Adventi körkérdés
Tettek-e már jót önnel ismeretlenül?
Murányi Sándor Olivér:
2003-ban, miután megvédtem Kolozsváron az irodalomtudományi magiszteri disszertációm Berszán István és Horváth Andor tanáraim előtt, azonnal kiálltam stoppolni Kolozsvárról Nagyváradra, hogy elbúcsúzzam haldokló nagyanyámtól. Egy ismeretlen román sofőr vett fel. Ahogy megtudta, hova igyekszem, lemondta ebédjét a Királyhágón és a nagyszülői házig vitt. Murányi Mamától már nem tudtam elbúcsúzni, de eszembe jutott, hányszor figyelmeztette a családot:"Ne szidjátok a románokat, mert a mi falunkon négy hadsereg vonult át a világháború alatt, és sem a románok, sem a németek, sem az oroszok nem voltak olyan kegyetlenek, mint a magyar honvédek..." Nem csoda, hogy ez a figyelmeztetése bekerült most készülő regényembe is. A sofőr nem vett el pénzt, hanem elmondta románul a Miatyánkot, és sírva távozott...
Száraz Miklós György:
Dehogy! Miért tettek volna? Én viszont igen! Minden nap! Szünet nélkül jót teszek ismeretleneknek! Átadom a helyem, előre engedem a nőket, útba igazítom a sok ostoba embert, hogy merre kell menni a Bécsi kapu felé, kedves vagyok arra érdemtelenekkel. Zokszó nélkül elviselem ezt a faragatlan, önző csürhét, ami körülvesz, és észre sem veszi a jóságomat. Mintha az olyan magától értetődő volna! És még nincs vége! Bérlettel közlekedek! Befizetem az adót, miközben azok, akik ellopják az adómat, annyira félnek attól, hogy én magam lopom el a saját adómat, hogy már egy számlatömb vásárlásához is anyakönyvi kivonatot és erkölcsi bizonyítványt követelnek! És mégsem változom meg! Jó voltam, jó vagyok és jó leszek!
Vörös István:
1. Igen. Ha ismernek, talán nem is teszik meg. 2. Igen, a szüleim voltak. Kilenc hónap múlva megismerkedtünk. Nem tartozom azok közé, akik nemet mondanának az életre, ha lehetőségük lett volna nem megszületni, ha megkérdezik őket. És ha újra nem kérdeznek meg, én újra igent mondok. Hátha így én is jót teszek valakivel.
*
Mi volt élete legfontosabb ajándéka, amit kapott vagy adott?
Murányi Sándor Olivér:
A legfontosabb, amit adhattam: az irodalmi estek, amelyeket a pályatársaimnak szerveztem. Amit kaphattam: mentorom, az idén nyolcvan éves Fried István professzor Jágót, a weimari vizslát ajándékozta nekem, hogy társam legyen a székelyföldi erdőjárásokon. Idén (áprilisban) márciusban feltérképeztünk vele egy medvebarlangot Homoródon, amíg Bodor Ádám várt ránk az autómnál. Ekkor szagolt össze a kutya egy boccsal. Tűzkeresztség volt számára, amelyet követően azonnal két lábra állt az anyamedve, én pedig visszavonulót fújtam Ádámhoz. A kutyatársadalom ritka tagjáról van szó tehát, aki ilyen helyzetet élt át-túl. Igazi nemes, (aki) Goethe városából érkezett... A Németországban ezüst nyílnak becézett ebbel együtt kívánunk Kellemes Ünnepeket az Olvasónak!
Száraz Miklós György:
Az élet? Kaptam is, adtam is.
Hogy mindennap találkozhatok Istennel?
A Bentley Continental. Vicceltem, csak egy kis Ford. Fiesta. Haha! Megint vicceltem. Granada. (Ez viszont igaz. És az Alhambra fölött a hold.)
Hogy úgy élhetek, ahogy élek? És azokkal, akikkel élek?
Róma.
Én. Úgy értem, hogy lehetek én.
A nyelvem. (Anyám nyelve.)
Granada.
Egy délután Erdélyben, egy kis templom körüli szilváskertben.
A sivatag Tibetben, éjjel.
Anyósom csirkepaprikása.
Elafoniszosznál a zöld, sárga és ibolyaszínű tenger.
Egy könyv, a címe: Medveemberek krónikája.
Sok könyv.
Sok élet.
Vörös István:
1. Hú, ugyanazt kéne válaszolni, mint az előbb. A legnagyobb ajándék az élet volt, de ebben a formában már nevetségesen közterületi gondolat. 2. Mikor én lettem apa, egyáltalán nem az foglalkoztatott, hogy életet adok ajándékba, hanem sokkal inkább amiatt aggódtam, hogy halandóságot.
