Izland

Mihály

Félórás késéssel érünk a gleccsertúra kiindulópontjára. Egyenletes sűrű szálakban szakad az eső. A túravezetők fiatal olasz srácok, gyanakodva méregetnek minket, gyatra angolsággal közlik, hogy ez nehéz túra, biztos akarjuk-e. És vegyünk fel vízhatlan öltözéket. És nem kell az esernyő. És a hátizsákot hagyjuk a kocsiban, arra nem lesz szükség. Kicsit sok az utasítás, leállítom: így megyünk, ahogy vagyunk és kész. Más kirándulók is vannak, persze mi vagyunk a korelnökök. Az öltöző egy kimustrált amerikai sárga-fekete iskolabusz, ott kapunk hágóvasakat és jégcsákányt. Ez tényleg érdekes lesz, gondolom. János segít a vasakat felszerelni a bakancsomra, mert én nem tudok odáig lehajolni. Pár lépés után le is esik. Szerencsétlenkedünk, amíg az egyik olasz meg nem szán és rendesen fel nem erősíti rám. Billegek tovább, jócskán lemaradva, János próbál lépést tartani a csoporttal. Nem is értem, minek erőlködöm, mehetne egyedül is, nekem már úgyis mindegy, Ágnes hová kerül, ez az eső viszont idegesít, az otthon vásárolt szuper vízhatlan túrakabátom már totál átázott, és alatta a polár felsőm is vizes. Ráadásul nem is bírom különösebben jól a gyaloglást, hamar kifáradok, de főleg kifulladok. Az esernyőt meg majdnem kifújja a szél a kezemből. Ám mielőtt ez megtörténne, hangos reccsenéssel kifordul, el is törik. Eldobom. Az egyik srác kioktat, hogy nem lehet szemetelni, mondom neki, majd visszafelé felveszem, de addig jól elfekszik itt. Nem győztem meg, magában pufog tovább, de legalább haladunk. Mire beérem a csoportot, a biztonsági előadásnak már vége is, János röviden összefoglalja: ne érjen semmi baj és nem lesz baj. Röhögünk. Ez valahogy megmaradt az egyetemi korszakunkból, szóvicceket gyártottunk, kiforgattunk mondatokat, szövegeket és hatalmasakat nevettünk. Ágnes is vevő volt erre a fajta humorra, szívből kacagott velünk.

A tiszta jég látványa lenyűgöző, átlátszó halványzöld, mint az üveg, és most képzeljük el, hogy ebből hegynyi mennyiség van a szemünk előtt. Lassan mászunk, mindenki jól megnézi, hová lép, a meredekebb helyekre lépcsőket vájtak a túravezetők, nagy szükség nincs a jégcsákányokra, csak arra vigyázok, véletlenül meg ne üssek vele valakit. Egy helyen olvadt hólé gyűlt fel egy keskeny átjáróban, át kell ugrani, a srácok igyekeznek segíteni. Beletrappolok, bízva a vadiúj bakancs vízállóságában. Nem vált be, onnan kezdve cuppogok, a beszivárgott víz egy része minden lépéssel kifröccsen, átáztatja a nadrágomat is. A túravezetők a fejüket csóválják, én lihegek, János ide-oda nézeget, talál-e megfelelő helyet Ágnesnek. Jól bírja a túrát, nyomát sem látom rajta fáradtságnak, és a másnaposságát is kifújta a szél, elmosta az eső. Jó hangulatban szökell jégbuckáról jégbuckára, mintha semmi nem történt volna, hátán a feleségével, aki ide vágyott, ki tudja, miért. Már jócskán elegem van mindenből, amikor bejelentik, hogy eddig és nem tovább, innen nem biztonságos tovább menni, és nem is fizettünk annyit, hogy a hosszabb túrán is részt vehessünk, van tíz percünk élvezni a gleccsert, mielőtt elindulunk vissza. Felsóhajtok a megkönnyebbüléstől, János viszont kedvetlenül súgja: eddig semmi, épp itt kezdődnének az izgalmas részek, volna-e kedvem egy kicsit kockáztatni, kérdi, menjünk tovább, használjuk ki az időt. Alig teszünk pár lépést, amikor az egyik olasz felbukkan mellettünk és visszatessékel a többiek közé. Mondom neki, ez itt nem tűnik veszélyesebbnek, mint ahol eddig jártunk, miért ne mehetnénk egy kicsit távolabb a tömegtől, ám ő hajthatatlan. Morog valamit a felelősségről. Aláírtuk ugyan, hogy saját jószántunkból meg ilyesmi, de akkor sem szeretne elveszíteni minket idekint, a túlélési esélyeink az éjjel nullára csökkennének, szónokol.  De mi csak tíz percet kértünk, nem egy egész éjszakát, mondom, mégis hajthatatlannak bizonyult. János elszomorodik, tetszik neki a hely, szerinte jó lenne, engem meg már tényleg nem izgat, csak szabaduljunk és menjünk haza épségben. Az eső, a fáradtság és a másnaposság kikészítettek, nem mondtam, nem mutattam, hogy a lábam már remegett a fáradtságtól. Nem emlékszem pontosan, hogy értünk vissza, csak hogy próbálok átöltözni a csomagtartó ajtó alatt, de nincs mindenből száraz ruhám, így a vizes alsógatya és zokni marad. János az izlandi ruhájában makulátlan. Ágnes visszaköltözik a hátsó ülésre. Hagyom járni a motort, hagy fűtsön, amíg eszünk, előkerülnek a szendvicsek. János jóétvággyal fal, én csak kötelességből harapok párat. A kocsi teljesen bepárásodik, ahogy a vizes ruháink párologni kezdenek a melegben. Ha lehúzom az ablakot, kitisztulnak az üvegek, de beesik az eső, ismételten megázom. Az autó ringani kezd, már attól félek, földrengés, de csak a szél támad fel hihetetlen erővel. Látom, hogy a túravezetők elküldik a következő csoportot, széttárják a karjukat, nincs mit tenni, mutatják, pocsék az idő. Legközelebb egy kisvendéglőben látjuk őket viszont, részegen. A termosz kávé jó meleg, Jánosnak egy kis whiskyt is öntök bele, hagy melegedjen fel, én csak tisztán, édesítőszerrel, a cukrot elhagytam, amikor cukros lettem – itt röhögni kéne a szójátékon, de nincs kedvem, fáradt vagyok.

Az utolsó úticélig még harminckét kilométer, jó háromnegyed óra. Az ülésfűtés kishíján főtt tojást csinál a golyóimból, párolog a vizes alsógatyám, ide-oda csúszkálok az ülésben, hogy ne égessen, de száradjon meg mielőbb. Az ablakon alig lehet kilátni, folyamatosan törölgetni kell a szélvédőt, ez ellen a páramennyiség ellen a légkondicionáló tehetetlen. János azt magyarázza, erősebbnek kellett volna lennünk az olasszal szemben, mert igazán szép helyek voltak a gleccseren, igenis tovább kellett volna mennünk. Akkor már teljesítettük volna a küldetést, Ágnes eljutott volna olyan helyre, ahová mindig is vágyott. Nem válaszolok, hagyom, mondja a magáét, elgondolkodom, tényleg ennyire meg kell-e szabadulnunk tőle, vagy egyszerűen vigyük haza és tegyük egy polcra, hogy továbbra is velünk legyen, mint most is a hátsó ülésen…  akkor biztos Jánosnál lenne, gondolom, ha látni akarnám, ha elmondanék neki valamit, át kéne mennem hozzá, talán újra barátok lehetnénk, talán már nem történne olyasmi, amitől meg akarnám védeni, talán már élhetne ő is a való világban…

Gyorsan fáradok, lassan vezetek, a letérőt a Black Beach felé majdnem elvétem, János szól rám. A szél lökdösi a kocsit, az esőt meredeken vágja a szélvédőre. Kevés a hely a parkolóban, a kávézótól jó messze tudok megállni. Mert kávézó itt is van, mint mindenütt. Üvegfalú pavilon, akárhová ül le az ember, mindenhonnan látja az óceánt, a hatalmas hullámokat. Behúzott nyakkal megyünk odáig, bent kellemes meleg és halk zene, kávéillat. Rendelek, leülünk, nem szólunk, csak nézzük a vizet, a fekete kavicsokat, és ahogy a szél tépi a turistákat. Úgy-ahogy megszáradunk, szedelődzködünk, kimegyünk a partra. Óvatosan, lehajtott fejjel lépkedek, alig kapok levegőt, fulladok, de nem állok meg, így is jócskán János mögött bandukolok. Bokáig süllyedünk az apró kavicsba, már majdnem por, mondom, mint a korom, teszi hozzá János. Elsétálunk balra a bazaltoszlopokhoz, hatalmas barlangot képeznek, messziről olyan, mint egy templomi orgona. Bent sokan vannak, bár nem véd sem esőtől, sem széltől, sőt, itt még a hullámok tetejéről leszakadt tajték is a levegőben van, pillanatok alatt átázunk újra.  A víz felé egy ponton figyelmeztető tábla, alvóhullámokra vigyázni, balesetveszélyes. Nézzük a tengert: a kitörő hullám elsimul a parton, majd hirtelen a semmiből felemelkedik több méter magasra, lezúdul, és ami az útjába kerül, viszi magával, ki a nyílt vízre, ahonnan az ellenáramlás miatt nincs menekvés. Ami egyszer a közelébe kerül, azt nem ereszti. Mutatom Jánosnak, ez az, ez jó lehet, csak kitesszük Ágnest a kavicsra, érte jön a hullám és elviszi, itt lesz az örökkévalóságig tenger és part között, hol kint, hol bent, izgalmas, változatos sors. János bólint. Sokáig nézzük a hullámzást, szabályosságot, ritmust keresünk benne, hogy legyen időnk elhelyezni a dobozt és vissza is érni biztonságos távolságba. Végül elindulunk, szokás szerint János elől a ruganyos lépteivel, én hátrébb szuszogok. Megáll, leveszi a hátizsákot, körülményesen elkezdi kikötözni, siess, kiáltom, nem tudom, hall-e ebben a szélben, pillanatokon belül jön a hullám, kiabálom, végre a kezében a doboz, most azt bontogatja elmélyülten, a hullám közben szétterül a lába körül, már bokáig a vízben áll, én még jó tíz méterre vagyok, amikor az alvóhullám felébred, lassan dagadni kezd, fuss, üvöltök, én is megfordulok, de látom, János nem mozdul, a dobozzal piszmog, fuss, ismétlem meg, visszafordulok, rohanok felé, ahogy bírok. Az utolsó pillanatban kapom el, a földre rántom, ráesek a hátára, két kézzel fogom a karját, ő fogja a dobozt, a hátizsáknak nyoma veszett, a víz veszett erővel fut vissza a medrébe a fejünk fölött. Félig a fekete homokba temetve eszmélünk csuromvizesen, lassan felkászálódom, rángatom Jánost, köpköd, szeme, szája, orra tele ment kaviccsal, homokkal és tengervízzel, mire feltérdel, már körbevesznek piros ruhás mentősök, kivonszolnak a veszélyzónából. Egy mentőautóban ülünk aranyszínű fóliákba burkolva anyaszült meztelenül, jó meleg van, kezünkben papírpohárban tea, meredünk magunk elé. János megtapogatja maga mellett a dobozt, majdnem sikerült, mondja, és akkor kitör belőlünk a röhögés, olyan hangosan, hogy az egyik mentős ránk nyitja az ajtót, csodálkozva néz minket és értetlenül a tudomásunkra hozza, hogy majdnem meghaltunk, ettől még jobban nevetünk, megállíthatatlanul, a mentős végül bólint, rendben, röhögjenek csak, attól majd kimegy a feszültség. Több, mint egy órát ülünk a mentőben, a ruháink addig a kávézó kazánházában száradnak. Hosszú lelki fröccs után engednek utunkra, a lényege, hogy Izland veszélyes terep, sok váratlan helyzet adódhat, tartsuk be a szabályokat. Fura, de jogászként egyre lazábban kezelem őket, jut eszembe. Ami még furább, hogy János is, a szigorú, következetes, mindig az igazságot és a jogot szem előtt tartó János. Kérdezem, fizetni kell-e, mondják, majdnem az életünkkel fizettünk, nekik elég az, hogy élünk, vigyázzunk magunkra. Már az autóban ülünk, mikor egyikük lélekszakadva utánunk rohan, kezében a szétázott dobozzal. Megköszönjük, János sopánkodik, majdnem elveszítettük, én viszont azon tűnődöm hangosan, nem az lett volna-e a legjobb megoldás, ha rábízzuk a helyiekre, hogy befogadják, hogy gondoskodjanak róla belátásuk szerint. Hiszen mi nem szerepeltünk Ágnes terveiben azután, hogy idehoztuk őt… azt várta, hogy magára hagyjuk valami alkalmas helyen… gyorsabban kellett volna elindulnunk. János a fejét csóválja, nem szól semmit.

A közelben van egy kis település, Vík í Myrdal, arra veszem az irányt, éhesek vagyunk és pihenni is kéne a majd háromórás hazaút előtt. A kisvendéglőben az olaszok hangoskodnak részegen. Amikor meglátnak, az egyikük odajön és fennhangon elkezd kioktatni minket, hogy milyen fegyelmezetlenek vagyunk, náluk is és a parton is az életünket kockáztattuk és meg is lett az eredménye, majd meghaltunk stb. János tőle szokatlan agresszivitással a székére löki a hangoskodó srácot, kussolsz, mondja magyarul, shut up, teszi hozzá és fenyegetőn mutat rá, fel ne álljon, mert megjárja. Egy pillanat alatt pattanásig feszül a hangulat, gyorsan rendelek mindenkinek italt, a pincér sietősen kapkod, lerakja az asztalra, felkapok egy poharat és a részeg srácokra köszöntöm. Mindenki iszik, majd leülünk és rendelünk, szokás szerint nem nagyon tudjuk, mit, valószínűleg csirkét. János némán eszik, egy szót sem szól egész idő alatt.

János

Valami zongaramuzsikát tett be. Lassan vezet. Nagyon lassan. Nem tudom, hogy fogunk így hazaérni. Teljesen besötétedett. Egyelőre nincs köd. A magasabb részeken még lehet. Ágnes az ölemben, nincs erőm elengedni. Nagyon hiányzik.

Elnézem ezt a köpcös pasast mellettem. Megmentette az életem. Most kint lebegnék valahol a nyílt tengeren Ágnessel. Milyen egyértelmű volt, hogy utánam jön és kihúz a bajból. Milyen természetes ez neki. Én nem tudom, megtettem volna-e. Nem kér a köszönetből. Fel sem fogja, mit tett értem. Negyven évig nem láttam, nem is gondoltam rá. Otthon csak ritkán beszéltünk róla. Néha hallottam a karrierjéről. És néhány fontosabb győzelméről. A bírói karban egyfajta mumus lett. Előre rettegtek, ha ő volt az ügyvéd egy ügyükben. Egyszer megnéztem, lehengerlő volt. Egy időben vágytam rá, hogy szembe kerüljünk. Ő persze nem vállalt olyan ügyeket, amiket én tárgyaltam. Ágnest kérdeztem, hogy lehetnék Mihály egyik ügyében bíró, de csak a fejét rázta. Nem jó ötlet, mondta, elmúlt, már nem kell vele vitáznod, mondta.

Persze a rossz oldalon állt. Bűnözők pénzén szedte meg magát. És Ágnes ebben segített neki. És hazudott nekem. Az összes pénz ettől a kis embertől van, amiből éltünk. A házam, a kertem, minden. Hogy bocsássam meg neki, hogy átvert… és Ágnesnek negyven év házasság után, hogy sosem volt velem őszinte… nekem nem lett karrierem, mert hallgattam a feleségemre… boldog voltam vele egy olyan világban, amit berendezett nekem… ami, mint kiderült, sosem volt valóságos…

Egyáltalán nem voltam felkészülve arra, hogy Mihály egyik pillanatról a másikra kilép az életemből és a barátnőjét is hátrahagyja. Nem értettem, mi ütött bele, miért utazott Amerikába ilyen hirtelen. Teljesen összezavarodtam, azon agyaltam, én is otthagyom az egyetemet. Ágnes meglátogatott a kollégiumban. Együtt keseregtünk Mihály elvesztésén. Megittunk egy üveg bort. Azután lefeküdtünk egymással, ettől kezdve egy pár lettünk. Mihály hiányában ez természetesnek tűnt. Nem sokkal a diploma megszerzése után összeházasodtunk. Ügyvéd lettem, kisebb ügyeket vittem, válásokat, vagyonmegosztást, örökösödési pereket. Hamar kiderült, hogy a jogértelmezésben jó vagyok, de nem sok közöm van az ügyfelek piszlicsáré problémáihoz. Legszívesebben hazaküldtem volna őket azzal, hogy örüljenek, hogy luk van a fenekükön. Éppen ezért nem jeleskedtem az érdekeik képviseletében sem. Sorra vesztettem el a legegyszerűbb ügyeket is. Egyszerűen nem érdekeltek. Ügyvédi karrierem ellehetetlenedett. Ekkor lettem bíró. Szigorú voltam és a „következetes”. Ez lett a hírem. Nem futottam nagy karriert, de nem is akartam. Azaz az elején igen, szerettem volna, de Ágnes lebeszélt… nem jó túlságosan szem előtt lenni, hajtogatta, addig vagy szabad, amíg nem törsz túl magasra…. Szerettem a napi feladatokat és a feleségemet. Ő viszont egyre híresebb lett, bejárta a ranglétrát, adjunktus, docens, majd professzor lett a jogi karon, végül Akadémikus.

A kezdet kezdetén egy panelban laktunk albérletben. Később eltartási szerződést kötöttünk a lakás tulajdonosával, akit haláláig gondoztunk. Utána ránk szállt a lakás. Az örökösök, a szállásadó gyermekei perelni akartak, de az ügyvédeik hamar lebeszélték őket. Két ilyen kategóriás jogásszal szemben teljesen esélytelen az ügy, mondták. Valójában nem is volt ügy.

Amikor kineveztek bírónak, a feleségem tanácsára visszahúzódó lettem. Az a bíró voltam a testületben, aki reggel bement dolgozni, délután meg haza. A közös megmozdulásokban nem vettem részt. Kollégáimmal kizárólag a munkát illető ügyekről beszéltem. Volt, akinek a nevét sem tudtam harminc év után, csak úgy hivatkoztam rá, hogy a szemüveges, alacsony bíró. Nem kedveltek, de a tudásomért tiszteltek. Úgy mentem nyugdíjba, hogy egy életen át ugyanabban az irodában, ugyanannál az íróasztalnál dolgoztam, és egy fikarcnyit sem léptem előre a ranglétrán. A fizetésem időnként emelkedett, amikor éppen bérrendezés volt az igazságügyben. Amíg a feleségem a jog állócsillagává nőtt az évek során, én szépen elvesztettem minden elismerést, és beleragadtam a mindennapjainkba. Egyszer, közvetlenül a rendszerváltás után nagy meglepetésemre felkértek, hogy pályázzak meg egy magasabb vezetői állást, de végül, miután Ágnessel is beszéltem, elutasítottam. Pedig ő nagyon kapacitálta, hogy adjam be az anyagomat, nagyon jó esélyem lett volna, hogy el is nyerem a pozíciót. Pedig nem tettem semmit ennek érdekében. Régebben Ágnes elutasító volt az előléptetésemet illetően, most meg teljes mellszélességgel támogatta. Nem értettem, hogy miért. De nem léptem. Ágnes akkor sokáig nem beszélt velem.

Ettől függetlenül egy pillanatig sem voltam boldogtalan. Imádtam Ágnest, otthon körülrajongtam, főztem, bevásároltam, ajándékokkal, meglepetésekkel kedveskedtem neki, olykor szeretkeztünk. Egyetlen bánatom az életben az volt, hogy nem lett gyerekünk. Persze ennek is Mihály az oka. Abban azonban mindig bizonytalan voltam, hogy Ágnes egyáltalán miért jött hozzám… ez is egyike volt a titkainak.

A panelből huszonöt év után költöztünk ki. Ágnes a külföldi útjainak a megtakarításaiból vett nekünk egy rákospalotai kis kertes házat. Legalábbis ezt mondta. Persze már tudom, honnan jött az a pénz. Sosem kapott annyi költségtérítést. Minden vagyon, ami Ágnes után maradt, Mihálytól ered.  Mindez mégis kinek az élete volt?