Ugrás a tartalomra

A közfeláldozó, avagy dr. Rotács lakást kap

Egyszer, valamikor az ősködökben, ami a jövő is lehet, ha nem kényszeresen és számlaposan/körkörösen szemléljük az időt, dr. Rotácsnak kiutaltak egy minigarzont. Nem mintha jobban megérdemelte volna, mint bárki más, utcán tengődő, de a már megdallott, vérmes női személy, aki még szüfrazsett (két – múltidő) is lehetett volna, ha idejekorán születik, bár így is odaláncolta magát az Elvakult Önfeláldozás szekta oltárához, cinikus kollégái pótkrisztusnak nevezték ezért, addig talpalt, mígnem cipője mellett egy ingatlant is kijárt dr. Rotácsnak.

Mivel dr. (a továbbiakban: dörö) Tuli Piros szocmunk behelyettesítő életet élt, azaz bárkinek az ügyében eljárt, teljes mértékig azonosulva az illetővel és problémáival, még akkor is, ha megvezették, éjt nappallá téve dolgozott az ügyön, nem törődve saját egészségével, korlátaival, a rajta kívül (ő és dr. Rotács) eső világ megbotránkozásával. Még az is megtörtént, hogy dr. Rotács csitította, mikor egy borozóban találkozva (dr. Rotács csak ott volt hajlandó) a valahonnan szalajtott közösképviselő elmondta aggályait egy kiszemelt, lakásnak nevezett romhalmazzal kapcsolatban. Egy biztos, a házban, ahol dörö Tuli Piros lakott, nem nyert tért ez a közveszélyt okozó önfeláldozás. De végül, mint már felsejlett a kedves, elképedt olvasónak, talált egy lepukkantabb bérkaszárnyában egy utolsó vakolatmikronig átnedvesedett pecót, melynek átütötték kényszeres hadakozási/adakozási mániája jutalmául a hét lakattal őrzött, valójában feltörésveszély miatt betéglázott bejáratát.

Persze ott voltak az ünnepélyes aktus percében, a kőművesek után elsőként az ő arcába (ő és dr. Rotács) csapott a dohhal elegy penészszag, melynek elviselhetetlenségét elnyomta benne a dicsőségérzet, mikor az utolsó tégla is behullt a víztől felpúposodott kövezetre. A ház lakói nem nagyon örültek mindennek, mert bár nem képviselték a bérházelitet, de nyugalomra vágyó kisnyugdíjasok, kispolgári miliőben megöregedni kívánó, kispénzű hivatalnokok és családjaik alkották a publikumot.

A szemközti gangszakaszon egy feltörekvő párocska kandikált ki a gangra szolgáló ablak rácsán. Pár hete költöztek ide. Akkor a házgondok intézésével megbízott személy, akinek egyetlen íze sem hasonlított a békebeli házmesterekéhez, elmesélte nekik, hogy abban a lakásban nincs fürdőszoba, csak falikút, és nincs vécé sem, így a gangvégi közbudit kellene használnia annak, aki belakja a belakhatatlant. És ahhoz az út előttük vezet. Vagy a szükséget érző lemehet egy emelettel lejjebb is, ha tankcsapdákat, taposóaknákat telepítenének maguk elé, amivel saját járásukat is megnehezítenék. Ám aki csak egy efféle lakáshoz juthat hozzá, áthatolna még a dupla szögesdróton is, ha szólítja a természet. Különben is az a lakás lakhatatlan, ótvar, a födémmel is gond van. Tátott szájjal hallgatták a sörissza, álmos vicét, mert, ugye, házmesternek nem neveznénk, s magukban ott cirkuláltatták a leszedáló gondolatot, nem fog odaköltözni úgyse senki, nincs olyan bolond széles a világon. Még a társadalom pöcegödrében sem…

Dr. Rotácsnak már az első héten nehézlégzése lett, és köhögőrohamok gyötörték, sűrűbben és hurutosabban, mint utcai, dohányos léte alatt. Kapott asztalt, széket, ágyat, hűtőt, kisszekrényt. Belakta a csótányjárta huszonkét négyzetmétert. Dörö Tuli Piros kötött vele egy önfeláldozó üzletet, mindaddig fizeti a lakbérét, amíg dr. Rotács nem talál magának munkát. A vérmes női személy hetente egyszer meg is látogatta. Általában nagy cekkerekkel, melyekben méretre válogatott ruhát, ételt hozott. S még néhány mellőzhető ezressel is meghajította (másik felét). Dr. Rotács ilyen alkalmakkor alig várta, hogy távozzon a pótkrisztus. És gyorsan elő is kerítette borát, melyet munkakeresés helyett szorongatott naphosszat. Nem lesz ez így jó, bassza meg, gondolta, mikor ötödször is elbotorkált a szemközti lakó előtt, szellentve nagyokat, mert a népkonyhai töltöttkáposzta megdolgoztatta renyhe bélrendszerét. Hallotta belülről, hogy az egyébként kedves arcú pár férfi tagja magából kikelve üvöltözik a csukott ablak mögött, hogy a büdös kurva anyjába takarodna ez a geci! Végül már a falikútba vizelt, utóbb szerzett egy ágytálat, és csak minden negyedik alkalommal vitte ki, végigbűzölve vele a körfolyosót. Kilököm a gangról a picsába! – hallatszódott az ablak mögötti szitokmorzsa, miközben a kübli fülét bizonytalan, remegő kézzel tartva egyensúlyozott az alkonyatban a reterát felé. Én elköltözöm innen, nem bírom tovább. Kinek tudnánk ezt így eladni? Majd akkorra hívunk vevőt, amikor ez nincs itt…

És nem is sejtették, lesz ez még cifrább is. Dr. Rotácsra rátört a gyűjtőszenvedély, és mindent, de mindent felhordott az utcáról. Visszaválthatatlan üres üvegektől kezdve földre dobott ruhadarabokon át kikukázott könyvekig. Még egy bolhás kismacskát is felnyalábolt. A bolha hamar elszaporodott, már a fiatal pár lábtörlőjén, sőt, nagyszobájuk parkettközeiben pattogott a bolhaposzteritás. Erős rohamra indultak a könyvgerincekben falovaskodó poloskák is, bár ők inkább lefelé terjeszkedtek. A két rovarhorda egymást nem zavarva vonult házhódító útjára. Mikor már az egész ház vakarózott, több fenyegető cédulát celuxoztak dr. Rotács bérleményének osztott üvegű ajtajára. Le sem tépkedte őket, ezzel még jobban felbosszantva a viszkető közösséget.

Aztán egyik éjszaka hasonszőrű alakokkal, nagy garral érkezett haza dr. Rotács. A kompánia hajnalba nyúlóan vedelt, és járta a zarándokutat, amit pótkrisztus kövezett ki nekik a gangvégi reteráthoz. A körfolyosóra szolgáló konyhaablakok sok helyütt kigyúltak. Szitkolták a hajléktalan korhelyeket, akikhez persze nem jutott el a harsánynak kevésbé nevezhető nemtetszés, annak ellenére sem, hogy nyitott ajtó mellett röhögtek, harákoltak, fulladoztak, anekdotáztak üvöltve…

Másnap szárnyas üzenetek indultak a kellő helyekre. Két hét múlva kiszállt a hatóság. Dr. Rotács és kompániája addig is permanens kórusművekkel szórakoztatta a ház zsöllyemélyeibe menekülő lakókat. Valójában már dr. Rotács is szerette volna kirúgni az ottfeledkező arcokat, de az egyedüllét négy fal között megizmosodó réme visszafogta szavait, ökleit. Mire a hatósággal kiszálló hivatalnokok felértek a másodikra, már mindennél is többet tudtak az odvaikból kilépő, panaszáradatot zúdító lakók jóvoltából… Dr. Rotács és kompániája persze sehol. De a sors úgy akarta, hogy a fejleményekről lemaradó dörö Tuli Piros (közben kórházba került végkimerültséggel) akarata ellenére is pártfogoltjának repülnie kellett.

Történt ugyanis, hogy a folyamatosan zengedező, elég agresszív társaság, kiknek tagjaiban a kezit csókolom a néninek és a banyának lekevert pofon mezsgyéje könnyen és gyorsan, minden gátat mellőzően átjárható volt, pont akkor tódult be a ház kapuján, valamiféle isteni gondviselés vagy sorsbéli gyalázat okán (nézőpont kérdése – a pont akkor okát már ne is firtassuk, hiszen annyi ilyen pont akkor marad magyarázat nélkül a világban!), midőn a nagyon hivatalos személyek kiléptek a második emelet kilazult kövezetű folyosójára a lépcsőházi homályból. Alant szóváltás kezdődött:

– Te megloptál engemet, Rotács, te lódoktor.

– Mit képzelsz, Miska, kit gyanúsítgatsz? – vágott vissza dr. Rotács.

– Tényleg, baszki, nekem is etűnnek dógaim, mijóta nálad héderelünk – támadt a második.

– A rák egye ki a beled, doktor! – ütött a harmadik. – Agyonbaszlak, te tolvaj geci!

Dr. Rotács elkapta a felé suhintó öklöt, csavart egyet a harmadik karján, aki vernyogva nyekkent a sárga, udvari kövezeten. A másik kettő is támadt, de azokat megrugdosta a főbérlő albérlő. Dr. Rotács is kapott ugyan egy taslit, de az egy percen belül gyógyuló arcégést okozott csak:

– Takarodjatok, hálátlan nyavalyások! – rugdalta még a földön fekvőket is.

Ekkor ért le a másodikról a hivatalnok urak jobb és bal keze, a két fakabát, akik nyomban rendet raktak kényszerítő eszközeikkel. Nem is kellett több bizonyíték, mint a nekik feszülő, izmozó, részeg horda. Másnap egy hórukkbrigád nagy utálkozva kidobált mindent a házból, és a délutánra érkező kőműves estére visszarakta, ami leomlott egy tévedésbe hajló délelőtt… A kismacska a cselédlépcsőházba menekült, ahol elkapta a vice, és belefojtotta bolhástul a kanálisba…

– Hogy írmagjuk se maradjon! – sziszegte, miközben nem gondolt arra, hogy őt is egy paraszthajszál választja el a doktorrotácsi léttől.

Dörö Tuli Piros kisebb infarktuson esett át a hírek hallatán, de táppénzről, lábadozási időről hallani sem akart. Kereste önmagát, egy újabb dr. Rotácsot, mert akit ismert, az nyomtalanul felszívódott a kudarcos események után…

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.