Ugrás a tartalomra

Agyonhajszolt irodalmi örökség

Könyvinterjú Fenyvesi Ottó Paloznak overdrive című kötetével

Véletlen idők tisztasága felemelt

véletlen, megkértem szerződ, engedd, beszélhessek

a könyveddel, és másnap

megismerkedtem egy férfival, aki talán veled

egy időben települt át a már közös hazánkba.

 

Elmentem veled vissza az időben, általam

sajnos nem ismert és ismert művészek

privát szférájába vezettél el-be.

Vannak közöttük, akik már legfeljebb a mennyet

vagy Istent gyógyíthatnák:

Benes József festő, Mózsi Ferenc író költő,

Tandori Dezső, Sziveri János, Péterfy Gizella szobrász,

Nagy András grafikus, de Domonkos István, Fűzfa Balázs,

Papp Sándor történész és Tolnai Ottó

lehetnek alkotásaik által terapeutáink.

 

1.

Szüleink, nagyszüleink is próbálkoztak,

hogy testünknek-lelkünknek adjanak.

Költőd benned hogyan jeleníti ezt meg?

 

…apám vasat hajlított, anyám

meg egy Singeren varrt rendületlenül.

Az idő kerek volt, tiktakolt

Még nem volt tévé,

béke honolt az egész vidéken.

kézen és fejen állva is olvastunk,

A rémálmok az őket megillető helyre kerültek.

Szerettük az elkerülhetetlent, a véletleneket,

no meg a sóletot

(Balassa nagymamám főzte a legjobbat).

apám, miután

a vasárnapi húslevesben főtt

csirkék, tyúkok és kakasok fejéről

leszopogatta a bőrt és a cafatokat,

a csupasz koponyákat gondosan kettémetszette,

kiszedte belőlük az agyvelőt, és átnyújtotta nekem.

Ez volt a legkedvesebb mozdulata irányomban.

(Én is átéltem ezt, most hányinger kerülget.

Előre megy mégis az idő, ha vissza is tekintget.)

Képregény volt az élet.

Még nem ismertem a betűket, ezért

anyámnak minden csütörtökön délelőtt

Buksit kellett olvasnia fennhangon:

Fülünkben, szemünkben peregtek

a képek, a szóbuborékok, az akciók.

Csupa rettenthetetlen, bátor főhős,

mindig győzött az igazság.

Hittünk a földönkívüli életben, a csillagközi utazásban,

Az élet állandóan bugyborékolt,

valaki mindig beszélt, fecsegett,

lökte a közhelyeket,

szaporodtak a buborékok,

szaporodtak a rések és repedések.

WOOOOWWW!

Keményen peregtek a hatvanas évek,

szánsájn és minden veri gud.

Kinőttem a „pisis” gyerekkorból,

a lányok is egyre szebbek lettek,

és sokszor elmaradtam a leckével,

talán még intőt is kaptam.

Apám egyszer úgy berúgott, hogy

bosszúból elégette az összes Buksimat.

Gyerekkorom egy szempillantás alatt ellobbant.

 

2.

Jöttek a nyarak, a kamasz kerítést állított,

majd létrája a vágyakig ért. Hogyan történt?

 

Azon a nyáron még a szomszéd

kecskéjét is Manchesternek hívták.

Rabul ejtett bennünket a foci.

Éjjel és nappal fociztunk,

….

Mi, topolyai magyar gyerekek

Anyám – varrónő lévén – vörös színű

Manchester mezt varrt nekem,

Csak élni akartunk, focizni, barátkozni,

női keblekről álmodtunk.

Csak habzsolni akartuk az életet.

Rabul ejtett bennünket a szerelem.

Ittuk a szirupokat, ittuk a Vitacitrolt.

Titokban cigarettáztunk és sört ittunk.

Általában indiánnak képzeltük magunkat,

és a gonosz sápadtarcúak ellen küzdöttünk.

tizennégy éves se voltam még.

Béke volt, dudált a gyár, olykor véget ért

a műszak, hazaindult a munkásosztály.

A szexuális forradalom messze elkerülte Topolyát!

1968-ban.

B. Hajnalkába voltunk szerelmesek,

Villamos száguldott velünk Szabadkáról Palicsra,

ahol a tóparti nagyteraszon zenekar játszott,

és gyönyörű lányok táncoltak miniszoknyában.

Rabul ejtett bennünket a rock and roll.

A Beatles már tarolt a toplistákon,

Mindenki hosszú hajat akart viselni,

és mindenhol a Hey Joe szólt,

amikor én még kissrác voltam,

nem tudtam úszni.

Lánnyal sem csókolóztam még igazán.

Unokatestvéreimmel, Izussal, Öcsivel

és Zsuzsival Pobedára jártunk fürödni,

a szocialista nagybirtok fürdőmedencéjébe.

A gunarasi Szélmalom teraszán vasárnap

esténként zenekar játszott, mint Palicson.

És ott volt Sz. Rózsika domborodó

keblekkel és miniszoknyában.

A lányok akkor még nem viseltek melltartót.

A villogó lámpák alatt vele táncoltam

a House of The Rising Sun című dalra.

 

Szép, lassú „egymásnak feszülő” tánc volt.

Izzadó tenyérrel szorítottam, fogtam

Afrodité derekát, és remegtem lázasan.

Keblével olykor átdöfte szívemet.

Majdnem elájultam.

Az oroszok éppen megszállták Csehszlovákiát.

Apám nagyot káromkodott,

néhány nap múlva beadta az iparengedélyét,

és elhúzott Nyugat-Németországba,

vendégmunkásnak.

rajongtam a szlovén OHO csoportért,

a szabadkai Bosch+Boschért,

Ljubljanába és Belgrádba jártunk kiállításokra,

nem törődtünk a gyökerekkel,

rajongtunk a formabontásért

kutattuk a művészet halmazállapotát,

tervünk volt a világgal, a dialektikával,

szárnyaltunk a nyár porában,

kételkedtünk a hivatalos művészetben,

a szellemi magaslatokban.

Sebők Zolival – Q4 csoport néven –

képzőművészeti csoportot szerveztünk,

Benest nem izgatta, nem volt teoretikus,

akkor még nem volt a mesterem.

konfliktusban álltunk az anyaggal,

a materializmussal és a válósággal.

és semmi se alakult úgy,

ahogy mi szerettük volna,

egyszer csak megérkezett a Taxisofőr,

Tarkovszkij Sztalkerje, Fellini Amarcordja,

többek között

reménytelenül szerelmesek is voltunk,

és a szívünk mintha ki akart volna ugrani

a mellkasunkból, úgy vágyakoztunk

a pálinka és a nők karjaiba.

ha nyelvünkhöz érintettünk volna egy égő

gyufaszálat, biztos lángra lobbantunk volna.

graffittik (a lázadás jelei) után kutattam,

improvizáltam magamnak,

falakra fújtam ezt-azt,

 

3.

Költőd barátaira és magára emlékezve csodás

„magántörténeteiben” emlékfolyamokként áradtak felém;

és bennem tovább.

Mire utalhatok?

 

Benes Tisza-parti festményeit csodáltam

volt bennük anyag, rendesen,

az egyik a Képes Ifjúság hetilap

szerkesztőségének falán lógott,

ahol a nyolcvanas évek második felében

a lap rockzenei rovatát szerkesztettem,

bojkottáltuk az 1983 utáni Symposion-t,

nem hittünk a kommunizmusban,

anarchiáért kiáltottunk:

hangunk tovaszállt a szélben

kérdéseinkre nem kaptunk választ,

de örültünk a szép, fehér teleknek,

az új bőrkabátnak és a boldog zenének.

a szerkesztőségben,

kerestük a fényt egymás szemében,

bizonyosságot, életünk igazát,

Láttam az óceánt,

repültem felette, az Atlanti felett,

hosszú órákig néztem a mélybe,

Toronyházak között ébredtem, égig érő

felhőkarcolók szorosan egymás mellett,

a réseken keresztül besütött közéjük a nap,

perzselt az aszfalt, a beton;

a föld alá kellett menekülni,

műfénybe, klímába, a plázákba,

Torontó széles sugárútjain Kaslik Péterrel

Marosán Gyulához mentünk,

megnézni a mester életművét, kollázsait.

„hagyjuk a süket dumát

és elegáns páros rímeket”

írta New Yorkban Baránszky László,

aki szintén ötvenhatban ment el, mint Marosán és Makkai Ádám. 

Led Zeppelint hallgattunk.

Mózsi Ferivel suhantunk

a Magnificent Mile-on,

Chicago, a szelek városának

legelőkelőbb sugárútján,

a tornyok közé, Sears Tower

(most már Willisnek hívják)

(Én is láttam a Sears Towert 1988-ban,

majdnem hanyatt vágódtam.)

zárva volt. Fújtam tageket a betonfalakra,

a láthatatlan magyar Bansky.

versenyt futottam az idővel,

párolgott a sok víz, vissza a mennyekbe

(kétezertizenhárom augusztusában).

Fogarassy Miklós temetésére

igyekeztem a pesti köztemetőbe.

Nádas szerint ő volt a magyar irodalom

legfinomabb tollú mestere.

hadilábon álltunk a hatalommal és a kánonnal;

egymásba csúsznak a motívumok:

máskor meg Sziverivel érkeztünk

Kőbányára, a Kőrösi Csoma sétányra,

Fogarassy éppen Marnóval diskurált

az imádott Tandoriról (a legnagyobb

most is ő, és Bodor, Oravecz, Tolnai).

Gion Nándor, a bácskai Marquez,

a kőbányai sétány szemközti ablakában írta

regényeit, erről is tábla tanúskodik,

jó a szövegdzsungelben elveszni.

Most hogy ezt írom,

a tetőket elönti a ködsárga neonfény.

Álltam ott egy kicsit én is,

a Temze partján és a környékén,

autóstoppal érkeztünk Kalapátival,

a Hyde Parkban aludtunk, hálózsákokban.

Tombolt bennünk az élet;

„egy plusz, nem okvetlenül egyenlő egy mínusszal”,

olvastuk Tandorinál, meg azt is, hogy:

Széchenyi a polgárosodás elemének tekintette a lóversenyt.

Magyar költő a londoni lópályákon,

a gyerekek tétjeivel.

Látni a vizesárok felett repülő lovakat,

és a visszapillantó tükörben: Tandorit.

Feltüzelem a bikaistállót.

Mindig ugyanazt a háborút.

szépirodalom, tiltások, bojkott,

szerelmek, életek és halálok;

új hullámok érkeztek a Dunán, új idők jöttek-mentek:

végigmegyünk a korzón, akár a Stradunon,

a két Ottó, öreg symposionisták,

vonulunk, mint egykor, Újvidéken,

szépen indult a nyár,

Woodstock és a Symposion legendája töretlen,

Ültünk a szeptemberi foszladozó napsütésben

lovasi házunk udvarán: Ottó, Jutka, Ria és én,

Gabi csak délután ért haza,

képzeletünk úszott az Adrián, úsztunk az azúrban,

ültünk, és vártuk a dunántúli naplementét,

(van egy fotó, melyen öten felsorakoztunk

a trogiri szikrázó tavaszban): Jász Attila,

Rácz Péter, Háy János, Kukorelly és én,

Karafiáth Orsolya és Kéri Piroska inkább a piacot választotta.

Boldog békeidők, szétszórt bennünket

a sors. Csupa kérdőjel az élet, ki-be

járnak belőle a lények. A mennyek kapuja

mindig nyitva.

Zavaros, kacskaringós idők voltak,

haladtunk befelé, énünk mélyére: versek

dübörögtek, gyakran hangnemet váltottak.

A Somlót először egy autó ablakából láttam.

Kacér napsugarak táncoltak a szélvédőn.

nálunk, Bácskában nincs domb,

hegy meg az végképp nincs,

nincs a létnek értelmet adó magaslat,

a kapu előtt

András áll: Andreas ante portas.

S bort ittunk jócskán. Ahogy ő

mondta volt: somlait. Juhfarkot,

magyarrá lettek tőle avarok, besenyők,

és szlávok.

a két Istvánnal, Ághgal és Dukaival,

a Somló csúcsa felé tekintgetünk.

Mert bennünk szunnyadnak a halott

férfiak és nők, mind, bennünk őseink:

Balassák, Dukaik, Vassok és Nagyok.

Állatokon és növényeken merengtünk,

a világ szövedékének bonyolultságán:

András szenet karcolt

a rajzlapra, aszályt, ínséget, kolerát és

egy keresztet, melyre a pléhkrisztusokat

olykor az út mentén kiszögezik.

Feloldhatatlan nyűgök, bánatok.

Sötétség borult a magyar irodalomra.

Terítéken Felvidék, Délvidék, Erdély,

Kárpátalja és a diaszpóra.

Homály telepedett az anyanyelvre.

Félszavak, féligazságok, szóbeszéd.

Csillog a felszín, riasztó a mély.

 

4.

Életkortyokban eljön annak az öregség,

aki szerencsés, mégis nehéz.

Nézem a házam előtti hársat,

hullnak a virágai, majd a levelei is hamarosan.

Nem teszek fel most kérdést. Ismerjük már egymást.

Simogattalak napokig. Kérlek, reflektálj!

 

A barátok elvesztését nem ússzuk meg szárazon,

tehetetlenül állunk, az idő visszafordíthatatlan –

Mielőtt mindent elfelednék, mondom:

négy éve már, hogy elmúltam hatvan,

mögöttem esztendők libasorban lassan

sorakoznak, íme, indulok vissza, a semmibe.

 

Bárhova nézek, mindent látok:

látom, egyik háborúból a másikba zuhan a világ,

Istennel birkóznak a vének.

Orvosi pecséttel hitelesített diagnózisok,

melyek általában rosszul végződtek.

Az élet mindig akkor fejeződik be,

amikor kezdeni volna jó,

és gyönge már a szemünk

csak bűzölgő szemétdombokat látunk

A valóság ábrándokkal és

szenvedélyekkel teli.

Próbálja megkétszerezni erejét,

tudását agytornával, gimnasztikával

acélozza, vég nélkül ismétel, hamisít,

 

másolatokat raktároz el. Próbálja

megháromszorozni erejét, gyökerekig

megrendítő élményeket gyűjt,

költői harmóniák után kutat,

újrateremti magának a világot,

sorakoznak a zárójelek, a parketten

félájult ifjak táncolnak, vereséget

szenved az értelem. A részeket

egésszé szerveznénk már, de tudjuk:

 

az ellentétekre épített kompozíció

célja az önkény kiküszöbölése. Verset

mormolok, vérem napok zavaros

hordalékát pumpálja fejembe, az élet más,

mint amit a költői sóhajok felidéznek.

 

Amit tudtam, lassan elfeledem.

A betűket a pirkadat harmatozza.

Még életben vagyunk, még egy

hangyányit, talán. Kérem szépen,

kanyarog bennünk az idő.

A múltat a közöny felzabálja.

Az idő már túljár az eszünkön,

lábunkat néha kilógatjuk az űrbe.

pereg a film, a road movie.

körülöttem tűsarkú cipőben

tündérek tipegnek,

ujjuk hegyén drága körömlakk.

Bugyijuk selyemből.

Tolom a biciklit

a régi római úton,

Paloznakról Lovasra, hazafelé.

Hajszolom magamat.

Töröm, tördelem.

Peter Fonda az Easy Riderben

éppen eldobta karóráját.

Baj van az idővel.

Higanyként pereg a múlt,

minden távolodik,

rakódik egymásra az űr.

 

5.

Élet, világkép:A pokolba vezető utat le kell aszfaltozni.” Ez hogy is hangzott szerbhorvátul? És tudod, miért kérdezem?

 

Put u pakao – treba da se asfaltira!

Az idő kerek volt, tiktakolt és

vadul forgott körbe-körbe.

a végtelen időkarambolban,

be akartuk engedni a napfényt oda, ahol éltünk.

A tegnapok láncolata összefűzve

a holnapokkal,

Csak egy képbe összezsugorítani

a burjánzó életnedveket, a figurákat,

a kémiai folyamatokat, a jelentést.

Gyűszűnyivé zsugorítani a melankóliát,

az elmúlás terét,

a napok és az emberek egybefolytak;

tudjuk, van az a legenda a Los Alamos-i ufókról:

Teller, Szilárd Leó, Wigner, Neumann

(a világot megváltó atomzsenik);

az első háború foggal és ököllel kezdődött,

majd az atombombával ér véget.

vasfüggöny, kommunizmus, torkig voltunk,

USA, kapitalizmus:

első a profit, a korrupció, a státus és imázs,

tolvajok fürödnek a kapzsiságban,

csak menni a pokoli jólétbe.

folyamatos, befejezett múlt,

folyamatos, befejezett jelen,

folyamatos, befejezett jövő.

ha nem is látjuk, de konstatáljuk:

északon és délen a jéghegyek olvadnak,

A világ rendje és logikája naponta változik,

olykor sebességet vált, és rohan tovább,

Az évek a múltba mosódnak,

a memória örök jelenné sötétül.

Your Time is Gonna Come

(ha eljön), de addig még sok baj lesz,

az idővel és az ufókkal.

Már nincs kafkai elem,

a nevenincs jelenbe érkeztünk,

minden cseppfolyós, folyékony;

Életben maradni élőink holta után,

ez az, ami minden kérdésen túl van.

Takarodót fújt az értelem.

Egész életemben rend után

 

kutattam a káoszban. Amit leltem,

csonka, szabálytalan.

„a művész befejezte mondandóját”.

 

Bela Durancit idézte költőd a 66. oldaladon.

A kérdéseim számához a *-ot majd az Olvasóitok

kérdései adhatják Nektek és nekem.

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.