10 könyv, amit nagyon várunk (3.)

KÖNYVHETI AJÁNLÓ

A 84. Ünnepi Könyvhét szinte átláthatatlan kínálatból válogattunk olyan újdonságokat, amelyek megjelenését nagyon várjuk. Rövid ízelítőt is közlünk a kötetekből. Ezúttal Márai Sándor Hallgatni akartam című, eddig kiadatlan regényébe olvashatnak bele.

10 könyv, amit nagyon várunk (3.)

A kiadó ajánlója:

Irodalmi szenzáció Márai legismertebb műve folytatásának megjelenése. „És meg kell írni a „Polgár vallomásai” harmadik, befejező kötetét. Ez álmatlan éjszakákon e kötet szerkezetén gondolkozom” – írta Márai 1944-ben a Naplóban. De az ötlet csak 1949-ben érik be, az eredeti, eddig a hagyatékban kallódó kéziraton 1950 szerepel befejezés gyanánt, vagyis a Hallgatni akartam tekinthető Márai első emigrációban írt – befejezett – művének! Az író maga választotta kezdődátuma az Anschluss, Ausztria 1938-ban történt hitleri megszállása, mely történelmi eseménnyel Márai szerint elveszett a klasszikus Európa. A kötet vallomás egy értékvesztett időszakról, egyben pontos rajza a polgári Európának és Magyarországnak, egyszersmind hiánypótló olvasmány.

Részlet a regényből:

„ 3.

Az ajtó felnyílott, és a szomszédos szerkesztőségi szoba lakója, egy idősebb munkatárs, megállott a küszöbön. Kopasz ember volt, s valamilyen állandósult gégehurut miatt mindegyre krákogott. Most is köhintett, és csendesen ezt mondta:

– A népszavazás elmarad.

Szájamban a cigarettával, kezemben az égő öngyújtóval az íróasztal mögött állottam. Így néztem látogatómra. A történelem ritkán éri „történelmi készültségben” a kortársat: legtöbbször pizsamában vagy beretválkozás közben tudjuk meg – újabb korban a rádióból –, hogy valaminek visszavonhatatlanul vége a világban. Rágyújtottam, kifújtam a füstöt és hallgattam. A kis, kopasz ember – a lap közgazdasági rovatát vezette, szenvedélyes magyar volt, a kossuthi eszmék és a dunai konföderáció híve! – megint köhintett. Nagyon sápadt volt; csak most láttam, hogy krétafehér az arca.

– Schuschnigg lemondott – mondotta még.

Egy ideig állt a küszöbön, zavartan, mintha szégyellené magát valamiért. A padlót, cipője orrát nézegette, tanácstalanul. Nem feleltem semmit; ezért krákogott egyet, alig láthatóan vállat vont és elment, csendesen betette maga után a tejüveg ablakos ajtót. Egyedül maradtam, és – később sokszor gondoltam erre – én is úgy éreztem, homályosan és zavartan, hogy szégyellem magam valamiért.

4.

Aznap este későn érkeztem haza. Csillagos, meleg kora tavaszi éjszaka volt. Akkor állott még a Lánchíd; hajnali kettő felé, mikor kocsimmal áthajtottam a Lánchídon, fenn a magasban tündököltek a vakítóan kivilágított miniszterelnökségi palota összes ablakai. Máskor csak hivatalos ünnepségek alkalmával világították így ki a szép épületet. A hídról úgy hatott ez a látvány, mintha valamilyen pompázatos, káprázatos ünnepség fényei tündökölnének a magasban. Mikor a budai garázsba értem, három osztrák rendszámú, poros gépkocsi állott libasorban a garázs kapuja előtt. A kocsiból nők, gyermekek kászálódtak elő. Egy férfi a garázsmesterrel alkudott.

– Nem kell mosás – mondta a férfi rekedten. – Holnap odébb megyünk.

Valószínűleg azóta is „odébb mennek”, tíz éve. Félreálltam kocsimmal, vártam, amíg a menekülők behajtanak a csarnokba. Utolsónak mentem utánuk. Akkor még nem tudtam, hogy én is beállottam már a libasorba, amelynek élén az osztrák menekülő család haladt. Tíz évbe tellett, amíg minden következménnyel megtudtam ezt.

5.

Hazamentem és lefeküdtem. Mélyen aludtam. Amíg aludtam, sok minden történt. Tíz évvel később, Churchill emlékirataiban olvastam, hogy ezen az estén a londoni Downing Street 10. számú házban Chamberlain angol miniszterelnök és felesége vendégül látta Ribbentrop német külügyminisztert és feleségét. A vacsora során – Ribbentrop feltűnően jókedvű volt, és fesztelenül beszélgetett asztalszomszédjaival – Chamberlainnek táviratot nyújtottak át. Ebben a táviratban jelentették, hogy a német csapatok átlépték az osztrák határt.

Mindezt nem tudhattam, amikor az érdekes este után lefeküdtem aludni, és sok mindent nem tudtam még, ami ebből az estéből egy mértani haladvány törvényszerűségével következett. Nem tudtam, hogy ezen az estén Schuschnigg hasztalan iparkodott telefonon megtalálni Mussolinit; a Palazzo Venezia nem felelt… A „római légiók”, amelyek – Mussolini kijelentései szerint – „lábhoz tett fegyverrel” állottak őrt az Alpeseknél, ez este sem mozdultak Ausztria védelmére, mint ahogy később sem mozdultak. Tíz esztendő múltán megtudtuk, hogy nem mozdultak, mert tehetetlenek voltak: a németek elsöprik a római légiókat, ha mozdulnak, mert a németek akkor erősebbek voltak, mint az olaszok, a franciák és az angolok együttesen. Hitler kitűnően számított, s ügynöke, Ribbentrop nem csapta be, amikor biztatta a Führert, vonuljon be Ausztriába, majd Prágába, a franciák és az angolok készületlenek, és a demokráciák tömegei nem akarnak háborút.

A Führer hitt Ribbentropnak, majd a „belső hang”-ra is hallgatott, amelyet Berchtesgadenben, a hegyi magányban hallott néha, megkérdezte tábornokait, tudják-e katonai szempontból fedezni az osztrák vállalkozást. A tábornokok vállat vontak és azt felelték, hogy katonai szempontból ez a vállalkozás gyermekjáték, de mi lesz, ha Franciaország és Anglia hadat üzen? Hitler leintette a tábornokokat, és akkor neki volt igaza. Ez a kérdés-felelet játék megismétlődött, amikor Hitler bevonult Prágába, s a német tábornokok fejüket vakarták, amikor látták, hogy Hitlernek megint igaza van. „Ez az ember tud valamit…” – gondolták. S amikor esztendő múltán Hitler megindult Lengyelország ellen, a német tábornokok már nem kérdeztek semmit, hanem engedelmesen végrehajtották a Führer parancsait. Nem tudták, mert nem tudhatták, hogy a lengyel határ volt a küszöb, s amikor Hitler átlépett ezen a küszöbön, a szakadékba lépett. És a demokráciák, amelyek addig fogcsikorgatva és átkozódva lenyeltek minden sértést és megaláztatást, most, a lengyel pillanatban – amikor éppen olyan készületlenek voltak, s a tömegeik éppen úgy nem voltak hajlandók meghalni Danzigért, mint ahogy nem akartak meghalni Bécsért, sem Prágáért! – a demokráciák megfelelő hadi készültség nélkül, a tömegek hangulata ellenére, kénytelenek voltak hadat üzenni Hitlernek. És Ohio államban meg Massachusetts államban ez éjszaka nyugodtan aludtak tizenhat-tizenhét éves fiatal emberek, s nem gyanították, hogy három vagy négy esztendő múltán meg kell halniok Olaszországban, Formia vagy Pádua előtt, vagy a francia kikötőkben. Erre nem gondoltak, álmukban sem.

Sok minden történt ez éjszaka. Mélyen aludtam, de valószínű, hogy szorongásos álmaim voltak. Ebben a pillanatban közel jött életemhez valami, ami addig is volt, féltem tőle – de az emberi természet olyan, hogy amíg nyolcszáz kilométer távolság választ el valakit a valóságtól, hajlandó mindent, a valóságot is ködnek és lidércnek tekinteni. Hitler akkor már évtizede volt valóság – minden, amit ez a név jelentett, baljós gőzökkel terjengett az emberi légkörben. De valahol Németországban terjengett, tehát mégsem volt igazi valóság. Féltünk tőle, megvetéssel és szenvedéllyel vitatkoztunk a jelenség igazi értelme felől, figyeltük, hogyan rakja le ez a tünemény petéit a mi társadalmunk táptalajába is, a kispolgárok, a munkások között. De nem hittük, hogy igazán azt is jelentheti egy napon, amitől titokban féltünk."

Márai Sándor: Hallgatni akartam. Helikon, 2013.