A bőséges zsákmányhoz mindenekelőtt türelem kell, emlékezett apja intelmeire Busa András a vízparthoz közeli leshelyen.

Türelem, csend, észrevétlenség. Ez mind a vadász jó barátja.

Így mondta szó szerint az idősebb Busa András, midőn az akkor még süldő fiával fácánra vagy őzre mentek.

Az ifjabbik Busa türelemmel hallgatta apja okításait, nemcsak a vadászatról, az élet más dolgairól is, ugyancsak tűrte az öreg olykor-olykor előforduló, ok nélküli dühkitöréseit. Ezeknek az őrjöngéseknek időnként egy-egy fazék, vagy lóca látta a kárát, de többnyire a még gyermek Andrást és szülőanyját érték az ütlegek. Az egyik düh-viharral teli éjszaka után a kis András csaknem a másvilágra költözött, az édesanyja sajnos nem volt ilyen szerencsés. Az idősebb Busa titokban temette el a feleségét, a szomszédságnak azt hazudta, az asszony megszökött.

András akkor nem hullajtott könnyeket, türelemmel várt tovább, évekig. Aztán egy nap, egy vadászaton bebizonyította apjának, mennyire jó tanítvány. Az öreg Busa talán büszke lett volna fiára, ám ezúttal ő lett a csapdába ejtett vad. Az immár felcseperedett András fokosának az élével zárta le a tanoncéveket. Az ifjabb Busa ezután többé nem is nézett a szülői ház tájékára, vármegyényi területen átloholva beállt a császári zsoldosseregbe.

Újabb évek elteltével az immár renegát hadnagy türelmes vadász módjára követte nyolcadmagával a kiszemelt prédát a Duna közelében. A bandatagok között csak két földije volt: Siska Mózes és Tornyos Pál. A másik hat idegen zsoldos. Két német, akik kuzinok: Hans és Horst, Baltasar, a spanyol, Mauro, egy talján vértes, valamint François, a vallon muskétás.

Ők kilencen Buda sikertelen ostroma után szakadtak le a főseregtől. E hadjárat része volt annak az eseménysorozatnak, amelyet a későbbi korok „tizenöt éves háborúként” neveztek el.

Busa András és társai megunták a zsoldoslét nélkülözéseit, dezertőrként felcsaptak útonállónak, és páriákként sodródtak a vélt szabadság felé.

Éppen egy szekérkaraván nyomát követték, lépésről lépésre közelítve a mit sem sejtő utazókat. Busa András a Duna kanyarulatánál tervezte harapófogóba zárni kiszemelt áldozatait. Olyan helyen, ahol már nem egyszer portyáztak. Ám a fejlemények alakulása meglepte őt, és társait is. Erdős területen lopakodtak keresztül, amikor hirtelen fegyvercsörgést, sikoltozást hallottak a vízpart felől.

Busa megsarkantyúzta lovát, közelebb ügetett a csatazajhoz. Társai követték, de még a fák rejtekében visszafogták hátasukat. Onnan nézték a vízparti mészárlást. Mintegy tucatnyi aszab támadt a húszfős karavánra, és a vásározók harmada vérben fagyva feküdt az első roham után. A török martalócok között három gyorskezű íjász is akadt, így a kopjásaiknak már könnyebb dolguk volt.

– Rácok lesznek a szerencsétlenek – súgta Siska Mózes, az áldozatokra mutatva.

– Támadunk? – kérdezte Tornyos Pali.

– Még nem. Várunk egy keveset – felelte Busa. A többiek engedelmeskedtek, de már előkészítették fegyvereiket.

Az aszabok eközben egy fiatal nőt ráncigáltak le az egyik szekérről. A nő mellett ülő férfi az ostorával ugyan megsebesítette az egyik portyázót, de rögvest lándzsa fúrta át az oldalát. A feldühödött aszabok a felismerhetetlenségig szabdalták a magatehetetlen testet. Ezzel egy időben idősebb kereskedő térdepelt a porban, és kegyelemért rimánkodott az általa ismert összes nyelven, mígnem egy buzogánycsapás véget vetett a férfi óbégatásának.

– Most! – sziszegte Busa.

A vallon muskétás adta le az első lövést, ezután Siska, Tornyos és Busa is tüzeltek a pisztolyaikból. Sikeresen leszedték a három török íjászt. Mauro és Baltasar is kilőtte a fegyverét: egy-egy turbános ismét kibukott a nyeregből. Busa emberei két oldalról támadtak a törökökre, Hans és Horst a hajdani teuton lovagok módjára, előre szegezett kopjával, pajzsok fedezékében. Mauro és Baltasar karddal a kézben követte őket. Busa, Siska és Tornyos a hajdú harcmodort alkalmazták, szorgosan forgatva a szablyát és a fokost. Foglyokat nem ejtettek.

A rövid ütközet után Busa szemügyre vette a karaván egyetlen túlélőjét.

– Mutatós rác menyecske! – jegyezte meg elégedetten Busa, olyan mosollyal, amitől a fiatalasszony felsikoltott, majd az ájulásba menekült a rá váró további borzalmak elől. Busa azonban nem hatódott meg.

– Térítsétek magához! – parancsolta a vezér.

– Nem kéne veszkődni vele – javasolta bátortalanul Tornyos. – A kontyosok lehetnek még többen is a közelben…

– Majd akkor te őrködsz! – vágta rá Busa.

– Inkább én – szólt közbe Siska.

A vezér bólintott, és intett embereinek, hogy segítsenek megszabadítani az eszméletlen nőt a ruháitól. Ezután leoldotta övét, és elsőként vetette rá magát a csupasz, rózsaszín testre. A többiek, Siskát kivéve, sorsot húztak, ki legyen a következő.

Siska őrködés ürügyén távolabb lépett. Legszívesebben befogta volna a fülét, hogy ne hallja a jól ismert nyögéseket, sikolyokat és trágár röhögéseket. Lehunyt szemmel mondta magában a Miatyánkot. Kisvártatva Busára lett figyelmes, aki egy csobolyóval közeledett felé.

– A fene tudja, honnan szerezték a rácok ezt az itókát, de biz’ Isten, kincset ér! – mondta Busa, miután nagyot kortyolt a nedűből, majd Siskát kínálta vele. Amaz némi tépelődés után elfogadta. Egy közeli fa árnyékában telepedtek le.

– Mi bánt, fiam? – kérdezte a vezér Siskát. „Fiamnak” szólította őt, mert legfeljebb tíz tavasszal élt többet Mózesnél.

– Nincs ez rendjén, András bátyám… csak koccolunk ide-oda, mint a vert ebek.

– Hát aztán? Legalább a magunk urai vagyunk, nincs gondunk sem földdel, sem jószággal. Még a cselédek miatt sem fől a fejünk, he-he!

– Meglásd, egy nap fülön csípnek minket!

– Élve ugyan nem – komorodott el Busa. – De ha nem tetszik itt nálam, nem tartóztatlak fiam!

Siska megrázta a fejét.

– Győrnél megmentetted az életemet, András bátyám. Tartozom neked…

– Úgy ám, Győrött bizony alaposan elpáholtuk a kontyosokat. Te meg mit akarsz?!

Az utóbbi, barátságtalan kérdés François-nak szólt. A vallon zsoldos tört németséggel, kézzel-lábbal segítve a megértést, magyarázott.

– Végeztetek a fehérnéppel? A vízbe vele, és a többivel is! – parancsolta Busa németül.

François elrohant, röviddel utána testek csobbanása hallatszott. Busa ismét jóízűen kortyolt a borból, ismét Siska felé nyújtotta a csobolyót, de a fiatalabb hajdú most elutasította.

– Egyébiránt jól látod a dolgok állását, Mózes fiam – dörmögte a hadnagy. – Nem soká lesz itt maradásunk. Én is kezdem unni ezt a máról holnapra létet! Most Mindszent havában járunk, nemsokára beköszönt a tél, amikor csak az éhkopp várna ránk. Hanem tudod, mit? Menjünk Dalmáciának, ki a tengerre! Mit szólsz?

– Az életem a tied, András bátyám. Követlek oda is. Mauro biztosan örülni fog – felelte csendesen Siska.

Busa felpattant a helyéről, éleset füttyentett.

– Indulás, gazfickók!

A hadnagy röviden ismertette a tervét, amelynek Mauro csakugyan örvendezett. Tornyos Palit viszont nem vetette szét a lelkesedés.

– És a zsákmánnyal mi lesz? Hat hordó idei termésű bor, összesen tizenkét akó, ha jól számláltam, és vagy háromszáz rőf kelme a másik szekéren, nem is szólva az ökrökről…

– Úgy ám, az ökrök! Az egyikük éppen hozzám beszél – vágott közbe Busa. – Mondd, te barom, hol akarsz mindezen túladni, he?! Rögtön tudnák, hogy nem egyenes úton szerezted! Amúgy is lassabban haladnánk a szekerekkel. Ami pénzt találtok, meg élelmet, azt vegyétek magatokhoz! Aztán lóra, szaporán!

A zsoldosok nem vesztegették sokáig az idejüket, úgy tettek, ahogy a vezérük parancsolta. Bár a holtaktól elemelt tallérok és ékszerek ügyében történt némi civódás, de Busa hamar letorkolta a békétlenkedőket.

– Este majd osztozunk! – zárta le a vitát a hadnagy.

A kis csapat rövidesen délnyugatnak vágtatott. Kietlen pusztaságon vágtak át, esteledéskor nádassal körülölelt patakhoz érkeztek. François a szomjúságtól félőrülten előre rohant, a sisakjába merített a gyanús állagú vízből, mohón kortyolva azt.

– Még belefúlsz, te ostoba ártány! – kiáltotta Tornyos. – Így kell ezt csinálni! Az öregapám pákász volt, ő mutatta meg!

Pál letört egy hosszabb nádszálat, jó mélyen a hínáros víztükör alá dugta, és onnan húzott egy nagyot. A többiek követték a példáját, kivéve François-t, aki tovább lefetyelte a vizet a sisakjából. Miután szomjukat oltották, és a lovaikat is megitatták, Busa úgy döntött, itt táboroznak le. A rácoktól zsákmányolt aranyakat a vezér osztotta szét meglátása szerint az emberei között. Senkinek nem volt ellenvetése. Mialatt éjszakáztak, óránként váltották egymást az őrségben.

Másnap reggel François jajgatása verte fel a puszta csendjét. A vallon zsoldos láztól hevülten, iszonyatos görcsök közepette vonaglott saját hányadékában.

– Elkapta a magyar betegség! – morgolódott gyászosan Horst. A németek így hívták azt a nyavalyát, amely rendszerint akkor törte őket, ha rossz állagú vízből ittak.

– Miért nem úgy csinálta az ördögadta, ahogy mutattam! – szitkozódott Tornyos.

Minden szem Busa Andrásra szegeződött. Tudták jól, már nem segíthetnek a vallonon.

– Szabadítsátok meg a kínjaitól! – szólalt meg végül a hadnagy. Mauro elsápadt, Horst és Hans fejüket rázva tiltakoztak, Baltasar keresztet vetetett, Siska Mózes tüntetően hátat fordított.

– Mi lesz már?! Katonák vagytok, vagy finnyás kisasszonyok? – ordította Busa.

– Majd én! – mondta Tornyos és késével megadta a kegyelemdöfést François-nak. – Mi legyen vele? Eltemessük?

– Felőlem – legyintett Busa. – A fegyvereiről ne feledkezzetek meg!

– A muskétáját is hozzuk? – kérdezte Tornyos.

– Otromba jószág, és egymagában nem igazán vesszük hasznát. Mire újra töltenéd, a törökök rostává nyilaznak. Temessétek el vele együtt!

Hans és Horst a kopjáikkal, Baltasar, Mauro, Siska és Tornyos a késeikkel kapartak gödröt néhai bajtársuknak. Siska mondta el az imát a kereszt nélküli hant felett.

A temetés után felkerekedtek, és Busa utasításai szerint lopva, vargabetűkkel igyekeztek a Balaton felé. Busa úgy látta jónak, ha elkerülik a falvakat, nem akart fölösleges feltűnést. Még mindig az ellenség földjén jártak, a Budai Vilájet területén.

Esteledésig vonultak tovább megállás nélkül, csak ekkor telepedtek le a Balaton néptelennek tűnő partszakaszán. Busa úgy számította, Somogyország közelében járnak. Mauro éneklő kurjantással adta tudtára a többieknek, hogy sikerült halat fognia. A szerény vacsora közben a talján lelkesen mesélt az Adria szépségeiről.

– A magunkfajtákra szükség van-e Itáliában? – kérdezte Busa.

Mauro sűrűn bólogatva ecsetelte a lehetőségeket. Egy valamire való kardforgató akár nemesember testőreként, akár a spanyol király katonájaként, akár kalózként is megcsinálhatja a szerencséjét. Busa Andrásnak egyre jobban tetszett az elképzelt jövő.

A következő napon a tó déli partján haladtak tovább. Délutánra egy kis tanya, amolyan halásztelek akadt az útjukba. A gazda amennyire csak tudta, megvendégelte a jövevényeket. Egy kancsó bor is előkerült, amellett kezdődött eszmecsere a külvilág folyásáról. Hanem a jó bor könnyedén a fejébe száll annak, aki nem szokta. Így történt ez Hans, Horst és Baltasar esetében is. Miután ők hárman túlzottan bizalmaskodni kezdtek a halász feleségével, elszabadult a pokol.

– Mindig ugyanaz a nóta vége – csóválta a fejét Busa, a házigazdáik holttestét nézve.

– És csakis így lesz ezentúl András bátyám?! – kérdezte Siska indulatosan.

– Iszkoljunk tovább – rendelkezett Busa színtelen hangon.

– Mi ugyan nem – böffentett Horst. – Itt maradunk!

– Aztán hogyan élnétek meg? – kérdezte Busa, miközben óvatosan a tőre felé nyúlt.

– El vagyunk látva mindennel, át tudunk telelni – vette át a szót Hans. – Meg aztán van itt egy asszony is, akin testvériesen megosztozhatunk.

– De hiszen halott! – fortyant fel Siska.

– Na és? Egy-két napig megteszi! – röhögött Hans.

Busa lopva Siskára, majd Tornyosra és Mauróra pillantott. Az olasz zsoldos szeme elkerekedett a döbbenettől és a dühtől. Baltasar éppen odakint volt, a szükségét végezte hosszasan.

– Hát akkor… maradhattok, ha úgy tetszik! Akár örökre – mosolygott kedélyesen Busa, de máris röptette tőrét, amely Hans arcába fúródott. Horst felkapta kopjáját, és Busa felé döfött vele, ám a szúrás a szerencsétlen Maurót érte, aki közbe akart lépni. A következő pillanatban Tornyos fokosának éle a német vállát érte. Ezalatt Busa a szablyájával vetett véget Hans kínjainak, majd segített Tornyosnak legyűrni a másik békétlenkedő kuzint.

Baltasar ekkor tért vissza, a nadrágját igazgatva, látván a zűrzavart, kérdés nélkül kardjával Busa felé döfött. Az ő pengéjét Siska szablyája akasztotta meg. A spanyol újra támadt, ám Siska a hajdúktól eltanult vágással tett pontot kettejük párbajára.

A csetepaté után Busa a haldokló Mauro fölé hajolt.

– Sajnálom testvérem, hidd el, sajnálom – dörmögte András.

– Ó, Adria, opálszínű Adria… – nyögte a talján. – Lássátok helyettem is!

Mauro vért köpve kiadta lelkét. Busa lassan lezárta a halott szemét. Feszült csend ült a túlélők közé.

– Most mihez kezdünk? – kérdezte Siska bosszúsan, vádlón.

– Elhamvasztjuk őket! Ezt az istenverte fészket is! – szitkozódott Busa.

– Mi értelme volna András bátyám? Még feltűnik valakinek. Temessük el őket illendően, aztán álljunk tovább!

– És ha itt meghúznánk magunkat… átmenetileg? – vetette fel Tornyos.

– Még mit nem! – zárta le a vitát Busa.

A csűrben talált szerszámokkal ástak egy nagy gödröt. Oda temették az összes halottat. Fáradtságos munkának bizonyult, ezért Busa még egy estét engedélyezett a tanyán.

Hajnalban felcihelődtek.

– Akad itt egy bödönhajó – mondta Siska.

– Evezz ki rajta, és jól nyisd ki a szemed! Mi a parton követünk a lovakkal – szólt Busa.

Siska engedelmeskedett. A csónak öblös fenekébe pakolták az élelmet és halott társaik fegyvereit. Siska kievezett a nyílt vízre. Egyelőre nem látott sehol mozgást. Délnyugati irányban evezett, hosszában a tavon, Busa és Tornyos Pali a parton követte lóháton. Siska hátasát kantárszáron vezették.

Órák is elteltek, mígnem a part egyik szegleténél szpáhik ütöttek rajta a kis csapaton. Busa rájuk sütötte egyik pisztolyát, Tornyos is leadott egy lövést, aminek következtében két török kibukott a nyeregből.

– András bátyám! – hallatszott a víz felől.

– Evezz, Mózes fiam! Mentsd az irhád! – üvöltötte Busa, miközben megsarkantyúzta lovát.

Tornyos is így tett. Mögöttük három-négy dörrenés, majd egy csobbanás zaja hasított a levegőbe. Busa elszorult szívvel pillantott oldalra, pedig sejtette, milyen látvány vár rá… pontosabban kit nem lát többé…

A bödönhajó immár egymagában ringott a vízen, Siska Mózesnek nyoma sem volt.

– Utolérnek… karóba húznak! – zihálta Tornyos Pali kétségbeesetten.

– Engem ugyan nem! – kiáltotta Busa, és a maradék töltött pisztolyával kilőtte társa alól a lovat.

Tornyos viszonylag szerencséset esett, mivel a lába nem szorult a hátasa alá.

– Légy átkozott, szuka fattya! – üvöltötte Pali a távolodó hadnagy után. De rögtön ezután szablyát rántott, hogy felvegye a harcot üldözőivel.

Busa a válla fölött hátra pillantva még látta, amint a szpáhik lelassítanak, Tornyos köré gyűlnek. Szablyák emelkedtek a magasba, majd sújtottak le, újra és újra. Busa előre fordult, nem akarta végignézni a koncolást.  A lovát déli irányba fordította, Somogy dombjai közé vágtatott.

Két teljes napig rejtőzött az erdőségekben, mire úgy vélte, lerázta üldözőit. A harmadik napon már igencsak kínozta az éhség. Elhagyatottnak tűnt aprófalura lelt az egyik völgyesben. Csak az egyik ház kéménye füstölt. Busa minden mindegy alapon a tornácig merészkedett.

– Adj’ Isten! – köszöntötte a bentieket. Két fiatal fehérnép szorgoskodott a konyhában. Kővé dermedve nézték az érkezőt.

– Csupán a lovamat szeretném megitatni. És ha akad némi elemózsia egy fáradt utazónak, nagyon hálás lennék – folytatta tovább Busa.

A két nő közül a testesebb, idősebb kilépett az udvarra, riadtan körbepillantott, majd így szólt:

– Kerüljön beljebb kend, meg ne lássák! Julcsa, itasd meg tüstént a lovat, aztán kösd be az istállóba! Üljön asztalhoz kend, a fazékban már rotyog a leves. A törökök űzték az urat?

– Köszönöm jóasszony, de nem vagyok úr – felelte mosollyal Busa. – Valóban a törökök űztek idáig. A társaim sajnos odalettek egytől-egyig.

­– Ezen a környéken csak mi ketten élünk Julcsával. Ő szegény néném lánya. A férfiakat már évek óta elhurcolták. Magunkra maradtunk, mi asszonynépség, már akiket sikerült elbújtatni. De így is megfogyatkoztunk, a múlt téli nyavalya miatt a többeket magához szólított az Úr.

Julcsa hamarosan visszatért.

– Láttál mást is errefelé? – kérdezte a gazdasszony.

– Senki emberfiát, Boris néném – felelte a lány.

– Nem lehetünk elég óvatosak, ki tudja, mikor néz erre a janicsárok szeme – mondta Boris.

– Senki fejére nem óhajtok bajt hozni. Továbbállok majd észrevétlen – mondta Busa.

– Aztán hová menne kend? – faggatózott az asszony.

– Az inkább legyen az én dolgom.

Boris nem firtatta tovább, Julcsával tálaltak, és némán nekifogtak az ebédnek. András jó étvággyal falta a levest, nem kérdezte a benne lévő hús eredetét, de az íze alapján nyúlra esküdött volna.

– Akad némi borunk is a három esztendővel ezelőtti termésből. A janicsárnak hál’ Istennek nem kellett, így megmaradt – mondta Borcsa az ebéd után. – Megalhat itt nálunk kend, amíg a kedve tartja.

– A bort megköszönöm jóasszony, de inkább a lovam közelében hajtom álomra a fejemet, ha egy mód van rá – felelte Busa. – Régi szokásom ez.

A bor kellemesen simogatta a hadnagy torkát. Az első kupát felhajtotta, a másodikat lassan kortyolta ki, cseppenként ízlelgetve. Eközben eltűnődött Borcsa megjegyzésén. Bizonyára hiányzik a férfi a háznál… Busa András alaposan szemügyre vette a fehérnépet. Julcsa épphogy eladósorba került lány, de még Borcsa is fiatal. Huszonöt esztendősnél biztosan nem több.

A hadnagyban komoly dilemma merült fel. Talán meghúzhatná magát ezen a helyen. Ugyanakkor még élt benne a vágyakozás a tenger iránt. Jobb lesz, ha alszik rá egyet.

Borcsa megmutatta neki az istállót. Busa a szalmára terítette dolmányát, és rövidesen elnyomta az álom.

Amint a két nő meghallotta a hadnagy hortyogását, Boris a köténye alá rejtett késsel lopakodott be az istállóba. Julcsa nem követte, a tűzhely mellett maradt, befogta fülét, behunyta erősen szemét. Arra riadt fel, hogy Borcsa rázza a vállát. Julcsa eltakarta a száját, amint meglátta a nagynénje kezében a véres kést.

– Nehogy megint bömbölni kezdj! Ez a disznó sem érdemelt jobb bánásmódot! A katona az egykutya, legyen német, török, magyar, nem különb! ugyanazt tette volna veled is, mint az anyáddal, meg amit az én anyámmal műveltek a janicsárok! Gyere, kaparjuk el a dögöt!

Julcsa a könnyeivel küszködve engedelmeskedett.

Harmadnapra Borcsa túladott Busa András lován egy arra járó kupecnek.