Karácsony az argentínai tizenkét törzs gyülekezetnél

2011 és 2021 között számos argentínai farmon fordultam meg önkéntesként, ahol igyekeztem megismerni minél több biogazdálkodási formát. Egyik legmaradandóbb élményemet 2012-ben a General Rodríguezben – Buenos Aires közelében – működő vallási közösségben szereztem, akiknél volt alkalmam egy „szentestét” is eltölteni, noha, mint kiderült, ez a nap csak számomra jelentette azt, amit…

Reggel ötkor felcsicsereg a felügyelő ébresztőórája, nagyjából szinkronban az első madarakkal. Én talán öt perce magamtól ébren vagyok. A felügyelő, Jeled testvér, aki megosztja velünk a teleptől külön álló vendégházat, tömzsi és kerek arcú, ötven-hatvan év közötti úr, hófehér körszakállal; leginkább egy öreg japánhoz hasonlít, pedig született argentin. A házban rajta kívül jelenleg hárman lakunk. Patrick, a másik önkéntes, nálam nem sokkal fiatalabb, hórihorgas ír asztalos, aki utazgatás közben néha eltölt pár hetet egy-egy biofarmon, a negyven év körüli Roberto pedig argentin környezetvédő, és látogatóban van itt. A gyülekezetnek, amely elszállásolt bennünket, önkénteseket, van egy biokertészete, bár, mint hamar rájöttem, ez elég lényegtelen tartozékuk. Patrick csak angolul tud, Roberto majdnem csak spanyolul, pár angol szóval kiegészítve.

Most ők is elég hamar felébrednek, megegyezünk a fürdőszobai sorrendben, és indul a nap. Háromnegyed hatkor kezdődik az első vallási programmal, aminek semmi köze a biokertészethez, de magától értetődően elvárják, hogy részt vegyünk rajta. Ami engem illet, amúgy is részt vennék, mert érdekel, és gyakorlom vele a spanyolt. Mindhármunknak világos, hogy a szekta igazából azért hív a kertészetébe önkénteseket, hogy beszippantsa őket; a világgal internetes kapcsolatot tartó Jonatán testvér két napja jelentette be hosszú ujjongást kiváltva, hogy egy régebbi önkéntes házaspár nemsokára visszatér, és végleg csatlakozik hozzájuk. Engem kezdettől igyekszik meggyőzni egy perui származású, idős szektatag arról, változatosan gyermeteg érvekkel, hogy a világ kétezer-valahány vallása közül egyedül az övék helyes. Helyzete már csak azért is reménytelen, mert nem beszél angolul, és én merő gonoszkodásból néha még akkor is csak zavartan bambulok rá, amikor értem, hogy spanyolul mit mond.

Az ókeresztények elveit követő gyülekezet neve 12 törzs, utalva a zsidók 12 törzsére Krisztus születésének idején. Isten fiát ők Jasuának hívják, nem Krisztusnak és nem is Jézusnak, mert mindenestül elvetik az egész kereszténységet, mint eltévelyedést az alapító szándékától. A telepen nincs egyetlen szentkép, még magáról Jasuáról sem, nincs templom, formalizált imák és istentiszteletre emlékeztető szertartás sem. Másokkal alig tartanak kapcsolatot, a városba csak hivatalos ügyekben járnak ki, a külvilágot a rokoni és baráti látogatók meg a biogazdaságba jelentkező önkéntesek képviselik.

Mozgalmuk az Egyesült Államokból indult kb. negyven évvel ezelőtt, és mára felfejlődött pontosan 12 gyülekezetig, melyeket az eredeti törzsnevekről, azaz Jákob 12 fiáról neveztek el. A miénk a kilencedik fiú, Iszakár nevét viseli, mellesleg (vagy talán nem mellesleg) ugyanazt, mint a vezető legidősebb fia. Belépéskor minden tag zsidó nevet vesz fel, és itt született gyerekeiknek szintén Izrael állam hivatalos névlistájából adnak nevet, amit az argentin közigazgatás elfogad. A gyerekek szervezetten tanulnak héberül az iskolát helyettesítő, házon belüli oktatás keretében, és bizonyos gyakori fogalmakra – mint például apa és anya – rutinszerűen a megfelelő héber szót használják.

A reggeli „tanítóbeszéd” (enseñanza) ezúttal épp a gyerekek neveléséről szól. Pontosabban fegyelmezéséről, ami a beszédet tartó Nehemiah testvér szerint az egész nevelésben a legfontosabb. Nekem csak egy általános kép rajzolódik ki belőle, de utána Robertóval beszélgetünk róla, ő több részletet megmagyaráz. Különösen azt, ami rá eléggé sokkolóan hatott, nevezetesen hogy itt a gyerekeket rendszeresen verik, méghozzá időnként pálcával. Nekem inkább az tűnt fel, hogy a felnőttek pozitív példaadásáról szó sem esett, csak a legvégén említette egy kissrác, amikor végigkérdezték a gyerekeket a beszédből általuk levont tanulságról, hogy ezentúl igyekszik majd jobban példát venni a szüleiről. A „testvérek” egyébként türelmesek és barátságosak egymáshoz, nemkülönben hozzánk, önkéntesekhez: Argentínában sok helyen éreztem szeretetteljes közeget, de mind közül itt a leginkább. A munkamorálban vannak ugyan hiányosságaik – erre még visszatérek –, de azok sem olyan feltűnően, hogy egy gyereknek szemet szúrhatnának.

A tanítóbeszédben a karácsony is említetlenül marad, bár később az esti énekes-táncos összejövetel végén, amikor többen rövid kérelmet intéznek Istenhez, vagy köszönetet mondanak valamiért, az egyik köszönet így hangzik: „Köszönjük, Atyánk, hogy segítesz minket elzárkózni a lelkileg kiüresedett és anyagiassá vált karácsony megünneplésétől.” Előző szombaton, a heti legnagyobb szentbeszédben viszont kifejezetten a kereszténység fő ünnepével foglalkoztak, akkor – a bibliai történet elmesélése után – részletesen kifejtették azt a bizonyos kiüresedettséget. Szerintem sok dologban fején találták a szöget, különösen vallási szempontból, hiszen nyilvánvaló, hogy sokak számára eredeti jelentését Jézus születésnapja már nagyrészt elvesztette. Akik viszont emiatt teljesen elvetik az ünnepet, nem veszik figyelembe, mennyi pozitív értéket hordoz így is: alkalmat ad az egymástól távol élő családtagok találkozására, a gyerekek érezhetik, hogy hangsúlyosan a középpontban vannak, és aki az ajándékozást nem pusztán kínos kötelességnek fogja fel, örülhet annak, hogy alkalma van a szokottnál látványosabban kifejezni a szeretetét.

A szombati „tanítás” végén minden gyereknek el kellett röviden mondania, hogy az elhangzott történetből milyen tanulságot vont le. Mivel maga a történet Heródes tébolyult mészárlási parancsával, a meneküléssel, a jászollal, a pásztorokkal és a három napkeleti bölccsel igazán érdekes – hogy ne mondjam: romantikus –, azt vártam, hogy elhangzanak majd egy felnőtt számára váratlan, friss, ötletes képzettársítások. Hát nem így lett. A legtöbb gyerek a következő típusmondatot darálta el: „A történetből azt a tanulságot vontam le, hogy ezután még engedelmesebb legyek.” Hogy ennek mi köze van a Szent Család történetéhez, azt csak a gyülekezet tagjai érthetik; ők az ilyen kijelentésekre biztató mosollyal vagy hangos helyesléssel mondták rá kórusban az „Amén” végszót, mint mindig minden hozzászólásra.

A tanítás a központi közös épületben zajlott, ami egyetlen nagy, nyolcszögletű teremből áll. Most Jeled szól nekünk, hogy a reggeli a szabadban lesz, hordjuk ki hozzá az asztalokat és a székeket. Ő sem kíméli magát, a hat összecsukható faasztalt két részletben maga tolja ki egy kétkerekű saroglyán. Mi ugyan egyenként kézzel gyorsabban boldogulnánk velük, mert a saroglyára alig férnek fel az asztalok, és rendszeresen lefordulnak róla, de ez irányú kezdeményezésünket Jeled kategorikusan elutasítja: így kell csinálni és kész, nincs helye semmiféle reformnak. Nekünk persze mindegy, itt az ember hamar hozzászokik, hogy a szabályokban ne keressen sok értelmet; azt hiszem, igazából épp az az egyik legfontosabb értelmük, hogy öncélúságukkal a parancsnak való abszolút alárendeltséget erősítik.

A reggeli a hét hat napján apró zöldségekkel ízesített rizskása, amelyben a zöldségek innen, a kertgazdaságból valók, naponta kissé más kombinációban, de az íze mindig élvezetes, anélkül, hogy ravasz fűszerekkel elbolondítanák. Mindenki annyit és annyiszor vesz belőle, amennyit és akárhányszor akar, sőt, a felszolgáló fiatalabb nők időnként kedves mosollyal meg is kérdezik, hogy kérünk-e még. Szombatonként pedig különleges csemege kerül terítékre, például itt készült, elképesztően sűrű és ízletes joghurt banánnal, hozzá szintén a gyülekezet pékségében sütött kenyér vagy sütemények. A pékség funkciója gazdaságilag igen fontos, mert a két hektár föld – amelynek nagyjából a felét épületek és azok udvarai foglalják el – nyilvánvalóan nem tudná ezt a hetven embert eltartani; házi kenyérkészítményeik viszont népszerűek a városban, saját bioboltjukban árulják őket a kerti terményekkel és máshonnan beszerzett biotermékekkel együtt. Ezenkívül néhány tagjuk, akinek van piacképes szakmája, kijár dolgozni, és a munkabérük természetesen a közös kasszába kerül.

A reggelit követően rögtön kezdődik a munka, nekünk Patrickkel a kertgazdaságban. Ma délelőtt részben a fóliasátor gazzal benőtt paradicsomsorainak kitisztítása van napirenden, részben a paradicsom metszése. Ez utóbbi tényleg érdekel, mert a saját kertemben soha nem alakítom egytörzsűre a paradicsomot, ahogy itt szokás. Őszintén szólva az ő módszerük hasznáról nem tudtak meggyőzni: az összes hónaljhajtás eltávolításától a főhajtás még a szokottnál is gyorsabban nő, és mivel most, nyár elején, már majdnem eléri a sátor tetejét, nemsokára ott fönn a szárak összegubancolódnak majd egymással, egy csomó garantáltan letörik közülük, beárnyékolják az alsó részeket, szóval célszerűbb lenne inkább még lent elágaztatni őket. De arról természetesen szó sem lehet, hogy akadékoskodjak, az önkéntesek éppúgy vak engedelmességgel tartoznak, mint a gyülekezet tagjai.

Argentína híres pampáin vagyunk, közel az Atlanti-óceánhoz, és a föld csodálatosan termékeny, sokkal jobb, mint az ország belsejében. A nap hétágra süt, az éves csapadékszint kétszerese a magyarországinak, és az eső évszakos eloszlása nagyjából egyenletes. (Nem úgy, mint nálunk, ahol a zömét télen kapjuk, mikor a legkevésbé hasznosul.) Egyszóval ideálisak a körülmények a mezőgazdasághoz, minden növény úgy nő, mintha húznák. Beleértve persze a gyomokat is, ellenük vegyszerek nélkül csak a talaj vastag mulcstakarásával lehetne védekezni, ami viszont Jonahék szakmai eszköztárából hiányzik. Így aztán a legtöbb ágyás keresztül-kasul be van nőve füvekkel, porcsinnal meg számomra ismeretlen kétszikűekkel, és mi szinte kizárólag gyomtalanítással foglalkozunk. Amikor e-mailben jelentkeztem több argentin biogazdaságba önkéntesnek, mindenhova megírtam, hogy a kertészkedésben van harminc év gyakorlatom; az előző helyen a tulajdonos házaspár ki is használta a lehetőséget, hogy tapasztalatokat cseréljünk, és jó néhány dolgot tanultunk egymástól kölcsönösen. Itt bezzeg csupa olyan munkát bíznak rám, amit egy idomított csimpánz éppígy el tudna végezni. De hát, mint már említettem, a gyülekezet életében a gazdaság viszonylag lényegtelen szerepet játszik, Jonahon és Natanielen kívül csak az önkéntesek dolgoznak benne rendszeresen.

A munka első szakasza délig tart, amikor is a központi udvaron csilingelnek az ebédhez, előtte az asztalok és székek szokásos ki- vagy behordásával az időjárás szerint. A mai ebéd semmivel se különbözik a többi hétköznapétól, hiszen a karácsony itt nem ünnep. Viszont megint olyan ízletes, hogy máshol beillene ünnepinek: rakott padlizsán rengeteg zöldségkörítéssel. A mennyiség most sem korlátozott. Inni csak vizet lehet hozzá – saját, nyolcvan méter mély, garantáltan fertőzésmentes kútból –, cukros üdítőitalok és bármiféle alkohol szóba sem jöhet. Nekem nem is hiányoznak. Az ország nemzeti itala, a mate tea viszont ugyanolyan népszerű, mit máshol, a legtöbben reggeltől estig szinte folyamatosan szürcsölgetik.

A nyári hőség ellenére a szieszta itt ismeretlen, ebéd után indulás vissza a gyomokhoz. Mikor érkezésemkor Jonatán testvér tartott nekem egy rövid ismertetőt a vallásukról és a mindennapjaikról, kifejtette, hogy mivel életüket Isten folyamatos szolgálatának szentelik, nem létezhet semmiféle holtidő, amit nem munkával töltenek ki. Kivétel a szombat, mint a hét hetedik, pihenésre teremtett napja. Akkor tapintatosan hallgatott arról, hogy ez az önkéntesekre is vonatkozik, már ami a szabadidő hiányát jelenti. Később alkalmam volt hosszabban beszélgetni a gyülekezet két vezetőjével, és figyelmeztettem őket, hogy az önkéntesek elsősorban a biofarmra jöttek, mert a címet a WOOF-tól, azaz a Biofarmok Világszövetségétől kapják, úgyhogy nekik Isten szolgálata valószínűleg nem elég indok napi 14 órás elfoglaltsághoz; erre azt a választ kaptam, hogy a WOOF által kiadott ismertetőben őket világosan mint vallási közösséget mutatják be, úgyhogy aki hozzájuk jön, az általában tudja, mire számíthat. Patricktől mindenesetre hallottam jó néhány közelmúltbeli önkéntesről, aki lelépett két-három nap után – ők, úgy látszik, mégsem erre számítottak.

A gyülekezet holtidő nélküli munkaszenvedélyére én, mint afféle materialista, más okot is látok a Teremtő szolgálatán kívül: anyagilag még így is nehéz fenntartaniuk magukat, különösen mert a hetven tagból legalább húsz gyerek vagy serdülő, a nők pedig kizárólag a hagyományosan nekik rendelt háztartási munkákat végezhetik a gyerekek gondozásán és tanításán túl. Vagyis a napi betevő előteremtésének kényszere nyilván semmilyen improduktív lazsálást nem enged meg, így a gazdasági szükségszerűség meg az ideológia remekül támogatja egymást.

Délután öt és hat között a hivatalosan kiszabott munkák szünetelnek, ekkor jön el a takarítás, az elromlott dolgok javítása és általában az apró háztartási teendők ideje. Ezekben mindenki önként vesz részt saját képességei szerint. A „képességei szerint” kitétel hallatán idősebb olvasóim, akik még kommunista viszonyok között nőttek fel, bizonyára ugyanúgy felkapják a fejüket, mint én, amikor a gyülekezetben először meghallottam. Akkoriban közhelyszáma ment az elérendő kommunizmus jelszava: „Mindenki a képességei szerint dolgozik, és a javakból mindenki a szükségletei szerint részesedik.” A gyakorlatban aztán életbe lépett a szatirikus Munka tízparancsolatának az a pontja, miszerint: „A munkához úgy kell hozzáállni, hogy más is hozzáférjen.” A 12 törzs helyileg megvalósult kommunizmusában a szükségletek szerinti részesedés annyiban kétségtelenül érvényesül, hogy mindenkinek van fedél a feje fölött, van elég élelme és ruhája; ha egy férfi és egy nő megszereti egymást, összeházasodhatnak, és a telepen saját lakásba költözhetnek; és senki sem szenved hiányt sokoldalú emberi kapcsolatokban. De vajon mi a helyzet a jelszó másik felével: tényleg dolgozik itt mindenki önként a saját képességei szerint?

Ma, karácsony napján, amikor pontban délután ötkor megszólal a munka végét jelző kolomp, és visszasétálok a központi épületekhez, megállít egy harminc év körüli testvér azzal, hogy segítenék-e neki a konyha vizének megmelegítésében. Természetesen hajlandó vagyok rá, tudom, hogy számukra még nem ért véget az önkéntes munka, miért is ne? A testvér megmutatja a kazánt, közelében a tűzifahalmot, a gyufásdoboz helyét… És aztán, mire körülnézek, nincs sehol. Nem is kerül elő addig, mikor a fahasábok már vidáman lobognak, és akkor is csak rám mosolyog köszönetképp, majd ismét elszivárog. A tüzet persze rakni kell, ha nem is folyamatosan, és annyi időm soha nincs, hogy eredeti tervem szerint kimossam a tegnapi ruháimat. (Talán majd reggel, ha sikerül felkelnem a többieknél előbb.) Eszembe jut egy nagyon hasonló eset negyven besározódott szék lepucolásával, ami ugyancsak segítségként indult, aztán az lett belőle, hogy legalább harminccal egyedül végeztem, szintén elszivárgás következményeként. Amikor később Patricknek megemlítem a tűzzel történteket, felnevet, és közli, hogy ez a taktika itt mindennapos: mihelyt egy testvérnek önkéntes munkája akad, igyekszik szabadulni tőle, és úgy intézni, hogy, ha lehet, végezze el inkább valaki más. Bevallom, elszomorít, hogy ez a kommunizmus is csak olyan, mint a többi – még a mi össztársadalmi változatunkról is reméltem egy darabig, hogy megvalósítható, és a kiscsoportos változatokról a lelkem mélyén igazából még mindig remélem. De azt mindenesetre kénytelen vagyok belátni, hogy ideális formájával a valóságban nem találkoztam, még Iszakár törzsének megismerésével sem.

Nem akarok igazságtalan lenni: a Munka tízparancsolatának idézett pontját közel sem mindenki követi, vannak kifejezetten lelkes dolgozók. Egy beesett arcú, aszkéta külsejű spanyolt például magamban csak Bandinak hívok az Állatfarm naivan odaadó lova nyomán: mindenütt ott van, ahol akad valami teendő, a gyűléseken sokszor elsőnek szól hozzá, és amikor a hallgatás már kezd kínos lenni, rendszeresen ő töri meg egy-egy új gondolattal. Az ebéd és vacsora utáni mosogatás szintén „képességek szerinti” feladat, azon notóriusan ugyanazok az emberek vesznek részt, nyolcan-tízen abból a nagyjából harminc felnőttből, aki folyamatosan a telepen tartózkodik. (A többiek a pékségben, a bioboltban, üzleti úton vagy látogatáson vannak.) Érdekes továbbá, hogy a munkában való részvétel nincs szoros kapcsolatban az Isten és Jasua iránti odaadással: az általam már egyértelműen lustának megismert tagok egy része a gyűléseket szenvedélyes érzelemkitörésekkel tarkítja nap nap után, alkalmasint a sírásig elcsukló hangon. Ezt Patrick kerek-perec kamunak tartja a részükről, én viszont sokszor kifejezetten őszintének érzem.

Hat órakor következik a nap fénypontja: a zenés-táncos celebración, azaz ünneplés. Körbeállunk kint a füvön, vagy rossz idő esetén a közös nyolcszögletű teremben, és a helyi zenekar kíséretével jönnek egymás után a gyülekezet szent énekei. Alapjuk a zsidó népzene, lendületesek és könnyen megjegyezhetők. A zenekar imponálóan népes a hetventagú gyülekezetben: két gitár, két hegedű, harmonika, fuvola, klarinét, blockflöte és két dob. Még imponálóbb, hogy milyen magas színvonalon játszanak rajtuk ezek a fiúk és lányok. Mint megtudtam, egy „zenész” testvér tanítja be őket, és újabban a kicsi gyerekeknek is tart zeneoktatást heti rendszerességgel.

Ahogy ez első ének felcsendül, ketten-hárman rögtön kipenderülnek középre, és egymást kézen fogva elkezdik a körtáncot, amihez kisvártatva csaknem az egész társaság csatlakozik. Van köztük néhány bájos fiatal lány és asszony, akiket még a nyaktól bokáig zárt zsákruha sem tud elcsúfítani, úgy sürögnek-forognak bennük, hogy gusztusos idomaikat világosan sejteni lehet. És a sürgés-forgásukon átüt a mozgás vidám élvezete – még ha elvileg a tánccal is Istent szolgálják, érezhető, hogy e pillanatokban egészséges földi módon ugyancsak remekül érzik magukat. A dalok között van néhány angol nyelvű, ezeket mind a 12 gyülekezetben éneklik; a gyerekek a héberen kívül angolul is tanulnak, és a vezetők nemzetközi találkozójáról nemrég visszatért két főnök hozott egy szintén angol nyelvű amatőr filmet az egyik törzs hajós zarándok- és térítőútjáról, amit a kultúrteremben közösen megnéztünk.

Mikor az énekkel és tánccal a társaság jól bemelegedett, továbbra is kört alkotva meghallgatjuk a nap eseményeinek spontán értékeléseit. Leginkább mindig ugyanazoknak a tekintélyesebb fivéreknek és nővéreknek a szájából, de rendszerint többen hozzászólnak a kevésbé tekintélyesek, sőt a gyerekek közül is. Vannak naponta ismétlődő típusmondatok, mint például köszönet Istennek azért, hogy itt együtt lehetünk szeretetben és egyetértésben, vagy hogy vigyázott távol lévő testvéreinkre, vagy hogy folyamatosan útmutatást ad az életünkhöz. De felmerülnek konkrét napi események is, és gyakran egy-két visszautalás a reggeli szentbeszédre, amiből valaki napközben vont le tanulságot, és most megosztja a többiekkel. Ezúttal a gyerekek fegyelmezéséről; elégedetten nyugtázom, hogy a pálca fontosságára vonatkozó újabb megjegyzést már Roberto nélkül is értem. Eszembe jut a mozgalom nemzetközi folyóiratában olvasott interjú egy fiatal amerikaival, aki nemrég „tért meg”: korábban, még keresztényként mindig hiányérzete volt amiatt, hogy az egyház belső meggyőződésből fakadó erényességet várt el tőle, holott őt az elégíti ki igazán, ha folyamatosan konkrét parancsokat kap. És ezt, hála Jasuának, itt találta meg. Majdnem biztos, hogy a folyóiratban közölt interjúval maga Jasua-Jézus messze nem értene egyet: az ő egyik nagy találmánya éppen az volt, hogy az akkori zsidóság életét szabályozó, számtalan konkrét törvény helyett bevezette az általános szeretet belülről vezérlő törvényét. Ez lényegesen használhatóbb lett a törzsi szerveződésből kinőtt, sokkal komplikáltabb társadalmakban, ahol minden helyzetre külön törvényt alkotni már kilátástalan lett volna. (E gondolatra nekem Kolin Péter Heródes című, kitűnő drámája hívta fel a figyelmemet jó harminc évvel ezelőtt, amikor a veszprémi színházban bemutatták, majd méltatlanul elfelejtették.) Igaz viszont, hogy ma is vannak emberek, akiknek belső meggyőződés helyett – vagy legalábbis mellett – állandó külső irányításra van lelki igényük, és ők a 12 törzs gyülekezeteiben igazán a megfelelő helyen érezhetik magukat.

Már a celebración alatt hallatszik kintről néhány nagy pukkanás: a mi szilveszteri petárdáink itt karácsonykor szólalnak meg, sőt, tűzijáték is lenni szokott. Vacsora közben bejön az asztalok közé az alfőnök huszonkét éves fia, és „fontos bejelentést” tesz: eljutott hozzájuk a szóbeszéd, hogy néhány gyerek, sőt felnőtt is, nem akar lefeküdni a szokott időben, mert kíváncsiak a város éjféli tűzijátékára. Hát erről mondjanak le! – jelenti be határozott hangon. Ahogy már többször szó volt róla, a törzs ezt a napot nem tartja ünnepnek, sőt, számunkra épphogy a kereszténység tévútra kanyarodását fejezi ki. Mihelyt a vacsora után vége a közös mosogatásnak és takarításnak, elvárják, hogy mindenki bebújjon az ágyába annak hétköznapi rendje és módja szerint.

Hogy kik várják el, az homályban marad, mivel itt elvileg nincs vezetőség, mindenki egyenlő. A parancsokat a közösség nevében adják a belső munkamegosztás egy-egy területre kijelölt koordinátorai. De azért a törzs már szemlátomást elindult a kommunizmusnak azon a történelmileg sokszor bejárt útján, ami a „szeressük egymást gyerekek”-kel kezdődik, majd hamarosan eljut odáig, hogy „éljen a Vezér”. Számomra ezt többek között egy apró, de jellemző epizód tette szemléletessé. Mivel enyhén szólva megritkult már a fejemen a haj, a szubtrópusi nap alatt folyamatosan sapkát viselek; ezt általában senki nem kifogásolta, még a szabadtéri gyűlések alatt sem. Mikor azonban az USA-ból visszaérve maga a főnök kezdett bele első beszédébe, „Bandi”, az aszkéta külsejű spanyol odalépett hozzám, és felszólított, hogy vegyem le. Itt nem szokás sapkát viselni, tette hozzá magyarázatképp. Máskor aztán továbbra is viselhettem, sőt mint kiderült, gyakran jár sapkában maga a főnök is.

Ugyanennél a karácsonyi vacsoránál jött el pillanat, mikor a törzs két tekintélyes idősebb tagja először beszélt velem komolyan a vallásról. Ezúttal nemcsak az övékről: azzal a kérdéssel kezdték, hogy Magyarországon milyen felekezetek vannak, és azzal folytatták, hogy én melyikhez tartozom. Az ősmagyar törzsi vallás ötletét – amivel ilyen és hasonló helyzetekben kivágtam magam argentínai kalandozásaim során – már volt alkalmam néhányszor végighalandzsázni, úgyhogy most is előadtam nagy önbizalommal. Ők azonban ebben a témában dörzsöltebbek lévén nálam, hamar átláttak a szitán, hogy „vallásom” Égapával és Földanyával meg a nekik szóló ceremóniákkal együtt sem különbözik lényegesen a materializmustól, és ezt elnéző mosollyal értésemre is adták. Végig igen udvariasan társalogtunk, kiemelve mindent, amiben egyet tudtunk érteni, mint például az emberek közti megértés fontosságát, vagy azt, hogy a környezetünket lehetőleg ne romboljuk le. Bár ez utóbbihoz hozzáfűzték, hogy aki bízik Isten mindenhatóságában, annak még az emberiség mai pazarló és szennyező gyakorlatától sem kell igazán félnie: a Teremtés minden bizonnyal túléli a mi véges próbálkozásainkat, bármilyen veszélyesnek tűnnek is azok saját szűk nézőpontunkból. Mindenesetre annyit sikerült világossá tennem nekik, hogy a megtérítésem reménytelen, és ezután már nem is agitáltak. Ugyanakkor nem éreztem, hogy emiatt kevésbé látnának szeretettel – távozásomkor maga a főnök biztosított afelől, hogy bármikor ugyanígy eltölthetek még náluk pár hetet, ha lesz időm és kedvem rá.

Hat nappal később, utolsó törzsi vacsorámon az eredetileg „rám állított” perui bácsi nyilván kedveskedésből angolul próbált megszólítani: „Is piss in you?” (Ami ebben a formában annyit tesz: „Van benned pisi?”) A kérdés meglepett és zavarba ejtett, hirtelen nem jöttem rá, hogy a „piss” nyilván „peace”, azaz „béke” akart lenni rossz kiejtéssel. Úgyhogy az igazsághoz híven igennel válaszoltam, beleszőve egy valóban létező fizikai problémámat. A választ persze az idős szektatag nem értette, de annyit azért kapiskált, hogy itt valami nagy félreértés lehet, erre a kulcsszót magyarázólag többször megismételte: Piss! Piss! Piss! Akkor aztán kapcsoltam, és biztosítottam afelől, hogy peace-szel pláne tele vagyok... Patrick és a napokban érkezett norvég önkéntes lány, akikkel általában egy asztalnál ettünk, tele szájjal majd szétdurrantak a visszafojtott nevetéstől, én azonban képes voltam végig jámboran mosolyogni. Talán Égapu és Földanyu felsőbb-alsóbb segítségével – majd otthon az első képzeletbeli szertartásunkon megköszönöm nekik.