Nincs

Arányaiban a lónak van a világon a legnagyobb szeme, ezért is sugall szerethetőséget. A hintalovamnak is hatalmas szemei voltak, amit ébenfekete bunda és aranysárga sörény tett még inkább vonzóvá.

Jó érzés ráülni a hátára és ráborulni a nyakára, finom a tapintása, biztonságot sugall. Amint fent vagyok, már mozog is. Elég egy lökés, és mintha máris előre haladnánk, nem pedig fel-le mozognánk. Bordó vagy talán pirosas a szőnyegünk, labirintusszerű alakzatok díszítik, amitől olyan, mint a végtelen. Elmosódik előttem a messzeség. Ötéves vagyok, ilyenkor a valóság még képlékeny, az is igaz, amit elképzelek. Anyu benyit, megnézi, hogy minden rendben van-e velem, mosolyog. Az Androméda-galaxis 2 537 000 fényév távolságra van, onnan ez a jelenet a másodperc egymilliomod részének is csak a töredéke. Nincs. Nem történik meg. A tér meghajlítja az időt. Ezért ilyen kevés. Anyám élete is csak egy villanás, vagy még az se. A másodperc tízezred része. Onnan nézve összezsugorodik minden. Az se érzékelhető, hogy a Fortélyos mester királyságát olvassa. Idelent hosszabbnak tűnik. Elveszek a mesében. Olyan, mint az örökkévalóság, az idő múlására egyedül anyu lassan rekedtté váló hangja emlékeztet. Ilyen sokat olvas nekem. Ezt nyugodtan hívhatjuk szeretésnek is. Nyújtja az időt a hangja, ahogy nagyanyám kezei alatt vékonyodik el a rétestészta. Hármas vonzás perspektívája kínoz: idő, gravitáció és szeretés gyötör.

Persze mondhatjuk: mit számít, milyen apróra zsugorodik az életünk az Androméda-galaxis egy pontjáról szemlélve, hiszen mi itt tapasztaljuk meg. De nem lenne teljesen igazunk. Mielőtt meghalok, szintén csak egy pillanatnyi felvillanás lesz az életem, mint egy megdermedő lángdarab. Oszthatatlan, egész pillanat a semmi közepén. Vagy a szélén, de ez most mindegy.

Innen nézve az számít, hogy anyu szól: kész a vacsora. Tejbegríz van, a kedvencem. A legjobb benne, ahogy elolvad a grízen a kakaópor. Vagy inkább eggyé válnak. A legrosszabb, hogy lassan. Kivárhatatlan idő, amíg végre úgy lehet kóstolni, hogy ne égesse meg a nyelvem. Ha kanállal megtapicskolod, gyorsabb. Én mindig tapicskolok, siettetem, mert mindjárt kezdődik a mese. Ha rendesen eszek, Anyu is megnézi velem, ami pont olyan jó érzés, mint a hintalovam sörényébe túrni, vagy még attól is jobb.

De aztán történik valami. Se tejbegrízem, se szőnyegem, se lovam, se szobám. Helyette anyámnak étkezője van, köralakú asztallal, vitrines szekrénnyel. Benne mintás kistányérok, kávéscsészék. Itt-ott élére állított fényképek. Nagymama, apu, nagynéni, nagybácsi, ha bekapcsol a klíma, úgy imbolyognak a vitrinben, mintha a vállukat vonogatnák. Anyám keze vékony és ráncos, kék erek türemkednek rajta, és most el is van törve, mert elesett. Az idő is eltörik, mint a csont, hangos reccsenéssel figyelmeztet, hogy közeledik a vége.

Mintha csak az Androméda-galaxis egy pontjáról nézném az életem. Nincs idő levegőt venni sem. Üresen marad a kitátott száj. Olyan rövid minden, hogy meg sem történik. Nincs. Pár pillanatnyi emlék mégis kipotyog a térben feszülő időből. A szeretésnek is van gravitációja, de ez bennem hajlít meg valamit, mintha belülről húzna össze.

Mostanában egyfolytában elesik, mert megszédül. Én is megszédülök a fekete paripámon. Túlhajtom, majdnem lefordulok róla, de Anyu elkap és magához ölel. Jó hangosan nevetünk, hogy még a szomszédok is hallják. Valahogy mégis a könyv ég bele az emlékezetembe, ami kiesett a kezéből. Szabó Lőrinc válogatott versei, csúnya, szemüveges bácsi les rám a címlapról. Egy pillanatra megijedek, emlékeztet valamire, amit még nem tudok. Ő már halott. Én még a verseket se ismerem, csak a meséket. Főleg a Fortélyos mester királyságát. Anyu tenyere megnyugtat, meleg és úgy erős, hogy közben puha is.

Nemsokára iskolába megyek, ahol Gyulabácsi azt mondja majd, nincs is idő, később meg kiderül, hogy nagyon is van. Apró kis szemcsékből, húrokból áll, és az egész olyan, mint egy hatalmas, láthatatlan lepedő, ami beborít mindent és ide-oda hajlik, görbül. Egy ideig Anyu visz az iskolába, és már akkor ott vár az udvaron, amikor még ki se csengetnek az utolsó óráról. Ott van mindig a vége előtt. Kivéve az utolsó kicsengetést; csal, mint a Fortélyos. Bár ez nem teljesen igaz, előtte megbeszéljük, hogy mostantól egyedül kell hazajönnöm, nagyfiú vagyok már. Egy picit mégis olyan, mintha csalna. Szemüveges, ettől nagyobbak a szemei, mint a valóságban.

Egyszer csak Gyulabácsi nem létező ideje megvadul, úgy viselkedik, mint a kiteregetett lepedő, ha feltámad a szél. Csattog és rángatózik a szárítón, lázad, elillanna – fenyegetőzik. Ha jön a vihar, besötétedik, még akkor is, ha nappal van. Van úgy, hogy már reggel besötétedik.

Egyedül állok a piros labdámmal az udvaron, és nézem, hogyan feszül meg az a fehér színű borzalom. Hátravágódik, majd újra előre. Megdermedek én is. Mindjárt letépi a szárítót – szólal meg Anyu mögöttem, aztán odasiet és leszedi. Meg kell fognom a csipeszeket, azok is pirosak. Arra gondolok, hogy semminek nem lesz itt jó vége, és arra, hogy picit minden csalás.

A hintalovamon úgy száguldok, hogy egy tapodtat sem haladunk előre. Becsapjuk az időt. Aztán ő minket, mint Fortélyos mester az erdő gyanútlan lakóit. Nem emlékszem a paripám nevére, csak arra, hogy el kell ajándékoznom, mert már nagy vagyok. Fel tudom idézni a bánatot, amit akkor érzek, amikor elviszik. Most is itt van, nem múlt el. Az időnek nincs sörénye, hogy visszahúzd, vagy hogy belekapaszkodj. Fel sem ocsúdok abból, hogy nagy lettem, és mindjárt egy vitrinben vonogatom a vállam. Egy szemhunyásnyi idő csupán. A semmiben megdermedt lángdarab az életem, oszthatatlan és egész. Nincs.