Tasnádi-Sáhy Péter: Tigrisek sztrádája
Petróleumon kívül nem sok erre alkalmas anyag jut el a lakossághoz. Az is szervezett formában, mivel havonta egyszer tíz litert vehetnek családonként, meghatározott áron, granpancsádonként (ez nálunk a régi járásnak felel meg, három-öt falut foglal magába) egyetlen erre kijelölt embertől. Furcsa véletlen folytán ez általában a helyi – tegnapi hölgyhöz hasonló – képviselő rokona, vagy kebelbarátja. Hiába kutatom, még csak elképzelni sem tudom, mi lehet ennek az érdekes koincidenciának az oka.
Tasnádi-Sáhy Péter
Tigrisek sztrádája
Az a helyzet, hogy minden tagom tiltakozik a billentyűzetpüfölés ellen, de nem tudom megállni, hogy írjak. Annak ellenére sem, hogy az előző három bejegyzés még mindig itt pihen a zsebagyon, mivel internetet még hírből sem láttam napok óta.
Természetesen nem indultunk el éjjel, mert az autó csak hajnal háromra érkezett meg, mondjuk mentségére szolgáljon, több mint ötszáz kilométer távolságból. Így legalább alhattam egy keveset, mielőtt riasztottak. Pillanatok alatt összeszedtem magam, de hiába, a többiek még vagy egy órát szöszmötöltek. Az ilyesmit már fel se veszem.
Az út nagy részét a nemzeti autópályán (betonozott kétsávos úton) tettük meg, ami érdekes módon meglehetősen jó állapotban van, mindenesetre messze felülmúlja a Temesvár-Nagyvárad közötti frissen felújított főutat. Hosszasan gondolkodtam, mi lehet ennek az oka – kivitelezés, időjárási viszonyok – de aztán rájöttem, a válasz valószínűleg nagyon egyszerű: nincs kitéve komoly terhelésnek. Sokszor volt, hogy fél órán keresztül sem találkoztunk autóval, motorral is alig. Mivel az emberek nincsenek hozzászokva a gyakori autóforgalomhoz, nyugodtan birtokba veszik sétafikálás és biciklizés céljából az utat, így ha jön egy autó, már jó távolból figyelmezteti őket, folyamatosan tülkölve, hogy ne kelljen lassítania. Ez az egyébként praktikus gyakorlat korcsosult Delhiben idegtépő, másodpercenkénti agyament tülköléssé.
Ahogy haladtunk délnek, egyre bujább lett a növényzet, így – az egyébként kisherceg – szőke búzaföldekkel szabdalt erdős puszta hamarosan sűrű, a mi dzsungel fogalmunknak sokkal inkább megfelelő vadonná alakult.
Hosszabb időre csak egy folyónál álltunk meg, hogy fél órácskát a bokáig érő vízben a mosó, tisztálkodó, illetve vallásos célzattal megmerülő helyiek között sétálgatva valamennyire lehűtsük magunkat. Onnan még vagy két órába telt eljutni Amarkantakba. A városban több híres hindu zarándokhely is található, de most szerencsére kevesen vannak, úgyhogy tülekedés nélkül eljutunk mind a három helyi templomhoz. Elered az eső, az utolsóban már csak négyen sétálunk egy-egy (férfiak-nők külön) mocskos, szakadt esernyő alatt. A templomoknál a zarándokok nadrágját rángatva ételt követelő majmokkal szemben tanultam egy új módszert (az eddig ismert némileg agresszív, le kell hajolni, mintha kőért nyúlnánk): ha az ember az üres tenyerét mutatja, rá sem hederítenek többet. Egyébként ezeket a zarándokhelyeket idáig mindig idegennek éreztem, de ahogy most elnéztem barátaimat, amint alázatosan leróják tiszteletüket egyik istenszobornak a másik után, nem láttam semmi különbséget köztük, és köztem: ők hajlonganak és festéket kennek a homlokukra, én imára kulcsolom a kezem. Csak a szertartás más, mindnyájan oltalomra és megerősítésre vágyó emberek vagyunk.
Az úton még jobban rákezdett a zápor, a dzsip is alig tudott haladni, mivel a sofőr nem látott semmit, és a víz hirtelen a kerék közepéig ért. Rákérdeztem, hogy ez normális-e száraz évszakban, de csak legyintettek: ez semmi, két órán belül vége van, esős évszakban pedig csak hetente egyszer áll el ennyi időre.
Most vettem csak észre, hogy ez a másik India mennyivel tisztább, mint a városi, alig van szemét valahol, a környezetszennyezés elhanyagolható, petróleumon kívül nem sok erre alkalmas anyag jut el a lakossághoz. Az is szervezett formában, mivel havonta egyszer tíz litert vehetnek családonként, meghatározott áron, granpancsádonként (ez nálunk a régi járásnak felel meg, három-öt falut foglal magába) egyetlen erre kijelölt embertől. Furcsa véletlen folytán ez általában a helyi – tegnapi hölgyhöz hasonló – képviselő rokona, vagy kebelbarátja. Hiába kutatom, még csak elképzelni sem tudom, mi lehet ennek az érdekes koincidenciának az oka.
A városnézés miatt kicsit csúszik a napi program, úgyhogy már kesteledik, mire a főútról letérve végcélunk felé vesszük az irányt. Ha az ember dzsungelmélyi kicsiny falvak közt autókázik, minden település szélén átélhet egy különleges ceremóniát: végignézheti, ahogy a sofőr kialkudja az útvámot az illetékessel, mivel itt még dívik ez a csodás középkori szokás.
A határállomás műanyag asztalból és napernyőből áll, és persze göcsörtös gallyakból eszkábált sorompóból. Általában fiatal srácok végzik ezt a nemes munkát, hátukon hatalmas puskával, amiről mellesleg mindenki tudja, hogy nem csak hogy nincs megtöltve, de még töltény sem kapható hozzá. Jelzem, a bankoknál ugyanezt a módszert alkalmazzák.
Tőlük nem is tartottam annyira, viszont az út mentén sötétlő csalitos annál inkább feszélyezett, mivel már a Kanha Nemzeti Park tőszomszédságában jártunk, ami a tigriseiről híres, és nincs körbekerítve. Ennek megfelelően élnek szép számmal a környéken. Állítólag tökéletesen kijönnek a helyiekkel, sőt, a dzsipek (errefelé dzsipszinek mondják) hangját is megszokták, nem támadnak, ha találkoznak eggyel. Ezt nem állt módomban kipróbálni, mert szerencsére nem futottunk össze egyelőre.
Éjfél után érkezünk meg célunkhoz, a nemzeti park egyik bejáratánál fekvő rezorthoz. A szoba csodás, és körülbelül itt jutok eddigi Indiai kalandjaim során másodszor meleg zuhanyhoz. Szükségem is van rá, mert igazán kimerültnek érzem magam így estére, és van egy olyan érzésem, hogy a kemény része még csak a következő két napban jön. Úgyhogy most el is teszem magam pár órára, mert hatkor kelés, és még mélyebbre merészkedünk a vadonban.
Kapcsolódó:
