„Amolyan kicsinységünket föltáró könyv ez. A pop-horror panelt idéző alapcsapat (hősünk, a narkós, értelmiségi lúzer srác és jelentéktelen barátnője, a nimfomán, okkult csaj és kattant, folyamatosan telefont nyomkodó pasija, meg a gengszterautós török mint kemény fickó) egyetlen visszatérő, rituális cselekedete egy vécépapír-gurigából, papírszemétből tákolt kastély építgetése.” – Juhász Kristóf kritikája Farkas Balázs könyvéről.

„Tulajdonképpen oda kéne tenni ezt a kötetet a könyvesboltokban a romantikus vámpíros, romantikus sulis osztálytársas etc. lánykakönyvek közé, és az elárusítónak a lelkére kötni, hogy ha valaki böngészni kezdi a zsánert, azonnal ajánlja a Röpképtelen madarakat.” – Vöröskéry Dóra első kötete Juhász Kristóf olvasatában.

Böszörményi Zoltán költészetében kéz a kézben jár az intellektus és a szenvedély. Már az első kötetek, az Örvényszárnyon, a Címjavaslatok, vagy a Faludy György-mottóval nyitó Aranyvillamos verseiben körvonalazódik az a poézis-arculat, amely később, kötetről-kötetre egyre hangsúlyosabbá, erőteljesebbé válik. A Soha véget nem érő szeretkezés szerkezete hasonlít a megismerés útjára, vagy egy olyan helyre, ahol szerelmet, világot, gondolatiságot vegyítenek össze, és amelyet úgy hívnak: a vers laboratóriuma. – Juhász Kristóf gondolatai a költő legújabb verskötetéről.

„Ez a könyv kaland. Borzasztó, fájdalmas, szánalmas, megalázó, röhögtető, és olykor, talán egy kicsit, talán csak bekezdések, mit bekezdések, egyes mondatok, szavak vagy betűk erejéig dicsőséges kaland is. Adrian Mole újabb kínszenvedései Transzilvániában, vérben és szeszben, és egyéb, itt meg nem nevezhető nedvekben.” – Juhász Kristóf kritikája Demeter Szilárd Hármasoltáráról.

„Murokffy a magyar virtus allegóriája. Urbánus körülmények között is létezni képes szerencsefi ő, nem szegénylegény, kuruc, betyár vagy bujdosó – mégiscsak középnemesi sarjadék –, de az ő társaságukban is elboldogulna, még Rózsa Sándor sem rúgná el a tábortűz mellől.” – Pataki Tamás modern pikareszkjét Juhász Kristóf mutatja be.

„Rögtön szembeötlik, milyen szabadon használja Radnóti és minden levelezőpartnere nyelvünket. Bíró-Balogh következetesen betűhű szöveget mutat be, ki is jelenti a kötet végén, a rendezés elveiről vallva: nem akarta a mindenkori helyesíráshoz igazodó szövegközlési gyakorlatot folytatni, a valós, sajátos, egyéni nyelvhasználat pontos láttatása volt a cél.” – Juhász Kristóf a Radnóti Miklós levelezését bemutató kötetben kalauzolja olvasóját, és von le tanulságokat a műfaj hasznosságát illetően.

„Sayfo Omar tagadhatatlan szakmai kíváncsisággal, rátermettséggel, vagánysággal egy olyan főhős bőrébe bújt, akivel nem esik jól azonosulni, mert annyira szerencsétlen, kisszerű, semmitmondó és sírnivalóan átlagos, vagy már-már átlag alatti. Éppúgy, mint bármelyikünk (legalábbis gyengébb pillanatainkban, amiből lehet több-kevesebb, attól függ, hol tartunk éppen privát megismerési utunkon), bármennyire is kínos ezt bevallani.” Allah tágas földjén Juhász Kristóf kalandozott, izgalmas témát járva körül.

„Miközben két pohárcsilingelés között alkalmasint földrengető kinyilatkoztatások hangzanak el – mégsem borul sem asztal, sem pohár, elvégre kultúremberek volnánk, vagy mifene. Szörényi László egyik legnagyobb élő mestere ennek a súlyos könnyedségnek, vagy könnyed súlyosságnak.” – Szörényi László Arany János évében című kötetét Juhász Kristóf vette a szárnyai alá.

„Mi magunk vagyunk minden elsüllyedő és továbbörökítendő kultúra. Pontosabban lehetőség vagyunk erre. Mert lehetünk sodródó uszadékfa. És lehetünk az ősi tudással teleírt, büszke oszlop. A Sziriat oszlopai az a könyv, amit nekünk, egyszerű halandóknak lehetetlen végigolvasni, hacsak nem vagyunk mi magunk is isteni könyvtárosok.” – Várkonyi Nándor idén újraállított oszlopait Juhász Kristóf mászta meg.

„…kötelező olvasmánnyá tenném hittanórára meg erkölcstanra gimnazistáknak. (…) Horváth Gergely stílusa pont olyan, amilyet minden tizenhat éves kíván magának egy hajnalig tartó világmegváltó beszélgetés során.” Juhász Kristóf melegen ajánlja a könyvet, de hevesen vitatkozik is vele.

„Aki a könyvet megveszi, vélhetően azért veszi meg, mert szörnyülködni akar az alulnézetből látott emberi sorsokon, meg akar mártózni egy számára idegen, egzotikus alvilágban, ahol pénzért minden kapható, ahol előbb ütnek, mint kérdeznek, és mindenki tetováltatja a családi fényképalbumát.
De nem fognak fegyverek dörögni. Pál Dániel ugyanis olykor megrendít, elcsodálkoztat, óvatoskodón tán meg is botránkoztat, de a direkt, szociós, riportszerű leírások arany középútjáról nem lendül el a brutalitás felé, nem osztogat pofonokat.” – Pál Dániel Levente kötetéről Juhász Kristóf is megírta gondolatait.