Irodalmi Jelen

Nőnapi csokor: A nagyságos asszony

2011. március. 06. - 08:39

És most Andor suttogó hangon – egymáshoz közel tolták a fejüket, az asszony fürtjei Andor halántékát bizsergették – elmondta az álmot. Úgy, ahogyan álmodta, minden részletével együtt, még hazudott is hozzá, persze a legrikítóbb részleteket némi virágnyelven, de azért világosan és félreérthetetlenül és nevetve, sőt diadalmasan nevetve, elmondta a reggeli ébredést is.

Nagy Lajos

A nagyságos asszony

Andor keresztnevű pesti úriember egy éjszaka föltűnően sok badarságot álmodott. Álmai közül csak egyet mondok el. Karfioléknál uzsonnázott, azaz hogy a többiek uzsonnáztak, de ő inkább a szép és molett Karfiolnéval foglalkozott, hozzásimult, vállával hozzáért Karfiolné gömbölyű vállához, majd hirtelen a szemébe nézett s az asszony biztatóan mosolygott rá. Azután átkarolta, csókolni kezdte az álomélet boldogan szabad hevével az asszonyt, az asszony aléltan hanyatlott el a dívánon – ekkor már csak ketten voltak a szobában, már nem is az a szoba volt, szorosan ölelték egymást, már nem is Karfiolné volt az asszony, hanem a gyönyörű Virágné, aki odaadón hunyta le a szemét, akinek vonaglott az ajka s izzott az arca. Nem részletezem tovább az álmot, szóval Andornak boldog, tökéletes szeretkezésben a gyönyörű Virágné volt a párja, egészen tökéletesben, valóságos fiziológiai következményekkel.

Reggel, terepszemle után – hisz' az érthető – kicsit bosszankodott is Andor, de azután hangosan elnevette magát, mert a fölényes és gőgös Virágnéra gondolt s rögtön el is határozta, hogy álmát elmondja neki. Elmondja, még ha addig él is, éppen azért, mert a gyönyörű Virágné annyira fölényes és gőgös.

Ez az Andor keresztnevű úriember néhány nap múlva vacsorára hivatalos Karfiolékhoz. Ott találta a gyönyörű Virágnét is, s ahogy először kettesbe egymás mellé kerültek – a vacsora után való csevegések során –, bele is kezdett az álomba:

– Na, szépet álmodtam magáról! – így verte föl az asszony kíváncsiságát, mert egy kis ravaszsággal úgy intézte a dolgot, hogy az asszony zsarolja ki belőle a történetet, mely a polgári konvenciók szerint – de talán azok szerint is csak állítólag! – elmondhatatlan.

– Ú-úgy? Képzelem, milyen aljasság lehet, ha maga álmodta.

Lám, milyen okos asszony, már tudja is, miről van szó.

– Hát bizony nem éppen a Ruth könyvét olvastuk kettesben.

Azután várt egy kicsit Andor úr és megtoldotta:

– Nem is merem elmondani.

No, de csak ezt kellett mondani, az asszonyi biztatást már majdnem oldalbökés formájában kapta meg:

– Na?

– Nem lehet elmondani – s úgy komédiázott, mintha zavarban lenne, küszködne.

Az asszony kacagva legyintett:

– Ha már ennyit elmondott, most már csak mondja, mondja!

És most Andor suttogó hangon – egymáshoz közel tolták a fejüket, az asszony fürtjei Andor halántékát bizsergették – elmondta az álmot. Úgy, ahogyan álmodta, minden részletével együtt, még hazudott is hozzá, persze a legrikítóbb részleteket némi virágnyelven, de azért világosan és félreérthetetlenül és nevetve, sőt diadalmasan nevetve, elmondta a reggeli ébredést is.

Az asszony kacagott. Kedves vidámsággal kacagott, de egyszerre, mintha valamit nem talált volna rendben, elhallgatott. Azután hamarosan fölállt, otthagyta Andort s azután már nem is kerültek össze.

Két nap múlva, délelőtt, a belvárosban találkozott Andor a gyönyörű Virágnéval, pontosan a Koronaherceg utcában. Gonoszkodó, sőt ellenséges mosollyal fogadta az asszony a férfi köszöntését, de megállította. Siet haza – mondta –, kísérje el a legközelebbi autóbusz megállóig. A kirakatok előtt egy-két pillanatra meg-megállt az asszony, azután vonta magával a férfit. Lám – gondolta magában a férfi –, milyen jó volt róla álmodni és vakmerőn elmondani neki az álmot, azóta milyen jóban vannak. Azelőtt ridegebb volt hozzá az asszony, azelőtt nem állította volna meg, hanem hűvös fejbiccentés után sietett volna tovább.

Egyszer csak megállt az asszony s hirtelen a férfi felé fordulva, szinte követelő hangon ezt mondta:

– Nézze, eltörött a karkötő-órám. És az ott milyen csinos! Pont ilyenre van szükségem, vegye meg nekem!

Azután még bájos kacagással hozzáfűzte:

– Maga úgyis tartozik nekem!

Nyugat, 1925. 8-9. szám