Utry Attila

Rést ütni a hamisságok falán

2024. február. 12. - 16:33

Ötvenéves a Kelet Irodalmi Alkotócsoport és ötvenegy a Tokaji Írótábor

„Kortárs író a súlyából annyit veszt, amennyit a politika kiszorít belőle.”

Márai Sándor

Kortársaim, az 1947–1953 között született „nagy generáció” vagy „beatnemzedék” tagjai nem hallhattak a háború után feléledő világirodalmi irányzatokról a szűk kultúrafogalomra hangolt szociálmarxista iskolai oktatás során. Az erdélyi, nyugat-európai, amerikai magyar írókról, költőkről, filozófusokról is csak keveset tudtak. A diáklázadásokról, a választási lehetőségekről, a hippimozgalomról, az ökoszekták létezéséről szintén hallgattak a médiumok, az iskolák. Elhitették velünk, hogy a szocializmus világméretű győzelmet arat a burzsoá nagytőkés államok felett, hamarosan elérkezik a Kánaán. A modern eszmék fennakadtak a vasfüggönyön, a keresztényüldözés erősödött, a szuverén államok európai egysége meggyengült.

A magyar szépirodalomban ennek ellenére változatlanul jelentős művek születtek, az alkotók több értéket teremtettek, mint értéktelent. A halhatatlan költők, írók és művészek tábora a proletár- és a puhább diktatúra idején itthon és külföldön is növekedett, még ha bizonyos műfajok – például a családregény – időközben eltűntek is a folyóiratok, könyvkiadók kínálatából, és az alkotók hosszabb-rövidebb ideig áldozatul estek is az agitációs propaganda (tiltás, tűrés, támogatás) szorításának.

A világban szárba szökkenő irányzatok helyett a hazai irodalom jelentős része saját, régmúltba visszanyúló gyökereiből táplálkozott. Nincs ebben semmi szokatlan, hiszen a mély művészet mindig a hagyomány (népköltés, népdal, népzenék, viseletek, néptánc) útján terjedt és módosult; az amatőrség, az elsődleges (primer) művészet mindmáig a professzionális alkotók kimeríthetetlen forrása, és érvényes kánon. A profizmus eközben már a klasszikus ókorban felváltotta, kiszorította a közösségi rítust, a törzsi kultúrát, a népművészetet, és esztétikai minőségekhez, erkölcsi követelményekhez rendelte a kulturális kötőerőt, megteremtve az elitkultúrát. Az amatőrség pejoratív fogalom, szitokszó lett. Holott minden alkotó az amatőrség felől tart a profizmus felé. A tehetség azonban utat talál magának, és a tömegkultúra nyomására megrepedeztek az elitkultúra falai, oszlopai.

A háború előtti író–paraszt találkozók, a népi írók közműveltséget serkentő mozgalmai, a dal- és önképző körök, a klubok, a kaszinók nagyszámú működése megalapozta a dialógust írók és olvasók között, ez volt a táptalaja a háború után kialakuló irodalmi köröknek is. Mert bár a szépművészet, benne a szépirodalommal, fontos része a kulturális öntudat kialakításának, morális küldetése formába öntésének, de kell hozzá írói–olvasói közösség, melyben testet ölt az elmélet, szerveződik a közélet, csökken a politikai nyomás, az ideológia hatására bekövetkező írói súlyvesztés.

A háború utáni évtizedek fokozatosan lazuló politikai kontrollja az 1970-es évek elején-közepén engedélyezte a vidéki irodalmi lapok létrehozását, (Alföld, Forrás, Jelenkor, Napjaink, Tiszatáj stb.), de szinte ezzel egy időben számtalan amatőr (alternatív) irodalmi műhely is szerveződött a vidéki, állami-tanácsi fenntartású folyóiratok mellett – és nem ellenük! Antológiatermő idők voltak ezek Szegeden, Sopronban, Nyíregyházán, Debrecenben, Lakitelken és Miskolcon is.

Az észak-magyarországi régióban két fontos szerveződés is létrejött ebben az időben: a Tokaji Írótábor és a Kelet Irodalmi Alkotócsoport. Ami a kettőt alapvetően összekapcsolja: Miskolc városa és a bükki–zempléni táj, amelyet épp ez a két közösség helyezett el a kortárs irodalmi élet térképén. Ez utóbbi mozzanat már csak azért is meghatározó, mert 1880-tól 1962-ig (a Napjaink indulásáig) nem beszélhetünk jelentős irodalmi életről Miskolcon, hiszen nem szerkesztettek itt rendszeresen és viszonylag hosszabb ideig megjelenő irodalmi folyóiratot sem. Noha az egyházi-teológiai és tudományos értekező próza növelte a lokális irodalom presztízsét (például Nagyváthy János gazdaságtudományi, Vályi K. András nyelvészeti, Bekő Sámuel orvostudományi, Herman Ottó állattani és néprajzi, Szendrei János történetírói munkái révén), az első irodalmi jellegű lap, a Miskolci Társalgó (1880), majd utódai, a Hölgyvilág és a Legyező nem tudták meghaladni a műkedvelő irodalom belterjes dilettantizmusát.[1] Később, a XX. század elején a színvonalasabb napilapok (pl. Reggeli Hírlap) szépirodalmi rovatai, a Lévay József Közművelődési Egyesület létrejötte, illetve más lapkísérletek – a Miskolci Szemle vagy a Termés – sem teljesítették a kulturális hivatást, hogy rendszeresen megjelenő, értékadó irodalmi folyóirat vagy egyesület működjék a városban. A jeles irodalomszervező, Hajdú Béla és a kiemelkedő irodalomtörténész, Csorba Zoltán máig érvényes, forrásértékű javaslatokat, megállapításokat tettek a helyi irodalmi kánon lehetséges kialakításával kapcsolatban.[2] Ezeknek a próbálkozásoknak, „harsány igénybejelentéseknek” köszönhetően viszonylag gazdag irodalmi közélet szerveződött az idők folyamán. (Ez a tény különösen akkor látható, elemezhető, amikor tágabb irodalomtörténeti szemlélettel közelítjük meg Miskolc és Borsod irodalmát, mint ezt Csorba Zoltán is tette munkásságában.)

Ebben a hiátusos múltú kulturális hagyományban jelent meg a Tokaji Írótábor és a Kelet Irodalmi Alkotócsoport, amelyek működése révén végre jelentős szerepet kapott ez a régió is a magyar irodalomban.

Az előbbiről ez olvasható a Magyar Irodalmi Lexikonban: „A Tokaji Írótábor 1972 óta Tokajban megrendezett nyári írótalálkozó. Később mint a magyar írók civil társadalmi fóruma működik legális keretek között. 1989 előtt a kritikus értelmiségi gondolkodás egyik fontos, a regionális kereteken is túlmutató »intézménye« volt. Tanácskozásain az irodalom, a közélet és a politika legfontosabb kérdéseit vitatták meg. Ellenzékisége miatt 1987-ben elmaradt a rendezvény. Az írótábor 1990-től egyesületként működik.” Míg az írótábor színhelye a nagy történelmi múlttal rendelkező és a világörökség részévé vált Tokaj város, az irányítás, az írótáborok szervezése Borsod-Abaúj-Zemplén megye székhelyéről, Miskolcról történik, szerény infrastruktúrával és kevés intézményi háttérrel.

Jó érzéssel, tisztelettel szemelgetek Sáray László levéltárosnak – a tokaji tanácskozások korábbi mindenesének, az egyesület titkárának – a negyvenedik évfordulóra összeállított munkájából:

„1972-ben, a megye irodalmi folyóiratának (Napjaink) 10. évében rendezték meg az első írótábort, a Hazafias Népfront szervezésében, a Megyei Tanács anyagi támogatásával. Kezdetben csak az itt élő és a megyéből elszármazott írókat hívták meg. A megnyitóra – a háború előtti író-paraszt találkozók okán – Tiszaladányban, a tanácskozásra – amely akkor 5-6 napos volt – Tokajban került sor […] Az írótábor a kezdeti bizonytalanság után fokozatosan rátalált saját szerepére és gyökeret eresztett. 1972 és 1980 között a társadalmi rétegek és jelenségek vizsgálatával, az életmód alakításának feltételeivel foglalkozott. A keletkezés körülményei persze megszabták az írótábor lehetséges mozgásterét és a szerepét is. Hegyi Imre, Darvas József, Gulyás Mihály és mások kezdeményezését politikailag a Hazafias Népfront támogatta és felügyelte […] A bírálat és a megoldási kísérletek mássága belül maradt a létező rendszeren, de az ütközés mindig kísértett. Összecsapások zajlottak le az aprófalvak elnéptelenedéséről, a családpolitikáról, a munkásság és az ifjúság életkörülményeiről, lehetőségeiről […] Az első 17 év tárgyköreivel a szabadság képzetét idézték fel. Újra fontos lett a titkok feloldása, az igazság keresése, a nemzeti önismeret megszerzése, amellyel Tokaj sok-sok birodalmi hazugságnak és hamisságnak a falán ütött rést. Különösen 1981 után érvényesült ez az erőfeszítés. Ekkor alakult szellemi közösséggé a tokaji írótábor, majd a kicsikart nyilvánosság segítségével ellenzéki stratégiai műhellyé formálódott. Tokaj 1981 és 1989 között főleg az új nemzettudat és a nemzeti felelősség egyik szellemi központjának rangjára emelkedett, és számottevő szerepet töltött be a rendszerváltás előkészítésében. 1990 és 2010 között több ezren fordultak meg a Tokaji írótáborban. Évek óta 200 fő feletti az érdeklődés. Vonzereje alapján országos és nemzetközi jelentőségű az írótábor. Nyilvánosságát szolgálja az eddig megjelent 19 kötet évkönyv és újság. Az egyesület más önálló kiadványt, elemzést és képes krónikát is jegyez.”[3]

A tanácskozások könyveit (A Tokaji Írótábor évkönyve sorozatban), az előadások szerkesztett változataival, az eseményeket, díjazottakat dokumentáló képekkel évtizedek óta a miskolci Bíbor Könyvkiadó és a Tokaji Írótábor Egyesület gondozza Borkúti László szerkesztésében.

Az első 17 évben az írótábor szóvivőjének Fekete Gyulát tekintik. 1990 után kuratóriumi elnök volt: Cseres Tibor, Pomogáts Béla, Gál Sándor (Kassa), Hubay Miklós, Székelyhidi Ágoston, Vasy Géza, Serfőző Simon, Mezey Katalin, Szentmártoni János, L. Simon László és jelenleg Erős Kinga kritikus, irodalomtörténész, szerkesztő, a Magyar Írószövetség elnöke.

Bő egy évvel az első írótábor megrendezése után, 1973 decemberében a magyar „Ruhr-vidék” fővárosában, Miskolcon alapították a Kelet Irodalmi Alkotócsoport, amelyen keresztül modellálni lehetett az irodalmi pályakezdés, az újrakezdés és a virtuális értékrend jelenségeit, tartalmait, formáit.[4] A csoport 2013-ig működött.[5] Ötévenként antológiát szerkesztettek és adtak ki, 1980-ban megalapították a Kelet Könyvek Kiadót. Állandó lektoraik – Monoki Tverdota György, R. Takács Olga mellett †Rónay László, †Körmendi Lajos, †Horpácsi Sándor; †Oláh András – és kritikusaik – Bakonyi István, Cs. Varga István, †Fodor András, †Rónay László, Pécsi Györgyi – „tiszta szigorúságú” írásai, műhelybeszélgetései segítették szakmai fejlődésüket. Alternatív/amatőr könyvkiadójukban (Kelet Könyvek) folyamatosan jelentek meg a belső és külső tagok vers- és prózakötetei, szám szerint huszonnégy könyv. Ezenkívül más kiadók is, mint a Bíbor, a Felsőmagyarország, a Kódex, a Hungarovox és a Rónai Művelődési Központ jelentettek meg keletes szerzőket, antológiákat. Kelet műhelybeszélgetések címmel vendégül látták az akkor elérhető, mérvadó kortárs magyar irodalom kiemelkedő szerzőit, folyóiratait, testvérmúzsáit, és ezzel a több éves programsorozattal Miskolc valóságosan is bekapcsolódott a kortárs magyar irodalmi élet vérkeringésébe.

Mint korábban említettük, a két szervezet történetében több hasonlóság is felfedezhető. Mindkét intézményre jellemző a kritikus értelmiségi gondolkodás, a rendszer ideologizmusát elutasító alapállás, törekvés a magyarság hagyományainak feltárására-megőrzésére – ezen belül a regionális, népi kultúra életben tartására –, valamint a publicitás keresése a cenzurális feltételek között is. A fennálló körülményekkel dacoló magatartásnak mindkét szerveződés életében következménye lett: 1987-ben a Tokaji Írótalálkozót ellenzékisége, a Kelet által 1988-ban szervezett-tervezett Irodalmi Műhelyek I. Országos Találkozóját „revizionizmus gyanúja” miatt a hatalom nem engedélyezte. A párhuzamok a rendszerváltozás után is folytatódnak: a Tokai Írótábor 1990-ben alakult egyesületté, a Kelet pedig 1991-ben. Végül egy ponton össze is fonódott a történetük: az ezredfordulón a Kelet Írócsoport nagy sikerrel bemutatkozott a Tokaji Írótábor közösségének is.

Összekapcsolódásukat három éve pecsételte meg két, az észak-magyarországi régiót, vármegyét, Tokaj és Miskolc város irodalmi közéletét megtisztelő döntés: 2021. június 22-én a Hungarikum Bizottság nemzeti értékké nyilvánította a Tokaji Írótábort, 2021. június 29-én pedig a Miskolc Megyei Jogú Város Települési Értéktárába felvették a Kelet Irodalmi Alkotócsoportot. A két jelentős érték elismerése tükrözi, hogy a zempléni kultúrtájon, a Világörökség címmel kitüntetett Tokajban és az egy ideig kulturális, irodalmi szélárnyékban megbúvó acélvárosban, Miskolcon az elmúlt fél évszázadban valóban új erőre kapott a hivatásos és alternatív irodalmi közélet, a második nyilvánosság, melyben kiemelkedő animátori szerepe volt a Kelet Írócsoportnak, még ha ez nem is jelent felvételt az irodalmi kánonba. A Kossuth-díjas Bari Károly, a József Attila-díjas Fecske Csaba, Györgyei Géza, Pálfalusi Zsolt, Láng Csaba, Hegyi Béla, Hajdú Gábor, Szabó Bogár Imre, Tusnády László, Tornay Mari (és csekélységem) már ott van. Balogh Attila alternatív József Attila-díjat kapott, Cseh Károlyról a halmaji általános iskolát, Furmann Imréről a nyékládházai művelődési házat nevezték el, és a legtöbb keletes szerző rendelkezik Miskolc város Szabó Lőrinc-díjával.

A magyar és szomszédnépi hivatásos írók, a tokaji tanácskozások és egy miskolci alternatív, konzervatív, „amatőr” közösség, a Kelet céljai mindvégig azonosak voltak: közösséget teremteni a magyar irodalomnak, és élő lelkiismeretévé válni a magyar politikának.

Hegyi Bélát idézve: a tisztes méltánylás talán jól esne, de fontosabb annál most a csend és a tiszta lelkiismeret. Ezzel kívánnék a Kelet Irodalmi Alkotócsoportnak örök emléket állítani.

Emlékeztetőül a Kelet Irodalmi Alkotócsoport tagjai:

Alapítók: †Cseh Károly, †Hajdú Gábor, †Nyitrai Péter, Utry Attila

Tagok: †Akác István, Balogh Attila, Barázda Eszter, Bari Károly, †Csorba Piroska, †Dudás Sándor, Fecske Csaba, †Furmann Imre, †Füzes László, †Györgyei Géza, Hegyi Béla, †Holló József, Horváth Gyula, Káli Sándor, Karosi Imre, †Károly Róza, †Kiss Márta, †Kossárik Nándor, Kódory István, †Laboda Kálmán, †Mecsek Zsuzsa, Láng Csaba, Pálfalusi Zsolt, Parázs István, Pázmándi László, †Répássy Tamás, †Szabó Bogár Imre, †Szendrei Lőrinc, Tusnády László, †Tornay Mari.

Testvérmúzsák: †Alle Teréz, †Barczi Pál, Drozsnyik István, Kárpáti László, Kostyó László, †Pataky János, Urbán Tibor képzőművészek; Selmeczi György Miskolci Új Zenei Műhely, Excelsior beatzenekar, a Miskolci Nemzeti Színházból: Csiszár Imre, Körtvélyessy Zsolt, Egerszegi Judit; versmondók: Csabai János, Kardos Katalin, Ötvös Éva.

Antológiák: Kelet I. (1973), És mégsem elégia… (1978), Nyílt levél (1983), Negyedik üzenet (1993), Kettétört félszázad (1998), Hit a szóban (2002), Régi-új lenyomatok (2005), Madarak járják az ég ösvényeit (Litván nyelvű Kelet-antológia, Vilnius, 2004), Kelet fényei, Utry 70 (2019)