Nőnapi csokor: A hűséges asszony
Abban az időben a szépséges Meng Csiang már nagylánnyá serdült. Egy holdvilágos éjszakán lement a kertbe, hogy megfürödjék a tóban. Gyönyörűséggel úszkált, lubickolt, és akaratlanul kimondta hangosan a gondolatát: "Ha most erre járna egy ifjú, örök életemre övé lennék."
A bujdosó Van éppen akkor az ő kertjükben rejtőzött egy magas banánfa tetején, és meghallotta, mit mondott a szép lány. Nagyot nevetett, és lekiáltott neki: – Ide nézz, itt vagyok!
A hűséges asszony
(Kínai népmese)
A Meng család kertje szomszédos volt a Csiang családéval, csupán egy fal választotta el a kettőt. Egyik évben Mengék tököt ültettek, és ugyanakkor Csiangék is éppen tököt ültettek oda, a túlsó oldalon. Mind a két növény felkúszott a falra, tetején összefonódtak, összenőttek, egy növény lett belőlük. Ez a tök ritka szép virágokat hozott, és elvirágzása után egyetlenegy óriási gyümölcsöt érlelt. Mikor már szép aranysárga volt a pompás tök, Mengék is és Csiangék is le a akarták szüretelni. Sokáig civakodtak, míg végül megegyezték, hogy elfelezik. Felvágják a tököt, és mit látnak? Egy lányka fekszik benne, mégpedig csudaszép, pici lányka. A két család együtt nevelte fel a gyermeket, ezért Meng Csiang lett a neve.
Amiket itt elbeszéltünk, az a gonosz és igazságtalan Sihuang császár uralkodása idején történt. Ez a császár szörnyen félt a hunoktól, akik északról törtek Kína földjére, már több ízben is. A hunok miatt Sihuang nem élvezhette a béke örömeit. Ezért elhatározta, hogy óriási falat építtet ott az északi határon, az ország egyik szélétől a másikig, azon nem tud keresztülhatolni a félelmetes ellenség. Csakhogy nem úgy sikerült a dolog, ahogy eltervezte. Építőmesterei voltak–e kontárok, vagy más volt a baj, de alighogy az egyik darabot felépítették, a másik ledőlt, és még hosszú évek múlva se mentek semmire. Egy udvari tudóshoz fordultak, hogy mondaná meg, mi segíthetne a bajon. Az így válaszolt:
– Az ilyen óriási, tízezer mérföldnél is hosszabb falat úgy lehet megépíteni, ha mérföldenként egy–egy embert befalaznak. Akkor az ember lelke őrködik ott, és azt a falrészt nem engedi ledőlni. Az egész ország reszketett félelmében, mert mindenki tudta, hogy a császár könnyű szívvel végrehajtja a szörnyűséget, annyit számít neki egy alattvalója, mint fű és gyom a lába alatt.
Élt azonban akkoriban egy nagy hírű bölcs, s az így szólt a császárhoz:
– Ha így bánsz az alattvalóiddal, hatalmas császár, abból baj lehet. A millió és millió ember remegésétől országod földje is megrendül, zendülés törhet ki, még mielőtt a falat megépítetted volna. Jobbat ajánlok neked. Tudomásomra jutott, hogy él ebben az országban egy Van nevű alattvalód. "Van" pedig annyit jelent, mint "tízezer". Elég, ha azt az egyet befalaztatod, az ő lelke megőrzi az egész hosszú falat.
Megörült a tanácsnak a kegyetlen császár, és nyomban elküldte poroszlóit, hogy keressék meg és hozzák elébe Vant. De Van idejekorán megtudta ezt és elmenekült.
Abban az időben a szépséges Meng Csiang már nagylánnyá serdült. Egy holdvilágos éjszakán lement a kertbe, hogy megfürödjék a tóban. Gyönyörűséggel úszkált, lubickolt, és akaratlanul kimondta hangosan a gondolatát: "Ha most erre járna egy ifjú, örök életemre övé lennék."
A bujdosó Van éppen akkor az ő kertjükben rejtőzött egy magas banánfa tetején, és meghallotta, mit mondott a szép lány. Nagyot nevetett, és lekiáltott neki:
– Ide nézz, itt vagyok!
Meng Csiang Van menyasszonya lett. Amikor javában mulatoznak, ünneplik a lakodalmat, berontanak a császár zsoldosai. Vant megragadták és elhurcolták, a szép menyasszony meg ottmaradt, és majdhogy a két szemét ki nem sírta.
Elszakították tőle szíve választottját, akit éppen olyan forrón szeretett, éppen olyan keservesen siratott, mintha már hitvese lett volna. Végül nem bírta tovább a bánkódást, és elszánta magát a hosszú, keserves útra, ment hegyeken, folyóvizeken keresztül, hogy ha élve már nem találja kedvesét, legalább holttestét megkeresse. De mikor odaért a hatalmas kőfalhoz, és se hosszát, se véget nem látta, kétségbe esett. Hol keresse, hol találja meg kedvesét? Nem tudta szegény, hogy mitévő legyen, csak sírni tudott, de azt aztán nagyon. Bánata megindította a köveket, leomlott a Nagy Fal, és kiadta Van csontjait.
A császár is meghallotta hírét a hűséges asszonynak, akik ilyen hosszú fáradságos utat tett meg a halott uráért. Kíváncsi volt rá, látni akarta tulajdon két szemével. Odautazott hát, és Meng Csiang csodálatos szépsége őt is megbűvölte, mindjárt meg akarta tenni császárnénak. Az asszony tudta, hogy nyíltan nem szállhat szembe a zsarnok akaratával, de három feltételt szabott. Kikötette, hogy hétszer hétnapos gyászünnepet tarthasson az ura emlékére, hogy a gyászünnepen jelen legyen maga a császár és az ország valamennyi főembere, és végül hogy építsenek neki egy hétszer hét öl magas tornyot, ahol majd bemutatja a halotti áldozatot. A császár mind a három kívánságát teljesítette.
Mikor minden el volt készítve a gyászünnepre, Meng Csiang felment a lépcsőn a toronyba, kiállt a torony erkélyére, és onnan a magasból hangos szóval elátkozta a császárt. Az hallotta ugyan az átkot, de lenyelte mérgét, nem bántotta az asszonyt. Meng Csiang nem érte be ennyivel. Mikor elátkozta a császárt, hirtelen-váratlan levetette magát a szédítő magasból a folyóba – a halálba menekült előle. Testéből száz meg száz aranyhal lett, és ezekben az aranyhalacskákban tovább él a szerető asszony, örök időkig.
Forrás: Világszép népmesék I., Móra Ferenc Könyvkiadó, Bp., 1962.
