Túlélési stratégiák – Bodor Ádám, Dragomán György és Szabó T. Anna székelyudvarhelyi estje
Erdélyi születésű, Magyarországon élő közismert alkotókkal: Bodor Ádámmal, Dragomán Györggyel és Szabó T. Annával találkozhatott a székelyudvarhelyi közönség a G. Caféban. Bár a rangos rendezvényen személyesen nem tudtunk részt venni, Murányi Sándor Olivér, az est házigazdája rögzítette az elhangzottakat, és eljuttatta szerkesztőségünknek.
A hangfelvétel ugyan nem képes visszaadni egy irodalmi est hangulatát, de a tapsból, a felolvasást körülölelő feszült csendből, a meghívottak hangszínéből következtethetünk arra, ami rendezvény informatív részén túl történt. Így bizton állítható, remek esten vehettek részt a székely város irodalomkedvelői.
Murányi Sándor Olivér az est címére, a Túlélési stratégiákra is utalva először arra volt kíváncsi, hogyan vészelte át a diktatúra sötét éveit a három erdélyi születésű alkotó.
Bodor Ádám számára – aki immár ötödik alkalommal lépett fel Székelyudvarhelyen – az erős szándék, a munka és a természet bizonyult a legjobb túlélési stratégiának. Az író szerint a legfontosabb, hogy eldöntsd, nem leszel áldozat. Na, meg ott van alkohol is – vetette föl Murányi, ami az író szerint nagyon kockázatos recept, hiszen ebbe a „túlélési kísérletbe” bele is lehet pusztulni. Bodor azt vallja, hogy a munka sokat segít. Ha az ember olyan dolgokkal tud pénzt keresni, amit szeret is, az az élet legnagyobb ajándéka. Az írót államellenes szervezkedés vádjával ítélték el, minden lépését szemmel tartották, igyekeztek megkeseríteni a mindennapjait, de lelkes természetjáró lévén meg tudta őrizni lelki nyugalmát az üldöztetések idején.
Szabó T. Anna nagyon fiatalon, tizenöt évesen emigrált családjával Magyarországra Kolozsvárról. Ugyanazokat a túlélési stratégiákat tartja jónak, mint Bodor, a rendszerváltás előtti sötét időkben nagyapja, Szabó T. Attila is hasonló dolgokra tanította. Erős elhivatottság, szándék nélkül sosem lett volna belőle költő, nem olvasott volna, s valószínűleg padtársa sorsára jut, aki abbahagyta az írást. Az anyaországban anyagias, kegyetlen világba csöppent, ahol már nem az a kis Anna volt, mint családja oltalmában Kolozsvárott. Mégis inkább pozitívumként, mint hátrányként élte meg ezt, hiszen így nem édesapja és nagyapja árnyékában vált költővé és felnőtté. Állandó bizonyítási vágy hajtotta, másokat is meg szeretett volna győzni arról, hogy az irodalom fontos. Versidézeteket írt az iskolapadra, többek között Nemes Nagy Ágnestől, akinek szülei erdélyiek voltak, és Áprily volt a tanára, ezért egyféle kapocs volt számára Erdély és Magyarország között.
Dragomán Györggyel kamaszként ismerkedtek meg, a kapcsolat szakmailag is kardinális jelentőségű volt mindkettőjük életében. Az írás magányos dolog, de mivel megmutathatták egymásnak műveiket, kevésbé érezték magukat egyedül – ez is egyféle túlélési stratégiának tekinthető Dragomán szerint. Az író minden könyvében, de főként a Máglyában „visszalopja magának Erdélyt” . Nem szeretett volna elmenni Marosvásárhelyről, tragikusan fogta föl a Magyarországra emigrálást, új lakhelyén, Szombathelyen folyton honvágya volt. Megpróbálta megtanulni kívülről Marosvásárhelyt, amíg a családja készülődött az útra, ő utcákat, tereket, kapualjakat memorizált. Később rádöbbent, tulajdonképpen ez segített neki az írásban, a látni tanulás folyamatában, ennek hiányában nem lehetett volna író.
Bodor Ádám prózájának fontos jellegzetessége a szereplők beszédes neve, elég ha a Verhovina madarainak néhány alakját említjük, például Anatol Korkodust, Edmund Pochorilest, Daniel Vangyelukot, Nika Karanikát vagy Zsedu Bubát. Az író vallja, hogy egy kitalált név akkor igazán autentikus, ha hirtelen jut eszébe – ha gondolkodnia kell rajta, sterillé válik. Minden név egyéniséget sugall, és szükséges ahhoz, hogy elindítsa a történetet. A neveknek a köznapi életben is mágikus hatásuk van, nem mindegy, hogyan hívnak valakit.
Amikor ő elkezdett írni, az erdélyi irodalomban ritkán fordultak elő nem magyar családnevek, ami ellentmond az ő Erdély-képének, a régió többnemzetiségű közegének.
Szabó T. Anna is különleges jelentőséget tulajdonít a névmágiának. Saját nevét olyannyira szereti, hogy bármilyen Anna nevű nővel ismerkedik meg, automatikusan szimpatikus neki az illető; persze Kosztolányi is közrejátszik egy kicsit ebben – mesélte kedélyesen a költőnő. A meghívottnak, mint tudjuk, japán neve is van, Kyoko, amelyet születésekor kapott egy japán nőtől, aki Európán átutazva egy Romániában nem kapható gyógyszert vitt Kolozsvárra.
Dragomán A fehér király megfilmesítésekor azt kérte, hogy a főhős, Dzsátá nevét ne változtassák meg. Ez ugyanis az ő gúnyneve volt, amelyet tömháznegyedbéli játszópajtársaitól kapott. Nagyon szeretett volna egy nyílveszőt, karácsonyra meg is kapta édesapjától, s amikor játszani ment a barátaival, mindig magával vitte. Akkor ment a televízióban a Săgeata neagră című film, így ragadt rá a név (’săgeata’ románul nyilat jelent), s lett regényének főhőse Dzsátá.
A beszélgetést rövid felolvasás szakította meg, majd Murányi sikerről, díjakról, irodalmi elismerésekről és a kritikához való viszonyukról kérdezte a meghívottakat.
Bodor kezdettől fogva sikeres volt önmaga előtt, bár tudta, hogy meg fogja osztani műveivel az írótársadalmat és az olvasókat. Mindez alkati kérdés, amely végigkísérte alkotói pályáját.
Magyarországon tulajdonképpen megkapott minden irodalmi elismerést, amit író megkaphat, de egy idő után ennek nincs nagy jelentősége. A díjak az alkotói pálya kezdeti szakaszában segíthetnek, később már nem nyomnak olyan sokat a latban. Hasonlóképpen vélekedik az irodalomkritikáról is. Tisztelni kell a műről alkotott bármilyen véleményt, de a művész öntörvényű egyéniség, a kritika nem befolyásolhatja. Az olvasóban érzelmet, hatást kiváltani, elindítani sokkal fontosabb, mint a szakmai visszajelzések garmadája.
Szabó T. Anna is így látja, meggyőződése, hogy az alkotó az első díjának örül legjobban, mint ahogy ő a Petőfi-díjnak, amelyet 26 év alatti költőknek adtak. A siker belülről másképp néz ki, az számára a legnagyobb elégtétel, ha olyan könyvet ír, amellyel ő is elégedett. A kritika kapcsán Károlyi Amyt idézte: „Skatulyácska, skatulyácska, bele rak a kritikácska”. Aztán ami kilóg a skatulyácskából, levágják – folytatódik a vers. Rilke, Kosztolányi, Weöres vallotta, hogy a kritika szív nélkül halott, saját tapasztalatából tudja, hogy nagyon nehéz műfaj, és csak az észérvek mentén nem lehet felépíteni.
A Fehér királynak nagyon sok fordítása jelent meg, Dragomán külföldi fellépéseknek, idegen nyelvű pozitív visszajelzéseknek örülhet, a sikert azonban ő is másképp értékeli.
„Életem legnagyobb sikere az, amikor író lettem” – ez az a pillanat volt, amikor sikerült befejeznie és megmutatnia édesapjának első regényét. Egy jó mondatért mindent odaadna az író, minden más csak kegyelem, ajándék, adomány. Azzal Dragomán is egyetértett, hogy az első irodalmi díj a legfontosabb, a legjobb első könyves írónak járó Bródy Sándor-díj meghatározó jelentőségű volt számára. Nem szereti a „rejtvényfejtős” kritikákat, amikor például ki akarják találni, hol játszódik a regény cselekménye. Az irodalom nem rejtvény, a jó kritika az, amelyik megnézi, miért olyan a mű, amilyen.
Szabó T. Anna mindehhez hozzátette, hogy Bodor Ádám mellett ülni – akinek Sinistra körzet című regénye a Fehér királyra is hatással volt, és mindkettőjük meghatározó olvasmányélménye – az egyik legnagyobb siker, ennek az irodalmi estnek számára nagy súlya van, mint annak is, amikor Kányádi Sándorral volt alkalma fellépni.
Végezetül a műfordításokról esett szó. A költőnő szerint magyar verset angol nyelvre átülteni, ha szójáték is van a költeményben, nagyon nehéz. Bodor úgy véli, hogy a fordítás során az eredeti mű, bármilyen jó a műfordító, veszít értékéből. Van, amit nem lehet lefordítani. Az igazi művészet azt tolmácsolni, ami a tartalom, a mondatok, a sorok fölött van.
Az est újabb felolvasókörrel folytatódott, majd a közönség is kérdezhetett, illetve dedikáltathatott a meghívottakkal.
Varga Melinda
Fotók: Szabó Károly
