Sophie telefonja

Na, mi van, amice? Hívott már Sophie? Telefonból zuhant rám nosztalgiázó barátom kérdése egy szikrázó nyári délutánon. Békéscsabáról jött a hang, Szegeden hallgattam, de máris egy párizsi szálloda előcsarnokának hűvösében éreztem magam. Bizony, párizsi szállodában, ahol közel harminc éve így fordultam egy idegenvezető felé:

–  Kérem, asszonyom, szóljon a recepciósnak, ha Sophie Marceau hívna telefonon, mondja meg neki, már elindultunk a városba, és késő este érünk haza. Akkor tud csak elérni, mert sajnos nekem még nincs mobiltelefonom.

Azonnal észrevettem, hogy mosolya leolvad az arcáról, le is csorog, egészen a párizsi divatot színében, fazonjában követő kiskosztümje mellét fedő szövetéig. A mellig, ami mögött hatalmasat dobbanhatott a szíve.

– Sophie Marceau-t mondott? A színésznőt? – buggyant ki a nő száján, amikor néhány másodperc múlva sikerült levegőt vennie. És láttam, már a kosztüm sem hullámzik olyan riadtan, a mosoly is kapaszkodik vissza az arcra, de még nem járt sikerrel. Én pedig bólintottam, és vidáman csillogó szememmel, határozottan felemelt karommal, ami a beléptető pult felé mutatott, jeleztem: azonnali intézkedését remélem, természetesen nagy tisztelettel. 

Párizst 1995 frissen érkező tavaszának virágai festették színesre, írnám költőiesre kerekítve a mondatot, de nem láttunk mi addig semmilyen virágot. Pontosabban: nem a virágokat kutatta tekintetünk, amíg eljutottam a Sophie Marceau hívását remélő mondatomig. Előbb inkább a reptér forgatagából szerettünk volna kigyalogolni (Jesszusom, micsoda építmény, egy közepes méretű raktárába beférne egész Ferihegy…), ahol társaságunk minden tagja életében először érezhette át, nem olyan egyszerű ám behatolni egy világváros gyomrába. Ha nem jött volna elénk fogadóbizottság, talán még most is ott keringenénk a kisebb és nagyobb csarnokok közötti folyósokon.

De a bizottság jött, és érkezett velük annyi elegancia, hogy két kézzel akartuk eltakarni kopott-koszolódott farmerünket, megnyúlt pulóverünket, izzadtságfoltos ingünket. Zavarunkat kedves mosollyal simították el új ismerőseink. Az idegenvezető hölgy pedig elmagyarázta: vendéglátóink azt szeretnék, ha mi, a magyar újságíró-küldöttség tagjai nagyon jól éreznénk magunkat társaságuk (és ide egy energiaszolgáltató világcég nevét kéne beírnom, de azért sem teszem…) vendégeként.

– Remélik, ha nem is tudjuk felfalni szemünkkel egész Párizst, de sikerül annyira megismernünk, hogy meg is szeressük. Éppen úgy, mint a céget is, amely arra készült, hogy tőkeerős befektetőként Magyarországon vesse meg a lábát – gurultak a mondatok. A szépséges szavak pedig már át is karoltak, emeltek, vagy inkább felkaptak, mint egy elhasznált szatyrot a zajos piacon. És vittek, csak vittek, rést vágtak velünk a tömeg annyira feltörhetetlennek tűnő falában, hogy egy világmárkás minibuszba tereljenek.

– A sofőrön Pierre Cardin egyenruha, ne mááán! Ha ezt a kondorosi kocsmában elmesélem… – ámult Laci, aki akkor még csak egy volt a több ismeretlenből, akivel összesodort a delegációs sors, de már ebből az egy mondatából kiéreztem, lesz itt még közös sörözés, és már suhantunk is Párizs központja felé.

Ebéd a Louvre éttermében, ahol próbáltunk úgy közlekedni az asztalok között, hogy cipőnk koszos talpa ne érintse a padlót, még véletlenül sem, ebéd közben pedig magyar-francia szempárbajban értékeltük az erőviszonyokat. Világcég alvezérének felesége tetőtől talpig végigmérte csapatunkat, mosolygós félmondatát talán így fordította a tolmács hölgy: nem is gondolta, hogy mi magyarok ennyire hasonlítunk a franciákra. Kérdése – tudunk egyáltalán valamit Franciaországról? – pedig azt sejtette: ha visszakérdeznénk Magyarország múltjáról, kultúrájáról faggatózva, a világcéges mosoly hamarabb leszáradna arcáról, mintsem lehulljon az első ágtól búcsúzó falevél Szent Mihály útján Ady Endre kalapjára.

– Kérdezze meg, miről beszéljek! A napóleoni hadjáratok alakulásáról, netán Victor Hugo Nyomorultak című regényének hatásáról a világirodalomra, vagy inkább arról, miért és hogyan alakult meg a németekkel kollaboráló Vichy-kormány? – fordultam mosolyogva a tolmácsunk fel.

– U... ugye nem gondolja komolyan, hogy ezt így, itt és most lefordítom? – válaszolta, s nem mulasztotta el jelezni, hogy néhány felhő beárnyékolja majd a munkakapcsolatunkat. Azért annyi udvarias mondatot még sikerült csokorba kötni, hogy azt akár még beszélgetésnek is nevezhettük, és már lódult is velünk a minibusz a város ezernyi látványossága felé.

Én pedig beleszerettem Párizsba.

No, nemcsak a Notre Dame-ba vagy Eiffel mérnök hatalmas vastornyába, nem is csupán festők kicsiny terébe a Montmartre-on, hanem egy hölgybe. A Diadalívtől talán száz méterre lépdelt látogatásunk második napján reggel egy kimondhatatlan nevű szűk utcában, ahova még reggeli előtt besurrantam, hogy meglessem az ébredező Párizst. Kosztümkabátját csak egy gomb szorította a melléhez, szoknyáján lassú, könnyed táncot jártak a ráncok. Lábára francia tervezők legfrissebb kollekciójából talán tíz perce, belvárosi palota halljában könyörögte fel magát a cipő. Arcára sok száz esztendő finomra csiszolt párizsi ízlése és vagy harminc év tapasztalata lehelte a smink színeit. Nyakára, vállára hanyag mozdulattal tekerte a sálat, hadd játsszon a finom selyem a Szajna felől lopódzó széllel.

– Így csak egy párizsi nő tud felöltözni – állt össze szavakká ámulatom, és bámultam a hölgyet, akit a legdurvább vadember sem mert volna leasszonyozni. Néztem, és számban íze lett a madame szónak, fülemben halk zenéje minden kis cipőkoppanásnak. A fák frissen lélegző, tavaszt köszöntő ágai között, a sarki pékség ablakai mögül tangóharmonika hangja folyt szét az utca minden kövére, kávézóból löttyent elé a tejszínhabos capuccino illata. A sál meg csak ringott a hölgy vállán, integetett, s talán még sanzont is dúdolt, Piaf hangján kínálva Párizs hol vad, hol rejtélyes, hol szemérmes örömeit. Amikor pedig a kék selyem eltűnt egy csillogó autócsoda ablakai mögött, még elköszöntek redői – viszontlátásra, ámuldozó, szájtáti magyar férfi, valahol a mesebeli üveghegyen túl még találkozhatunk.

Összehúztam magamon a kopott farmerdzsekit, és tudtam: szóba kell hoznom Sophie Marceau-t.

– Lefordítottam a Sophie Marceau-ra vonatkozó üzenetét, és az úr azt válaszolta, természetesen teljesíti a kérését – ébresztett furcsa mosollyal a réveteg álmodozásból az idegenvezető hölgy. Én pedig hangosan kiáltottam mercit, sőt még a beaucoup-t is hozzátettem, oly könnyedséggel, mint aki észre sem veszi a szalon foteljeiben üldögélők és persze a recepciós döbbent arcát. A recepciósét, aki pár perccel korábban még szánakozó tekintetével járt körbe minket, és talán még szólt is a személyzetnek: pontosan számoljanak meg minden kést, villát, kiskanalat, mielőtt beengednek a reggeliző terembe.

És valóban csak este értünk haza. Hajókázás a Szajnán, látogatás Napóleon sírjánál, talán azon a napon néztük meg a Tuileriák kertjét is, nem tudom. Az viszont biztos, hogy az esti recepciós mély sajnálattal közölte: átvette ugyan kollegája üzenetét, ám Marceau művésznő sajnos nem keresett.

– Eddig – mondtam én. – Eddig… – ismételtem mosolyogva, és újra csak azt kértem, ha bármilyen jelzést kapnék Sophie-tól, azonnal továbbítsák.

– Természetesen (naturellement) – mélyítette a recepciós hangját az el nem titkolható felháborodás. Laci barátom meg kicibált az utcára, hozzám vágta a kérdést: mit marháskodsz te ezzel a Sophie Marceau-val, majd még jól a képünkre másznak, és akkor nem lesz se kocsma, se Kondoros, csak jó nagy pofára esés.

– Ha Sophie Marceau keres, igenis szóljanak – dugtam dühösen a számba egy cigarettát. Laci, az én drága jó Laci barátom meg lifttel vágtatott a tetőtéri szobánkig, de olyan sietve, mint aki attól retteg, hogy reggel óta biztos ellopták a Békésből hozott házi pálinkáját.

Új nap, újra a kérés (ha Sophie Marceau keresne…), és már le is nyelt a La Défense, Párizs modern üzleti negyede. Mondta ugyan az idegenvezetőnk, hogy a francia eleganciát ötvözi a New Yorkra jellemző monumentalitással. Ám én csak gigantikus toronyházakat láttam, Laci hangját hallottam (Na, ha ezt a kondorosi kocsmában elmesélem…), és Sophie-ra gondoltam, akinél szebb nőt el sem tudtam volna képzelni a beígért esti sétához a Champs-Élysées-n című programhoz.

De Sophie aznap sem telefonált. Sőt, mi több, másnap reggel, amikor már sportszatyrainkkal vártuk a minibuszt, merthogy agyő, Párizs, most a francia vidék következik, csak a már megszokott mondatot tudta fordítani az idegenvezetőnk.

– Sophie Marceau művésznő sem tegnap, de még az éjszaka, sőt ma reggel sem kereste – mondta, csöppet sem titkolt, kárörvendő mosollyal.

– Hát akkor így jártam – nevettem el magam.

– De hát honnan ismeri maga Sophie Marceau-t? Maga, aki…

Vártam, hogyan fejezi be a mondatot. Maga, aki még soha nem járt Párizsban, és öt szót sem tud franciául. Maga, aki talán alumínium kanállal eszi a tarhonyás pörköltet otthon, külvárosi bisztró foltos terítős asztalánál. Maga, aki…

De a fél mondatból nem lett egész.

– Én nem ismerem Sophie Marceau-t. Honnan ismerném? Csak moziban meg tévében láttam – néztem az asszonyra.

– De hát azt mondta, hogy ha keresi…

– Igen, ezt mondtam. Nem is egyszer. Mert csodák azért történhetnek. Párizsban, ebben a csodavárosban leginkább. De olyanra is emlékszik, kedves hölgyem, hogy én az ismeretségünkre hivatkoztam volna? – ért bal fülemtől a jobbig arcomon a vigyor.

– Valóban nem mondta. Sose mondta – röhögött mellettem Laci, kezében Békésből hozott pálinkás üveget szorongatott, és láttam a tekintetén, már a kondorosi csárdában ül, ahol elmeséli, milyen is az, ha Sophie Marceau nem telefonál.

– Allons-y! – harsogta a sofőr, miközben Párizs zaja, robaja, lüktetése már körbeölelt, meg is markolt, ha jól láttam, még az idegenvezető hölgy kosztümjét is bekoszolta, összegyűrte. De őt ez nem zavarta. Mert éppen lefordította szavaimat a recepciósnak, mert éppen leolvadt róla a jég, ahogy leolvadt az előcsarnokban ülőkről is. És a sok mosoly úgy fordult át vihogós kacagásba, hogy még a csilláron is táncolni kezdtek az üvegdíszek.

– Hallod, mit kérdeztem? A Sophie Marceau keresett-e azóta? – rántott vissza 2023 nyarába Laci barátom telefonba dörmögött kérdése.

– Keresett. Nem is egyszer. De úgy hallom, a kondorosi kocsmát kapcsolták neki – válaszoltam, és biztosra vettem, abban a párizsi hotelben újra táncolnak a csillár díszei.