Több évtizedes tanári munka után, hatvannyolc éves korára nem gondolta volna, hogy épphogy megkezdett nyugdíjas éveit egy alig ötéves kislány felnevelése tölti majd ki. Váratlan esemény érte már a családot, nem is kevés, de ez most új volt. Az iskolai zsongás lassú elcsitultával mindent várt, csak ezt nem. Eladta városi lakását, elbúcsúzott barátoktól, szomszédoktól, leköltözött a Balaton mellé a szüleitől évekkel ezelőtt örökölt egyszobás, nappalis, kertes bungalóba, azzal a szándékkal, hogy megpróbál megvalósítani valamit abból a tervéből, amit iskolai munkája mellett már régóta dédelgetett, s amit most egy telefonhívás három perc alatt romba döntött.

Szintén tanár felesége ötvenéves korában elhagyta egy nálánál jóval fiatalabb tanítványáért, ami azt a meggyőződést erősítette benne, hogy akkoriban azért választott rosszul – most már ezt is látja –, mert nem ismerte önmagát. A rossz választás hátterében mindig a hiányos önismeret áll, ennyit legalább megtanult. Egy szem fiát másért hagyta el a felesége, hogy pontosan miért, már sohasem tudja meg, mert a fia autóbalesetben meghalt. Az ötéves Cintiáért ment az óvodába, mikor előzés közben egy indexét nem használó, balra kanyarodó traktor maga alá gyűrte. A kislány anyját, akit nemsokkal Cintia születése után magába szippantotta Nyugat-Európa végtelen munkaerőpiacának sötétebbik fele, még a temetésre sem tudták hazahívni – egyszerűen nem tudták, hol keressék. Másik nagyszülők nem voltak, már a kezdetekkor sem – Cintia anyja állami gondozásban nőtt fel.

Nem tartoztak a példás magyar családok közé, és Tornai szégyellte ezt. Ő maga a tisztelet övezte, békés élet reményében mindig is a középszerűségre törekedett – még a munkájában is, pedig akár jó tanár is lehetett volna, de öntudatlanul is visszafogta magát –, ám családjának tagjai mintha szándékosan szembe mentek volna e felfogással. Feleségét már rég nem sorolta a családhoz, és a fia feleségét sem, de a fiát még igen, pedig nem kis ellentét feszült köztük. Megítélése szerint rongy, semmirekellő alak lett a fia, méltatlan egy köztiszteletben álló középiskolai tanár apához. Sohasem tudta, például, miféle munkát végez a fővárosban, mert meggyőződése volt, hogy hazudik, mint ahogy hazudott abban is, hogy levelezőn elvégezte a kommunikáció szakot, csak épp a diplomáját nem vette át. Mikor megkérdezte tőle, miért nem, azt válaszolta, mert szart sem ér, kitörölheti vele a seggét. És hogy mindez az ő hibája, mert ő terelte efelé a szak felé, ahova feltűnési viszketegségben szenvedő hülye kis picsákon kívül senki sem megy. Tornai védekezett, hogy ő csak diplomát akart adni a kezébe, hogy legyen mivel elindulnia az életben, mire a fia szabályosan körberöhögte. Aztán meg legyintett egyet, és otthagyta.

Egyvalamiért azonban tisztelte a fiát: három évig egyedül nevelte a lányát, gondja volt a ruháztatására, élelmezésére, neveltetésére, úgy, hogy őtőle minimális segítséget sem kért, se anyagit, se másmilyet, pedig ő többször is felajánlotta. Jó, többször is, épp elégszer ahhoz, hogy amikor a sokadik elutasításban részesült, joggal mondhatta, ő megtett mindent, hogy enyhítsen a gondjain, de ha nem tart rá igényt, nem erőlteti tovább. Amúgy sem lett volna könnyű megoldani a segítség fizikai részét, hiszen kétszáz kilométerre laktak egymástól. Hogy ki költözzön közelebb a másikhoz, arról szó sem esett. A fia jól tudta, hogy ő nem fog, ő meg abban reménykedett, hogy a fia sem.

Így aztán alig ismerte azt a rövid barna hajú, barna szemű, jobbára mosolytalan arcú kis emberi lényt, akinek hivatalos formában most a gyámja lett, s aki augusztus elején, a legforróbb nyári napokban, beköltözött balatoni, ekkor még csak félig felújított otthonába. A kis hálószoba – inkább fülke, mint szoba –, amit dolgozószobának szánt, gyerekszobává avanzsálódott, ő pedig kicipelte ágyát a nappali egyik sarkába, aminek folytán kedvenc fotelje és kisasztala kiszorult a tetővel fedett teraszra. A tévét áthelyezte a másik falra, a könyvespolcát az ajtó mellé, a komóddal együtt, ami azt eredményezte, hogy alig lehetett bejutni tőlük a konyhába. Egyáltalán, szinte minden átalakult a házban, minden új értelmet nyert, minden halomba döntötte korábbi terveit, amelyek miatt ide költözött. Igazságtalannak érezte, hogy egy lelkiismeretesen ledolgozott élet után ezt kapja – beláthatatlan jövőt, soha nem tapasztalt felelősséget. Egy fiút felnevelt, arra sem emlékszik, hogyan, de egy kislány egészen más. És még a volt kollégák, szomszédok sincsenek mellette. Kitől kérhet itt tanácsot? Hisz nem ismer senkit.

De a legnagyobb baj az volt, hogy a kislányt sem. Az első napok szinte teljes egészében az ismerkedéssel teltek.

– El tudnád sorolni a kedvenc ételeidet? Hogy miket szeretsz?

– Igen.

– Mondanál párat?

– Igen.

– Akkor légy szíves, mondd.

– Most?

– Igen.

– Hát… szeretem a Peter’s pasztát, Lara pizzáját meg a sajtos hamburgert.

– És olyan… igazi ételt, tudod, olyat szeretsz?

– Nem tudom.

– Rántott hús, sült hús, fasirt, spenót, palacsinta…

– A palacsintát szeretem.

– És a többit?

– A többit is.

– Remek. Mit főzzünk ebédre?

– Nem tudom.

Hálát adott az égnek, hogy megtanult főzni. Igazából a sors kényszerítette rá, de idővel nem sajnálta a konyhában töltött napi egy-másfél órát. Jobban kikapcsolta, mint bármi más.

– Itt most új óvodát kell keresnünk neked, tudod?

– Nem járhatok a régibe?

– Nem, mert messze van. 

– Milyen messze?

– Nagyon messze. De van egy nagyon szép óvoda a szomszédos faluban. Oda fogsz átjárni.

– Gyalog?

– Nem, viszlek. Vagy visz a falubusz. Ezt még el kell rendeznünk.

– Hogy hívják az óvónénit?

– Nem tudom. De majd megkérdezem.

Megpróbálta beleképzelni magát a kislány helyébe. Új hely, új óvónéni, új társak – vajon mi mehet végbe a lelkében, a fejében?

– Amúgy meglátod, jól fogod érezni itt magad. Hétvégeken lemegyünk a strandra, fürödhetsz, labdázhatsz, meg amit csak akarsz, van minden. Fagyizni is fogunk.

– Pizza van?

– Igen. Biztosan.

– És hamburger?

– Az is.

– Téged ezután is papának szólítsalak?

– Igen, ha megkérhetlek.

Az első este megkérdezte, miből meséljen neki.

– Apa fejből szokott.

– Hogyan?

– Kitalált egy mesét, és elmondta.

Ezen elcsodálkozott. Hogy a fia meséket talált ki a lányának? Sohasem gondolta volna.

– Én most hirtelen nem tudnék. De van egy csomó mesekönyved, láttam. Válasszunk egyet?

– Hát jó. Válassz.

Kiválasztott egyet. Egy kócoshajú kislány rollerezett a borítóján.

– Ne azt, az uncsi.

– Hát ez? Farkasos.

– Az tök hülyeség. A farkas lenyeli a medvét. Ki hiszi azt el?

– Igaz, az tényleg… itt egy játszóteres. A gyerekek játszanak a…

– Papa, inkább mesélj a nagymamáról. Hol van most?

– A nagymama? Hogy hol van? Nem tudom.

– Hogyhogy nem tudod?

– Miért, te tudod, hol van anyukád?

– Én tudom.

– Na és hol van?

– Valahol… valahol egy másik országban, ott dolgozik, hogy legyen pénzünk.

– Ott… és melyik országban?

– Azt nem tudom, apa nem mondta. De egyszer majd hazajön.

– Ezt is apa mondta?

– Ezt én mondom.

Tornai máris úgy látta, hogy nagyobb kihívás elé lesz állítva, mint gondolta. Azt hitte, egy ötéves gyerek még baba, de már látja, hogy nem az. Ez a gyerek gondolkodik. És olyan kacskaringósan, olyan furcsán, hogy alig bírja követni.

Falubusz szedte össze a gyerekeket reggel nyolckor, és vitte át a szomszédos falu óvodájába, de Tornai úgy gondolta, jobb lesz, ha az első napokban ő fuvarozza át a kislányt, és egy darabig ott is marad. A kerítésen túlról, egy árnyas fűzfa törzséhez kuporogva nézte, ahogy Cintia – istenem, mennyire nem illik ez a név ehhez a gyerekhez, gondolta, de megfogalmazni nem tudta volna, miért – megpróbál barátokat szerezni magának. Szinte a hátára tapadt az inge a szorongástól, pedig még reggel volt, ahogy drukkolt neki, hogy sikerüljön. Valahogy eszébe jutott, hogy neki milyen nehezen ment, mikor az anyja erőnek erejével elcibálta az óvodába, pedig akkor még nem is volt kötelező járni. Félt mindenkitől, a fiúktól azért, mert harsányak voltak és vadak, a lányoktól meg azért, mert furcsán néztek rá, és meg akarták fogni a kezét. Haza is szökött kétszer, de mindkétszer visszavitték. Az anyja nem értette, nem is akarta megérteni, milyen gyerek a fia. És ez a viszony jellemezte az egész életüket.  

Másnap már két barátnője is volt, és az óvónéni azt mondta, megnyugodhat, Cintia remekül beilleszkedett, nem lesz semmi probléma. És azt is mondta, hogy mind érzelmileg, mind értelmileg fejlett kislány, igazán példás nevelést kapott. Tornai a fiára gondolt, meg a valamelyik országban dolgozó anyukára, aki pénzt keres, és nemsokára hazajön.

Vele szemben mégis lassan oldódott a kislány, önmagán meg azt vette észre, hogy néha zavarba jön tőle. Bár még korainak tűnt, de bizonyos jelekből már most érzékelte, nagy hibát követett el, hogy az informatikában lemaradt, s még azt a minimális tudást sem volt képes életben tartani, ami az iskolai munkájához kellett. Kiderült, hogy Cintiának tabletje van, amit az apjától kapott, s amit annak halála óta nem tud használni.

– Kapok tabletidőt? – kérdezte a nagyapját.

– Tabletidőt? Azt… azt hiszem, ahhoz valami jelszó kellene. Vagy wifi.

– Te nem tudsz adni?

– Én nem. Se jelszóm, se wifim. Mit akarnál játszani rajta?

– Társasjátékot.

– Hát, nagyon sajnálom, de nem tudok segíteni.

– Ki tud?

– Majd keresünk valakit.

Fogalma sem volt, hogy kit. Ki ért itt ehhez? Aztán egészen rövid idő alatt kiderült, hogy az egyik kislány édesapja ért. És pillanatok alatt megvolt a tabletidő. Ettől kezdve Cintia a tabletjén játszott, a nagyapa fellélegzett. De mikor már órák óta előtte kuporgott, felajánlotta, hogy mesél neki.

– Fejből?

– Fejből.

A kislánynak nem tetszett az iskoláról szóló mese. Nagyapja nem merte megkérdezni, miért, mert előre tudta a választ.

– Átmehetek Lucához játszani? – kérdezte Cintia.

– Ki az a Luca?

– A barátnőm.

– Itthon nem jó?

– De jó – mondta a kislány. – De kicsit uncsi.

Este hozták haza, jó későn. Tornai szerint ilyenkor már ágyban kellene lennie egy ennyi idős gyereknek.

– Nyár van, nagypapa, még tízkor is világos van – nyugtatta Luca anyukája, egy mutatós, harmincas, szőke hajú nő. Tornai nézte átlátszó fehér ruhába bújtatott alakját, egészségesen lebarnult bőrét, valahol mélyen mégis önmagát látta maga előtt: szinte teljesen kopasz, hosszúkás koponyáját, betegesen megemelt kulcscsontját, idomtalan, öreg testét. Nem akart gondolni semmire, valami mégis megbolydult benne. Cintia, mint aki megsejtett valamit, megfogta a kezét, és bevezette a hosszú kerti úton.

Augusztus vége, az iskolakezdés mindig is különleges időszak volt az életében, gyerekként, felnőttként egyaránt, s mióta nyugdíjba ment, tapasztalta, hogy öregként is. Most azonban, hogy Cintia óvodába járt, úgy mentek át a nyárból az őszbe, hogy fel sem figyelt rá. Szeptember lett, Cintia nagycsoportos, reggel felszállt a falubuszra, s este ötig nem is látta. Egészséges, mozgékony kislány volt, nem kapott el új csoportjában semmiféle betegséget, egyetlen napot nem hiányzott az óvodából. Este játszottak kicsit – a kislánytól kérdezte meg, hogy mit, meg Luca anyukája adott időnként ötleteket –, vacsorát főztek, fürdetés, fektetés. A mesébe megpróbált némi tanulságokat is beleszőni, de a kislány, mintha csak átlátott volna rajta, nem kért az erkölcsi prédikációkból.

– Hogy ne hangoskodjunk? Az Annamari sose hangoskodik, és mindenki hülyének nézi, mert azt hiszik, hogy hülye. Pedig nem is az.

– Én úgy értettem, hogy ne hangoskodj, hogy… hogy az Annamarik is szóhoz juthassanak. 

– Nem értem.

– Semmi baj.

– Papa, apa már soha nem jön haza, ugye?

– Apa már nem.

– És anyu? Ő mikor jön?

– Azt én nem tudom. Egyszer majd, talán.

– És akkor hogyan talál meg engem?

– Majd írunk neki.

– Jó.

Az elhatározás, a nagy álom egy etimológiai szótár összeállítása lett volna szülőfaluja és szűk környezete sajátos nyelvjárásának szókincséből, melyekből már egy egész noteszra való gyűjteménye volt, de az igazi munka még csak most kezdődött volna. Olyan munka, ami asztali kötöttséget, figyelmet, elmélyülést kíván, és persze rengeteg kutatást, amit meg – nem bízott az Internetben – könyvtárban szándékozott végezni. De most, hogy itt volt vele Cintia, ez az egész háttérbe szorult, és nem értette, miért. Nyolctól ötig lett volna ideje bőven, ha másra nem, arra biztosan, hogy begépelje az egészet a számítógépébe, elgondolkodjon szerkesztési, formai kérdéseken, hogy legalább azt lássa, mennyiségileg mire számíthat. De valami megbénította, és tudta, hogy mindez a kislánnyal kapcsolatos. Soha életében nem nyomasztotta ennyire semmi, még a saját fia felnevelése sem. Most érezte át a fia helyzetét – dolgozni és gyereket nevelni, egyedül, nem kis teljesítmény. De ezt az elismerést sohasem adta meg neki, és ez hiba volt.

Cintia egyre gyakrabban kéredzkedett át Lucáékhoz. Másfél utcahossznyira laktak, forgalom semmi, Tornai a végén már azt is engedte, hogy egyedül menjen, a rollerjével. A sarokig elkísérte, onnan meg figyelte, ahogy Luca és az anyukája a kapujuk előtt fogadja, miközben neki integetnek. Zavartan visszaintett, mintha nem is neki szólt volna az üdvözlés.

Várta, s egy kicsit rettegett is tőle, hogy Cintia mikor hívja vissza a barátnőjét, de mindig csak Cintia ment. Furcsállotta, egyben meg is könnyebbült, mert félt, hogy a két gyerekkel nem igazán tudna mit kezdeni. De azért csak nem hagyta nyugodni a dolog – nem akart udvariatlannak látszani, főleg Luca anyukája előtt nem.

– S te mikor hívod át a barátnődet? – kérdezte a gyerektől.

– Miért, szabad?

– Miért ne szabadna?

De Luca csak nem jött, sőt, az következett, hogy Cintia kikönyörögte, hogy a hétvégeken Lucánál aludhasson.

– Mi jó van abban? – értetlenkedett a nagyapja. – Hiszen itt van a saját ágyad. Idegen ágyban aludnál?

– Nem idegen. Luca a barátnőm – válaszolta Cintia.

Tornai nem tehetett mást, mint hogy szombat reggel becsomagolta a gyerek ruháit, készített pár szendvicset, szörpöt töltött a kulacsába, és útjára bocsájtotta. Luca anyukája vasárnap este hozta haza a kivirult, de holtfáradt kislányt. Nagyapja a két nap alatt mást sem csinált, mint bénultan mászkált a kertjében, és tépdeste le a rózsabokrok és a leanderek túlérett, elhervadt virágait. 

Eljött a karácsony is. Tornai arra gondolt, elviszi a Cintiát egy szállodába, ne vele unatkozza végig az ünnepeket. Talált is egy megfizethető négycsillagost Zalakaroson, messze sem volt, és gyerekprogramok tucatjait ígérte a honlapján. Mielőtt lefoglalta volna, elújságolta a gyereknek.

– De Lucáék itthon lesznek karácsonykor – mondta Cintia.

– Azok a Lucáék, mi meg mi vagyunk – hergelte magát Tornai.

Cintia nem értette.

– Akkor át sem mehetek hozzájuk?

– Figyelj ide, Cintia. A karácsonyt általában otthon töltik az emberek.

– Akkor mi miért megyünk szállodába?

– Azért, mert… ott sok gyerek lesz és biztosan jól fogjuk érezni magunkat.

– De akkor anyu hogyan talál meg?

– Anyu?

– Ha hazajön. Karácsonyra biztosan hazajön.

– Én nem hiszem, hogy hazajön.

– De! Hazajön!

– Hát jó, itthon is maradhatunk.

– És akkor átmehetek Lucához?

– Igen. Átmehetsz. 

De, mint hamarosan kiderült, Lucáék is hotelbe készülődtek. És Cintiát is magukkal akarták vinni.

– Lefoglaltunk egy családi apartmant, Cintia is bőven elférne nálunk – hívta fel Luca anyukája. – A két kislány elválaszthatatlan, maga is látja, Luca már hetek óta azon sír, ha Cintia nem megy, akkor ő sem.

– Mit mondhatnék erre?

– Igazán nem szeretném, ha maga egyedül maradna, de…

– Én már évek óta egyedül vagyok karácsonykor, nem tragédia. Ha tényleg komolyan gondolják, és Cintia is menni akar…

Kivágott a kertjében egy kis tuját, feldíszítette, ajándékot rakott alája – édességet, pólókat, pizsamát, új kulacsot –, és várta, hogy Cintia hazajöjjön. De a gyerekek olyan jól érezték magukat, telefonálta az anyuka, hogy két nappal meghosszabbították a foglalást, ugye nem baj? Nem, persze, hogy nem baj, mondta Tornai, és átrendezte az ajándékokat. A kulacsot rakta előre, mert ott sokkal jobban mutatott.