„Az írásban mindig van valami őrület”
Március 20-án tartották a Parnasszus költészeti folyóirat XXXI. évfolyama első számának élő bemutatóját a Nyitott Műhelyben. A szám centrumában ezúttal Vörös István költői, próza- és drámaírói munkássága áll. A számba olyan nagyszerű szerzők küldtek anyagot, mint Tverdota György, Szávai János, Márton László, Gintli Tibor, Balla Zsófia, Tóth Krisztina, Háy János, Kemény István vagy Kun Árpád, a nagyinterjút Halmai Tamás készítette. Többen közülük részt vettek a kerekasztal-beszélgetésben, és fel is olvasták írásukat. A fókuszban álló szerző műveiből Kecskés Karina színművész olvasott fel.
Miután az est házigazdája, Turczi István József Attila- és Prima Primissima-díjas költő, a Parnasszus folyóirat és kiadó alapító-főszerkesztője köszöntötte a népes közönséget, Kecskés Karina színművész felolvasott Vörös István írásaiból, melyekben a költő Wittgenstein mondataira reflektál.
Volt a magyar irodalomnak egy olyan időszaka, mikor szinte minden harmadik költő József Attilát tűzte zászlajára – fogalmazott Turczi István. Vörös Istvánra is nagy hatással volt, akinek 2021-ben a Nem ti kussoltok című kötete, mely a Nem én kiáltok átirata. Turczi azt kérdezte tőle, miként él benne a József Attila-kép. Vörös István bevallása szerint benne nem József Attila-kép élt, hanem maga József Attila, teljes azonosulás ment végbe. „Mész az utcán, nevetnek rád, de nem tudják, hogy benned él József Attila” – fogalmazott. Elhatározta, hogy minden fontosabb versére megírja a saját változatát, így tekintélyes anyag halmozódott fel. Ugyanezt megcsinálta Baudelaire-rel is. Az írásban mindig van valami őrület, csak nem mindig tudod ennyire nevesíteni, mondta Vörös István.
Tverdota György irodalomtörténész a költői utánzás formáiról beszélt. Tudvalevő, hogy mindenki epigonként kezdi. Sokan imitálják József Attila Születésnapomra című versét, ám ez nem töb mint játék. A költői utánzás másik típusában kritizáljuk a többi költőt, néha jó, máskor kevésbé jó indulatú kritikát fogalmazunk meg róluk. Karinthy Így írtok tije ebbe a típusba tartozik. Máskor a költő úgy véli, a magyar irodalomból hiányoznak bizonyos értékek, és ezeket igyekszik pótolni, még hamisítás árán is. Így születhettek meg a kuruc költészet legszebb darabjai. Tverdota szerint Vörös István stílusimitációi a műfaj sajátos változatát valósítják meg, amit a francia poétika „komoly utánzat”-nak nevez. Ez esetben a költő teljesen elsajátítja a másik formanyelvét, és a mintaadó költő hangján szólaltatja meg saját belső gondolatait a világról. Babitsnak gyakorlatilag minden verse teli van tűzdelve visszakereshető világirodalmi utalásokkal. A Kalevala nélkül József Attila nem tudta volna megírni A hetediket.
Vörös István nem ismétli József Attilát, tudomásul veszi, hogy világa elmúlt, akkor is, ha mondatai örök értékek. Vörös igyekszik megmutatni, mit lehet egy ilyen örökséggel kezdeni egy sokkal rosszabb világban, amelyről József Attila nem beszélhetett, mert akkor már nem élt.
A következő részben Kecskés Karina Vörös István, Háy János és Kemény István szövegeiből olvasott fel.
A versek elhangzása után Horváth Csaba lépett színpadra, és összefoglalta „Vörös István és az újraírás” című, a lapszámban szereplő tanulmányát. Elmondta, hogy csodálja Vörös Istvánt, amiért a vers formájával kelt feszültséget, erre Vörös mesterszonettjét hozza példaként, ami túlmutat puszta formai bravúron. Kérdés, a mai világot meg lehet-e mutatni egy ilyen tökéletes, régi forma által. Horváth Csaba szereti az ilyesfajta harmóniára törekvő és épp ezért feszültséget keltő kísérleteket.
Márton László versét párbeszédes formában olvasta fel, a közönség nagy örömére. Saját részét a mikrofonba mondta, Vörös Istvánét – hangját imitálva – hátrakiabálta.
Ezután Kun Árpád író, költő a Vörös Istvánnal való megismerkedésüket elbeszélő kisesszéjét hallhattuk.
Tverdota György Vörös István tekintélyes életművéből emelt ki néhány motívumot. Ilyen, hogy rendszerint társszerzőkkel dolgozik: Kemény Istvánnal, Lackfi Jánossal. Érdekes kérdés, hogy tud két költő közösen alkotni egy nagyobb kompozíciót, hogyan tudják összeilleszteni egymással költői világukat, valamint a filozófiát az iróniával. Vörös Istvánnál találkozik gyerekverseiben a gyermekköltészet a magas költészettel. Tverdota úgy látja, mintha Vörös egy 19. századi műfaj, a verses regény megújításán dolgozna, nem is akárhogy. Erre jó példa a Heidegger-regény, amelynek nincs története, tulajdonképp egy lírai versciklus, mégis megragadja Heidegger életének fontos eseményeit. Villon-imitációjában a Kis Testamentum és a Nagy Testamentum szolgáltat mintát arra, hogy lehet kis darabokból nagy kompozíciót létrehozni.
Vörös István kreatívan kezeli nemcsak a nyelvet, hanem a költői formákat is: szonettkoszorúja formáját írás közben találta ki, melyből végül két mesterszonett lett. Meglátása szerint nemcsak használni kell a formákat, hanem újakat is kell kitalálni.
Végszóként Vörös István olvasta fel Az eladó költő című versét: „A rabszolgapiacon ki venne költőt? (…) az álomvilág helyett ki venne kis valót?”
Az eseményt állófogadás zárta.
