sebesen éjjelek és nappalok,

A szívem mélyén úgy érzem, mégis magányos vagyok

A derekam nem rest, a szellemem ép,

csak a korom ami aggaszt némiképp.”

(Dzsepettó dalából)