Kevés emlékezetes pillanat

Pál Sándor Attila 2013-ban jelentkezett Pontozó című első kötetével. Címe egy erdélyi néptánchoz kapcsolódik, a negyvenkilenc prózavers falusi emberekről, főleg családtagokról mesél. A fiatal költő leltárba veszi a „hatvanéves” barackfákat, a téeszt, a tanyát, és természetesen a trágyadomb sem hiányozhat az összképből.

A Pontozóban több hang is megszólal. Akad többek között egy kőműves, aki asztronauta akar lenni, egy feltehetően félbolond (vagy csak Nemes Z. Márió-rajongó) erdész, Horváth Erzsébet néptáncos, egy templomba járó ateista és a legtöbb versben a saját gyermekkorára emlékező figura. Utóbbit akár a költővel is azonosíthatjuk.

A visszaemlékezés gyakoriságára első pillantásra nem kapunk magyarázatot. Keveset tudunk a megszólaló jelenéről, az egyik ilyen utalás a Levelek című vers végén olvasható: „Dolgozol, én a / hetediken, a várost nézem, be-belobban a konvektor. / Olyan öregek a kezeim”. A vers többi része arról szól, mi is történhet most a faluban: „Otthon most ősz van. Az udvari diófák, az öreg és a / fiatal már elkezdték hullatni a lombjukat. A kutyák már / törik a diót [...]”. Szemben áll egymással falu és város, az előbbi bemutatása terjedelmes, míg utóbbié puritán és tömör. Az öregedő kezek látványa értékvesztett állapotot sejtet: a beszélő eltávolodott a falutól, ahol a gyermekkorát töltötte. Az emlékezés ismét közelebb viszi őt a helyhez, ahová visszavágyik. Ez a nosztalgia táplálja a további verseket is.

A kötet egyes darabjaiban gyakran keverednek a felnőtt és a gyerek perspektívái, így nyelvi regiszterei is: „Ő is Sanyika. Ha kiabálok neki, kijön” (Nap). Később ezt olvashatjuk: „Nagyanyám tapintatos asszony”. Tehát a vers egyszer a nagymamát, máskor az emlékezőt idézi. A Csap kifejezetten a nézőpontváltás játékosságára épül. Az elején egy darázscsípés leírását olvashatjuk a gyermek szemszögéből, a második felében pedig a következmények ismertetése helyett a darázs további életéről szerzünk tudomást, arról, mit gondolhatott a szúrás során („Azt hiszem, halottnak hitt”). Ez az empátia, az egymást követő nézőpontváltás a későbbiekben is jellemzi a kötetet.

A falutól eltávolodó, majd oda visszatérő megszólaló a leltárszerűséget is indokolja. Mintha a beszélő a személyeken és tárgyakon keresztül közelítené magát (így az olvasót is) a helyhez, amelyet elhagyott. A Forgófotelben a következőket olvashatjuk:

A műköves folyosókon állok a hatalmas filctabló

előtt. A téesz sikereiről szól, fekete-fehér képek is

vannak rajta. Piros, kék, sárga vonalak versenyeznek

egymással, búzatonnák, traktorok, svájcisapkás,

koszosképű emberek és egy inges-pajeszos fiatalember.

Pál Sándor Attila ügyesen játszik az idővel és a nézőpontokkal. Üdítő jelenség a kötet néhány szerepverse (Űr, Fák, Erdész, Templomkert), azonban egyik sem mondható kiemelkedő alkotásnak. Az egész kötetben viszonylag kevés a kifejezetten emlékezetes pillanat. A gyermeki hangra építő írások főleg a nézőpont- és időkezelés, a hibrid nyelvhasználat miatt érdekesek. Egy jobban sikerült svéd gyermekvers azonban sokkal célirányosabban érzékelteti, hogyan látja egy gyermek a világot. A Pontozónak ez nem feltétlenül tétje. Egyáltalán, kevés tétje van a kötetnek, nem vállal sokat.

A kötet prózaversekből áll, ritmus- és műfajújító törekvésekkel Pál Sándor Attila sem fogja megörvendeztetni az olvasót. Nincs a kötetben kitörő érzelem, drámai feszültség: a megszólalók a falu nyugodt hangulatát közvetítik. A Pontozó erénye a kiforrottnak mondható nyelvhasználat és a Mohácsi Balázs által is említett atmoszférateremtő erő. A leírások érzékletesek, a falu terei szinte kitapinthatóak. A környezet és a forma Oravecz Imre Halászó ember című kötetét idézi, a Fák című versben találhatunk egy erős Borbély Szilárd-utánérzést. Pál Sándor Attila tehát ismeri az elődeit, és játékba tudja őket is hozni. Ezen pluszpontok ellenére a Pontozó nem hagy mély nyomot maga után, de nem is vállalkozik erre. Megmarad egyszerűen élvezetes, szerethető olvasnivalónak.

Pál Sándor Attila: Pontozó. József Attila Kör – Prae.hu, 2013.

Horváth Imre Olivér