És megszólal a gyerekkor
Kalmár András Márton vagyok, Szegeden születtem. A Tömörkény István Gimnázium és Művészeti Szakközépiskola szobrász szakán végeztem középiskolai tanulmányaimat, jelenleg a Magyar Képzőművészeti Egyetemen tanulok szobrászatot.
Gyerekrajzaim
Épp megtaláltam gyerekrajzaim –
sokat firkáltam apróságokat:
olykor csak a füst foglalkoztatott,
ahogy a kéményekből szállogat,
aztán a rendszámtábla érdekelt,
mást sem rajzoltam füzeteken át,
majd házunk fala adta ihletem,
naphosszat vizsgáltam vakolatát... –
Kevés a perc, az óra, nap s az év,
hogy megfejthesd az összes porszemet,
hogy megláthasd az összes repedést,
hogy megtaláld testedben a helyed –
mert darabonként adja át magát,
sejtenként egy-egy mikrobányi rész:
kisujját nyújtja csak a pirkadat,
szemébe néznél, s ő már másra néz.
Én próbáltam megérteni, mi ez
az idegen, hatalmas rengeteg:
az állandóság vágya mozgatott,
itt, hol minden folyvást porlik, reped,
izeg-mozog, elvakít, összenyom,
rángat, feszít, kerget, rohan feléd,
zajong, sikolt, szétzúz, kúszik, röpül –
hogy elfogadd, hány füzet kéne még.
Rodin: A csók
Higgadt méltóság a lebomló, sárba enyésző
őrült váltakozás képtelen álmai közt.
Egy szerelemtől lágyult márványforma, amely még
végteleníti az ős, emberi érzeteket.
Megköti mindazt, mit feledés zsugorítana múlttá:
néhány tömbnyi való, néhány tömbnyi idő.
Lángol a kőben a vágyakozás – nem hűlnek az ajkak,
mert míg él a világ, lobban e csókban a vér.
Nagyapám igazságai
Nagyapám körül mindig béke volt.
Persze fölhúzta magát apróságokon,
főleg, ha úgy gondolta, igazságtalanság éri.
Például egyszer perecet vett nekem,
ami ehetetlenül száraznak bizonyult.
Dühében kikapta a kezemből,
és egyenesen az eladó felé hajította, aki épphogy
el tudott hajolni, egyébként szinte biztosan
nyolc napon túl gyógyuló fejsérülést
szenvedett volna a kőkemény perectől.
De nagyapám körül mindig béke volt és szeretet.
Kivéve, amikor egy bicikliúton gyalogoltuk
keresztül, s egy kerékpáros – önhibáján kívül –
majdnem elütött engem. „Álljon meg, vadbarom!”
– kiáltott utána nagyapám. Az illető meg is állt,
mire az öregem úgy meglökte, hogy a fickó
biciklistül elesett. A szerencsétlen flótás
türelmes ember lehetett, remekül fölmérte
erőfölényét: mivel nem vágott vissza,
csak fölállt, és kissé megszeppenve tovatekert.
Ezen kívül mindig béke lengte körül nagyapámat.
Bár hat- hétéves koromban sokszor elvitt
a Sportuszodába, ahova ő ingyen mehetett be,
nekem viszont akkor engedték volna el
a jegy árát, ha edzésre járok. Ezért
csak annyit mondott, „Edzésre jöttünk”,
és beengedtek. Ám egyszer
egy dörzsöltebb pénztárosnő visszakérdezett:
„Melyik csapatban edz a fiú?” Ekkor tisztán
láthatóvá vált, ahogy nagyapám összes vére
a fejébe áramlik, pupillája kitágul, és tőle
elképzelhetetlen fölháborodással kitör
belőle a nagymonológ: „Maga senkiházi,
én harminc éve járok ide, a városi tanácsnál
dolgoztam, és nem hozhatom be az unokámat?! –
Amúgy mindig békesség vette körül.
De úgy tűnik, benne is, a derűs, konszolidált
filozófia-tanszékvezető irodalmárban
ott lapult a farkas, ott a háború okozta nélkülözés emléke,
ott volt benne, hogy az unokája mindennél fontosabb,
az ősi ösztön, hogy védje a családját,
mert elrágják előlünk a perecet, elgázolnak,
ha egy pillanatra nem vagyunk résen, megfizetünk,
ha nem tudunk hazudni néha, hiszen
bármilyen jó is az ember,
bármily tiszta és becsületes,
valahogy mégiscsak élnie kell. –
Ezért volt nagyapámnak mindig igaza,
még akkor is, amikor nem.
Apám lemezei
Édesapámnak nagy lemezgyűjteménye van
a hatvanas-hetvenes évekből.
Beatles, Rolling Stones, Byrds, Dylan,
Ray Charles, Hendrix, Chuck Berry –
mindenki, aki számít. Közülük sokat kazettára
másolt át, hogy az autóban is hallgathassuk
őket. Mindig ezek szóltak, mikor utaztunk
valahová: apa, anya meg én. Nekem, gyereknek,
az utazás hangjegyekkel vibráló végtelen
szabadság volt, legszebb emlékeim innen
származnak. Határtalan ábrándokba vitt
a súlytalanul száguldó képzelet, vitt az autó
távol az élettől – valahogy így képzelem
a végső utazást. Szívdobbanásaim azóta
is a szerpentineken táncolnak a régi dalokra,
a horvát utakon éjjel a völgyben
kibukkanó Adriát ünneplik. Ma, ha kimegyek
apámhoz, előveszem valamelyik bakelitjét,
és megpróbálom újrajárni a kanyarokat, újraélni
a nyugalmat, a családot, a tűnő álmokat.
Lassan a szekrényből kiveszem az albumot, megszagolom,
megtapogatom a borítót, kicsúsztatom a lemezt,
olyan gonddal, mintha a lelkemet tárnám föl,
óvatosan ráhelyezem a lemezjátszóra, a tűt finoman
elmozdítom, leeresztem a szélére –
sistereg, serceg,
sistereg, serceg...
És megszólal a gyerekkor.