És megszólal a gyerekkor

Kalmár András Márton vagyok, Szegeden születtem. A Tömörkény István Gimnázium és Művészeti Szakközépiskola szobrász szakán végeztem középiskolai tanulmányaimat, jelenleg a Magyar Képzőművészeti Egyetemen tanulok szobrászatot. 

Gyerekrajzaim

Épp megtaláltam gyerekrajzaim –
sokat firkáltam apróságokat:
olykor csak a füst foglalkoztatott,
ahogy a kéményekből szállogat, 
aztán a rendszámtábla érdekelt,
mást sem rajzoltam füzeteken át,
majd házunk fala adta ihletem,
naphosszat vizsgáltam vakolatát... – 

Kevés a perc, az óra, nap s az év,
hogy megfejthesd az összes porszemet,
hogy megláthasd az összes repedést,
hogy megtaláld testedben a helyed – 
mert darabonként adja át magát,
sejtenként egy-egy mikrobányi rész:
kisujját nyújtja csak a pirkadat,
szemébe néznél, s ő már másra néz.

Én próbáltam megérteni, mi ez
az idegen, hatalmas rengeteg:
az állandóság vágya mozgatott,
itt, hol minden folyvást porlik, reped,
izeg-mozog, elvakít, összenyom,
rángat, feszít, kerget, rohan feléd,
zajong, sikolt, szétzúz, kúszik, röpül – 
hogy elfogadd, hány füzet kéne még.

Rodin: A csók 

Higgadt méltóság a lebomló, sárba enyésző
őrült váltakozás képtelen álmai közt. 

Egy szerelemtől lágyult márványforma, amely még
végteleníti az ős, emberi érzeteket. 

Megköti mindazt, mit feledés zsugorítana múlttá:
néhány tömbnyi való, néhány tömbnyi idő. 

Lángol a kőben a vágyakozás – nem hűlnek az ajkak,    
mert míg él a világ, lobban e csókban a vér. 

Nagyapám igazságai

Nagyapám körül mindig béke volt. 
Persze fölhúzta magát apróságokon, 
főleg, ha úgy gondolta, igazságtalanság éri. 
Például egyszer perecet vett nekem, 
ami ehetetlenül száraznak bizonyult.  
Dühében kikapta a kezemből, 
és egyenesen az eladó felé hajította, aki épphogy
el tudott hajolni, egyébként szinte biztosan
nyolc napon túl gyógyuló fejsérülést
szenvedett volna a kőkemény perectől. 
De nagyapám körül mindig béke volt és szeretet. 

Kivéve, amikor egy bicikliúton gyalogoltuk
keresztül, s egy kerékpáros – önhibáján kívül – 
majdnem elütött engem. „Álljon meg, vadbarom!” 
– kiáltott utána nagyapám. Az illető meg is állt, 
mire az öregem úgy meglökte, hogy a fickó 
biciklistül elesett. A szerencsétlen flótás 
türelmes ember lehetett, remekül fölmérte 
erőfölényét: mivel nem vágott vissza, 
csak fölállt, és kissé megszeppenve tovatekert. 
Ezen kívül mindig béke lengte körül nagyapámat. 

Bár hat- hétéves koromban sokszor elvitt 
a Sportuszodába, ahova ő ingyen mehetett be, 
nekem viszont akkor engedték volna el
a jegy árát, ha edzésre járok. Ezért 
csak annyit mondott, „Edzésre jöttünk”, 
és beengedtek. Ám egyszer
egy dörzsöltebb pénztárosnő visszakérdezett:
„Melyik csapatban edz a fiú?” Ekkor tisztán 
láthatóvá vált, ahogy nagyapám összes vére
a fejébe áramlik, pupillája kitágul, és tőle 
elképzelhetetlen fölháborodással kitör
belőle a nagymonológ: „Maga senkiházi, 
én harminc éve járok ide, a városi tanácsnál 
dolgoztam, és nem hozhatom be az unokámat?! – 
Amúgy mindig békesség vette körül.

De úgy tűnik, benne is, a derűs, konszolidált
filozófia-tanszékvezető irodalmárban 
ott lapult a farkas, ott a háború okozta nélkülözés emléke, 
ott volt benne, hogy az unokája mindennél fontosabb, 
az ősi ösztön, hogy védje a családját, 
mert elrágják előlünk a perecet, elgázolnak, 
ha egy pillanatra nem vagyunk résen, megfizetünk, 
ha nem tudunk hazudni néha, hiszen 
bármilyen jó is az ember,  
bármily tiszta és becsületes, 
valahogy mégiscsak élnie kell. – 

Ezért volt nagyapámnak mindig igaza, 
még akkor is, amikor nem. 

Apám lemezei

Édesapámnak nagy lemezgyűjteménye van
a hatvanas-hetvenes évekből.
Beatles, Rolling Stones, Byrds, Dylan, 
Ray Charles, Hendrix, Chuck Berry – 
mindenki, aki számít. Közülük sokat kazettára 
másolt át, hogy az autóban is hallgathassuk
őket. Mindig ezek szóltak, mikor utaztunk
valahová: apa, anya meg én. Nekem, gyereknek,
az utazás hangjegyekkel vibráló végtelen
szabadság volt, legszebb emlékeim innen
származnak. Határtalan ábrándokba vitt
a súlytalanul száguldó képzelet, vitt az autó
távol az élettől – valahogy így képzelem
a végső utazást. Szívdobbanásaim azóta
is a szerpentineken táncolnak a régi dalokra,
a horvát utakon éjjel a völgyben 
kibukkanó Adriát ünneplik. Ma, ha kimegyek
apámhoz, előveszem valamelyik bakelitjét, 
és megpróbálom újrajárni a kanyarokat, újraélni
a nyugalmat, a családot, a tűnő álmokat.
Lassan a szekrényből kiveszem az albumot, megszagolom, 
megtapogatom a borítót, kicsúsztatom a lemezt, 
olyan gonddal, mintha a lelkemet tárnám föl,
óvatosan ráhelyezem a lemezjátszóra, a tűt finoman
elmozdítom, leeresztem a szélére – 
sistereg, serceg, 
sistereg, serceg... 

És megszólal a gyerekkor.