A házasság "válsága" (Karinthy Frigyes)
De érdemes megtanulni. Érdemes már csak azért is, mert nincs valami nevetségesebb, mint ennek a játéknak a dilettánsai. Valamire figyelmeztetni kell a kezdőt – a nők manapság jobban játsszák: meg kell erőltetni magunkat. Igaz, hogy nekik több idejük van a tréninghez. Majd egyszer megírom a szabályait. Egyelőre ennyit – vagy játékos vagy benne, vagy játékszer.
Karinthy Frigyes
A házasság "válsága"
Ellenkezést kell legyőznöm magamban, mielőtt ehhez a kérdéshez hozzányúlok – és ennek az ellenkezésnek okai nem pusztán lélektaniak: ez az ellenkezés nemcsak az egészséges, a termékenyítő hazugságot védő illúzió előlegezett tiltakozása a kegyetlen igazságokkal szemben, amiket az értelem az élet rovására is megállapít, ha egyszer boncolni kezd. Nemcsak erről van szó. Az igazságért való fejbeveretésbe, sőt fejjel-falnak-menésbe már beletörődnék – de csüggedés fog el, a hiábavalóság nyomasztó szorongása, ha azokra az esélyekre gondolok, még a legjobbakra is, amikkel efféle véleménynyilvánítás jár. A házasság ugyanis nem valami kozmikus vagy természettani tünemény, mint ahogy Kosztolányi barátom hiszi, intézmény a házasság, fennálló társadalmi törvények produktuma és függvénye, törvényekkel és társadalmi konvenciókkal nemcsak formájában, de lényegében is befolyásolható – emberi, nem természeti törvények szabályozzák (jól vigyázzunk máris: a házasságról beszélek, nem a családról!). Már most: emberi törvényekről lévén szó, az olyan gondolkodó, aki, mint magam, a jelenlegi törvények és konvenciók reformját látja szükségesnek, szinte kétségbeesik, ha eszébe jut, hogy könyvtárakra menő 
okosságok és helyes megállapítások milyen kevéssé, milyen nehezen és keservesen érvényesülnek az emberi törvényhozásban. Tegyük fel, hogy a házassági nyavalyáknak alap okát valamely elhibázott, idejemúlt, alkalmatlanná vált konvencióban vagy törvényben sikerülne megtalálnom – ugyan mire megyek vele, ha a világ legőszintébb, legmeggyőzőbb lángolóbb cikkében vagy akár könyvében bebizonyítom ezt? A törvényhozás fütyül az én szép elméletemre, neki az elmélet irodalom, filozófia egyszóval: smafu. Szellemtársaim, a kitűnő esztétikus vagy kritikus, vagy filozófus megdicsérne és megállapítaná, hogy úgy van, ahogy mondom és hogy a kutya csakugyan itt van elásva, tehát én nagyon okos ember vagyok, mert elmefuttatásomból világosan látható, hogy miért nem látunk semmit. Közben és utána a házasság maradna, ami volt és kétszáz év múlva a boldogtalan férj vagy feleség az én könyvem olvasása közben lőné főbe magát, mint nagy pesszimista költőt ünnepelne engem utolsó hörgésével, aki már kétszáz évvel ezelőtt megmondtam, hogy ő rajta nem lehet segíteni.
okosságok és helyes megállapítások milyen kevéssé, milyen nehezen és keservesen érvényesülnek az emberi törvényhozásban. Tegyük fel, hogy a házassági nyavalyáknak alap okát valamely elhibázott, idejemúlt, alkalmatlanná vált konvencióban vagy törvényben sikerülne megtalálnom – ugyan mire megyek vele, ha a világ legőszintébb, legmeggyőzőbb lángolóbb cikkében vagy akár könyvében bebizonyítom ezt? A törvényhozás fütyül az én szép elméletemre, neki az elmélet irodalom, filozófia egyszóval: smafu. Szellemtársaim, a kitűnő esztétikus vagy kritikus, vagy filozófus megdicsérne és megállapítaná, hogy úgy van, ahogy mondom és hogy a kutya csakugyan itt van elásva, tehát én nagyon okos ember vagyok, mert elmefuttatásomból világosan látható, hogy miért nem látunk semmit. Közben és utána a házasság maradna, ami volt és kétszáz év múlva a boldogtalan férj vagy feleség az én könyvem olvasása közben lőné főbe magát, mint nagy pesszimista költőt ünnepelne engem utolsó hörgésével, aki már kétszáz évvel ezelőtt megmondtam, hogy ő rajta nem lehet segíteni.Nem, nem – kár belemenni a kérdés érdemleges vitájába. Ha törvényhozó volnék, talán harcolnék valami reformért, mint Wekerle, aki legalább alkotott valamit a polgári házasság intézményével. De megírni a házasság képtelenségét, mint Strindberg, hogy utána sürgősen megnősüljön az ember harmadszor is, nem tehetvén egyebet a fennálló törvények miatt – köszönöm.
Ám érdemleges vitán innen s talán túl is (hogy mindjárt paradoxonnal kezdjem, paradox fogalomról lévén szó) – hallgatni épp olyan nehéz erről a kérdésről, mint beszélni. Épp oly nehéz, talán még nehezebb... Olyan nehéz hallgatni róla, hogy valami tisztelettel vegyes csodálkozás fog el mindazokkal szemben, akik eddig velem együtt képesek voltak másról is beszélni, mint erről – úgy tüntetve fel a dolgot, mintha a házasság életüknek valami mellékes kis ügye volna, afféle kényelmi berendezkedés, a fontosabb dolgokat biztosító és támogató életkeret. Ha kiváló emberek sematikus élettörténetét olvasod, az a kis adat, hogy "ekkor meg ekkor megnősült", úgy szerepel a többi között, mintha himlőoltásról vagy valami fogyasztási szövetkezetbe való belépéséről volna szó. Csak a lírikus meri bevallani, hogy nősülni van olyan fontos vagy nem fontos valami, mint születni és meghalni – a lírikus azonban képekben beszél, rendes ember pedig szóból ért! Mi következik ebből?
Az első bizonyosság, ha negatívum is. Az, hogy a házasság értelmét logikusan nem is lehet ábrázolni, csak képekben, hasonlatokban, mint a költészet tárgyát. A házasság tehát irracionális valami, lényege a benne foglalt ellentmondásban rejlik. Paradox dolog – van, él, létezik, lehetővé tesz egyéb létező és eleven dolgokat, amiknek van értelme – holott magának a házasságnak semmi értelme nincs.
Világos, hogy ezek szerint értekezésre nem alkalmas tárgy. Milyen műfajra utaljam hát a költőt, ha nem tud hallgatni róla? Verset írjon? A versben szerelemről vagy gyűlöletről lesz szó – szerelem és gyűlölet pedig még nem házasság. Regény? A regény leír, ábrázol, megkülönböztet, életeket ad, életet rajzol: nem sémát, esetlegest: nem általánost. Házasságokat tudok meg, nem házasságot. Dráma? Születni és meghalni lehet három óra alatt – de a házasság élet és az élet valamivel tovább tart.
Marad a paradox dolgok kifejezési formája: aforizma.
*
A házasság problémája esett válságba, nem maga a házasság. Nem az élet számára zavarodott össze, csak a színdarabok számára meg a regények számára. Ez művészi válság, szemléleti válság, nem életválság. Mégis, miért érezzük olyan vérremenően, húsbahasítóan életteljesnek és valóságosnak ezt a válságot? A válasz nagyon egyszerű. Akinek való a házasság, a közönséges, dolgozó ember nem csinál problémát belőle. Aki pedig problémát csinál belőle, gondolkodik róla, lélekben is átéli és átszenvedi – annak nem való, nincs tehetsége hozzá, nem is éli úgy, ahogy kellene, rendszerint elrontja, tönkreteszi. Aki meg tudná érteni, nem ismerheti meg – aki megismeri, nem érti.
*
Mégis – hogy csináljam?
Nézd annak, ami – fából vaskarikának, a legértelmetlenebb dolognak a világon.
Játéknak nézd, ne vedd komolyan, csak úgy lehet fenntartani. Mihelyt komolyan veszed, kiderül, hogy képtelenség. Játéknak, ha veszed, elmulathatsz vele halálodig.
Játéknak persze nagyon komoly dolog – több figyelmet, tehetséget, éberséget, bátorságot, ösztönt, beidegzést, szellemet és fortélyt követel, mint az, amire készültél: életfenntartó munkád. De ez már a játék természete. Soha nem láttam még embert úgy elmerülni, olyan koncentrált figyelemmel, élete művének alkotásában (talán csak a művészt kivéve!), mint a kártyást az ő lapjai közt. Egy ország sorsát intéző politikussal sakkoztam egyszer – a Tanácsból jött, évszázadokra szóló fontosságú határozatok megszerkesztése után. Szép játszma volt – meg is nyerte, ugyanannak a napnak délutánján, amikor elvesztette az országot és a tulajdon életét, mert szórakozott volt, nem figyelt oda. Zrínyi Miklós, aki a törökkel akart végezni, egy vaddisznóval való párviadalban esett el.
Szép példány lehetett: megérte a tétet.
Nem komoly dolog a házasság. Játék. Izgató és változatos. Nem kell az élethez, de minden pillanatban veszélyezteti az életet.
Ennek a játéknak jól kell ismerni a szabályait. Meg kell tanulni – tíz, tizenöt év meg se kottyan azon az egyetemen, amin tanítják. De ne felejtsd el – ennyi kell ahhoz is, hogy tűrhetően hegedülj vagy teniszezz, vagy bokszolj.
Ha azonkívül tehetség is vagy még – több lesz, mint játék, amit csinálsz. Majdnem művészet.
De érdemes megtanulni. Érdemes már csak azért is, mert nincs valami nevetségesebb, mint ennek a játéknak a dilettánsai. Valamire figyelmeztetni kell a kezdőt – a nők manapság jobban játsszák: meg kell erőltetni magunkat. Igaz, hogy nekik több idejük van a tréninghez.
Majd egyszer megírom a szabályait.
Egyelőre ennyit – vagy játékos vagy benne, vagy játékszer.
*
Egy halálraítéltet születendő gyermek látogatott meg a cellájában, megkérdezni tőle: megszülessen-e?
A halálraítélt sokáig ötölt-hatolt. Végre oda lyukadt ki, hogy mindenesetre próbálja meg.
Válófélben lévő házaspár boronálta össze a feleségével azt a férjet, akitől mindezt tanultam.
Nem válságban van a házasság – régen túl van a válságon, amit nem élhetett túl – már régen meg is halt, nincs, elvesztette tartalmát, értelmét, jogosultságát. Éppen ez a baj – nem élhet, mert már halhatatlan, nem halhat meg, mert már nem él.
De ki tud jobbat?
Nyugat, 1926. 12. szám
Karinthy Frigyes, Budapest, 1887. június 25. – Siófok, 1938. augusztus 29, magyar író, költő, műfordító.
