Leütések – Mányoki Endre jegyzetei Gulácsy, Baranyay, Landru képeihez
Na’Conxypan
Gulácsy Lajos: Eksztázis (1908)
„Álomlátó, feminin lelkű festő, aki alig élte a földi élet realitásait” – Bölöni György pontos szavai ezek. Pontosak a szavak, de még náluk is pontosabb a kép: Na’Conxypan költője, éljen bár képzelt világban, s népesítse azt be „fantáziás alakokkal”, nagyon is földi eksztázist ábrázol itt. A tavasz bódulatát, a szerelem vágyát: az érzékiség mámorát. Egymásba révülő szemek, delejes ajkak, ívben feszülő mezítelen test, karmolón ölelő karok – a szenvedély készül így a beteljesülésre. Földi vágyak földöntúli közegben: a tiszta líra. Amit mi talán már meg sem értünk. Ami tán meg sem érint; lepereg, mint a nyári zápor, impregnált lelkünkről. Melyet dehogy is ezért vaxoltunk páncélosra! – hanem hogy védjen oldott savaktól, mérgező szavaktól, ibolyán túli sugaraktól; ármánytól, gáncstól, gyiloktól. Akartuk-e, hogy a költészet se tudjon a burok alá bújni, s fölszívódni a pórusokon át a szívünkig, a legutolsó sejtig? Akartuk-e, hogy a művészet is csak egy legyen a fegyverarzenálból? Stratégiai gondolat, avagy a hadi taktika része? Nem hihetem, bár félem. „Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?” – kérdi erőltetett fegyelemben a rőt sövények és hűlő lekvárok, az árnyékot író, lassú délelőttök megkínzott álmodója, Radnóti. Húsz évvel azután, hogy Gulácsy megvakult. Lehet ott haza, ahol nem értik a hexametert? Ahol Gulácsy eksztázisa nem üt rést viaszkos burkán az életünknek? Haza, ami nem Na’Conxypan?
Az égbolt elsötétül
Baranyay András: Önarckép (1977)
Klasszikus fotó, egyszersmind az egyik legtöbbet idézett kép a kortárs művészet hozományából. Legalább annyira mérföldkő, mint Rodcsenko ritkán citált Majakovszkij-ábrázolata.* Ott a fejet egy grandiózus lábbeli „preventálja”, s csak róla föltekintvén néz ránk a költő arca. A személyiség nem valamely tükörkép formájában jelenik meg előttünk, hanem a perspektíva jelrendszerében. Rodcsenko tudja: a fénykép nem a valóságot ábrázolja, hanem a hozzá való viszonyt. A kép nem mesél és nem ír le semmit, hanem létrehoz. Baranyay már magával a perspektívával sem elégszik meg. Kevés, hogy az arc visszavonul, és sok volna, ha a helyét átvenné bármely emberi rekvizítum. Nincs cipő, nincsen semmi, ami az alakot lekötné. Ami van, az a kényes egyensúly, a statika esendősége. Az egész szerkezet borulni készül, és éppen elém, térdre, imához. S ahogy följebb emelem a tekintetem, látni való a görnyedő, egyensúlyt kereső váll, a kitámasztó könyök és a rembrandti, összekulcsolódó kezek. A kegyelem vágya és igézete. Eddig a fotó. Ami pedig ezen is túl van, az a kép. A viszony – immár nem a valósághoz, hanem a fotóhoz. S ez a kötelék, a hasonlítás, vállalhatatlan. De mert a szakralitásban alkotott képet likvidálni bűn, az agresszió a fejet, az ego jelképét sújtja. Ám a rítust nem követheti megkönnyebbülés, ellenkezőleg: a dráma kozmikussá növekszik. Az égbolt elsötétül, akár Oidipusz kimart, üres szemürege előtt a valóságnak hitt látszatok világa.
A tömeggyilkos
Henri Desire Landru fényképe (1921)
A tömeggyilkos fölemeli ujját. A tömeggyilkos fölveti a fejét. Szemöldökét magasra húzza, állát előre mereszti. Szemében nyoma sincs félelemnek, gesztusaiban feszültségnek. Bal keze nem görcsösen markolja, csak puhán érinti a vádlottak padját. A tömeggyilkos olyan, akár egy tanár a katedrán. Öntudatos. Oktatja vádlóit. Henri Landru nem azt a taktikát követi, amit hasonló helyzetben mások: hogy bűnös helyett áldozatnak, szülei, a körülmények, a társadalom prédájának mutatja magát. A vádlott vádlóvá lép elő: a társadalom maga a bűnös, de legkivált bűnösebb őnála.** Nincs hát joga felette ítélkezni. Tegyük el ezt a képet, és néha nézegessük. S ne lepődjünk meg, ha egyszer-egyszer úgy tetszik majd: hasonlít ránk. Nem arcra, persze, és nem is a bűne mértékében. De az a fölemelt mutatóujj! Az az égnek szökő szemöldök, az az áll előreszegve! – még hogy én, aki csak egyet, ritkán, gondolatban, véletlenül, becsapva, öntudatlan, kenyérre, kényszerből, kábultan, parancsra, miközben az igazi bűnösök... Tegyük el ezt a képet, legalább gondolatban!
*Alekszandr Rodcsenko: Majakovszkij
