# Őt is, őket is avagy a férfiakban lakozó vadállatról
1. Oroszok egymás közt
„Akszinyát tizenhét esztendős korában adták Sztyepanhoz. Dubrovkából, a Don homokos túlsó partjáról hozták.
A férjhezadás előtt egy esztendővel, őszidőben, a határban szántogatott, nyolcversztányira a falutól. Éjszaka apja, egy ötven esztendős öreg, összekötözte kezét a béklyóval és megerőszakolta.
– Agyoncsaplak, ha mukkanni mersz, de ha befogod a szád, bársonyblúzt meg magas szárú, fűzős cipőt kapsz. El ne felejtsd: agyonváglak, ha... – fenyegetődzött.
Akszinya éjnek évadján egy szál széttépett pendelyben rohant haza a faluba. Anyja lábához omlott, és fuldokló zokogással mondta el, mi történt... Anyja meg bátyja, az atamán ezred gárdistája, aki csak nemrég tért haza katonáéktól, befogott: Akszinyát is felültették a szekérre maguk mellé, és nyargaltak kifelé az öreghez. A nyolcversztányi út alatt a bátyja majd agyonhajszolta a két lovat. Az öreget ott találták a mezei szállás mellett. Részegen aludt leterített köpenyegén. Nem messzire üres vodkás üveg hányódott. Bátyja Akszinya szeme láttára akasztotta le a szekérről a hámfát. Addig rugdosta alvó apját, míg fel nem állt. Kurtán kérdezett tőle valamit, aztán a vasalt hámfával az orra tövére sújtott. Anyjával ketten jó másfél óra hosszat püfölték az öreget. Nagyon megöregedett, mindig béketűrő anyja most eszeveszetten cibálta ájult ura üstökét, a bátyja meg lábbal iparkodott. Akszinya a szekér alatt feküdt, beburkolta fejét, és némán reszketett... Virradat-tájon hazavitték az öreget. Panaszosan bömbölt, az elrejtőzött Akszinyát kereste a szobán végigmotozó tekintetével. Feltépett füléből vér és savó csurgott a párnára. Estére meghalt. Az embereknek azt mondták, hogy részegen leesett a szekérről, és halálra zúzta magát.”
A családon belüli erőszak e minősített eseteinek sorozata azonban ezzel még nem ér véget. Esztendő múltán Akszinyát férjhez adják. A nászéjszakát követő estén a férj,
„Sztyepan a csűrben megfontoltan és irgalmatlanul elverte a menyecskét. Hasát, mellét, hátát ütötte, de úgy, hogy az emberek semmit meg ne lássanak rajta. Mindjárt attól a naptól ki-kirúgott a hámból, könnyűvérű szalmaözvegyekkel szűrte össze a levet, szinte éjszakáról éjszakára eljárt hazulról. Akszinyát vagy a csűrbe, vagy a kisszobába zárta. Másfél esztendeig nem felejtette el a szégyent, ami érte, míg meg nem született a kisgyermek. Ezután megenyhült, de fukarul bánt kegyeivel, és még mindig ritkán hált otthon.”
(Idézet Mihail Solohov – netalán valaki más – Csendes Don c. regényéből. Fordította Makai Imre. Magyar Helikon, 1965.)
2. Harlemi fiú, harlemi lány
Verés és erőszak. Pilinszky János: Beszélgetések Sheryl Suttonnal
Pilinszky: „Édesapámat egy tömbből faragták, ami egyszerre magyarázza jóságát és időről időre kirobbanó brutalitását. Volt néhány szerencsétlen elve is. Tízéves kora után soha egy ujjal nem nyúlt nővéremhez, „mivel egy lányt nem szabad megverni”. Engem tiszta erőből, válogatás nélkül ütött. Ökléről azóta is sokszor álmodom, úgy is, ahogy összetört és úgy is, ahogy ügyetlenül megnyílva igyekezett összerakni egyetlen darabbá, olyanná, amilyenné én akkor már réges-rég nem tudtam összeállni.” (13. o.)
Sheryl Sutton: „Sorsunk egyébként megoldhatatlan. Engem a Harlemben többször is megerőszakolt a lépcsőházban egy nálamnál jóval fiatalabb fiú. Először nem láttam az arcát, csak az ezüstre fagyott hányást a kabátján. Később fölismertem őt, s egyedül az arcát néztem. (...) Hihetetlen zavarba jött, akár egy gyilkos, aki még épp hogy tartja magát.” (10. o.) (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1977)
3. Oroszok az elfoglalt országban
Polcz Alaine, Asszony a fronton. (Jelenkor, Pécs, 2005. Ötödik kiadás.)
„...minden nagyobb harc vagy visszafoglalás után három nap szabad rablás járt. Szabad rablás és szabad erőszakolás. Utána tilos volt, állítólag főbe lőtték azt, akire rá lehetett bizonyítani, hogy megerőszakolt egy nőt.
Nem tudom, hogyan jutottam egyszer abba a helyzetbe, hogy ott állt felállítva egy sor katona, meg kellett mutatnom, ki az, aki megerőszakolt. Csak homályosan emlékszem: téli hideg reggel megyek a sor előtt, ott állnak a katonák feszesen, egyenesen, vigyázzban. Balról mellettem két tiszt, kísérnek. (...) Az egyik katona szemében megláttam a félelmet. Kék szeme volt, egészen fiatal fiú. Ebből a félelemből tudtam meg, hogy ő volt. De olyan erős, olyan iszonyú volt, ami fölvillant a szemében, hogy azonnal éreztem: nem lehet. Semmi értelme sincs annak, hogy ezt a fiút megöljék. Miért, mikor a többit nem?” (132. o.)
„Egy másik éjszaka egy egész csapat ütött rajtunk, akkor a földre fektettek (...) Körbevesz nyolc-tíz orosz katona, hol egyik fekszik rám, hol másik. Megszabták az időt, hogy egynek mennyi jut. (...) Azt hittem, hogy ebbe belehalok. Persze, nem hal bele az ember. Kivéve, ha eltörik a gerincét, de akkor sem azonnal.
A következőt csinálják: az ember két lábát a válla fölé hajtják, és térdelésből feküsznek bele. Ha valaki ezt túl erősen teszi, elroppan a nő gerince. Nem, mert akarják, hanem a fékeveszett erőszak miatt. A csigába tekert nőt a gerince egy pontján lökik előre-hátra, s észre sem veszik, hogyha elroppan.” (111. o.)
Egy orosz tiszt fotót talál, amelyen Polcz Alaine férjével együtt látható, a férj magyar tiszti egyenruhában. „Kiabált oroszul: kém, áruló, tiszt, német, katona!” (106. o.)
A férj (s talán a feleség) kivégzése csak a fotó visszaszerzésével akadályozható meg. Ennek az ára: engedni az orosz tiszt kénye-kedvének.
S még csak azt sem mondhatja senki, hogy itt erőszaktétel történt. Így menti meg férjét az asszony a fronton.
A kém-hisztériával kapcsolatos a könyv talán legabszurdabb epizódja is. Az oroszok kezébe német nyelvű szórólap kerül, friss harctéri jelentés. Ki beszél németül, ki tudná lefordítani? (Az oroszok azt gondolják, az egész világ, minden normális ember, cirill betűkkel ír. Aki nem, az német, tehát kém.) Polcz Alaine sem tudott németül (elég szokatlan ez egy kolozsvári polgárlány esetében), de addig-addig erősködtek, míg kísérletet nem tesz a szöveg értelmének a kihámozására.
És akkor: ahá!!! itt a bizonyíték: szóval tud németül olvasni, tehát német, tehát német kém. A fiatalasszony alig ússza meg a kivégzést.
4. Indián lány
„A bejárat melletti sarokban két indián nő ült, akiknek a feladata bizonyosan ápolásom és egyben őrzésem volt: egy öreg és egy fiatal. Az öreg csúnya volt, akár az éjszaka, mint a legtöbb megvénült vörös squaw. Ez a túlerőltetés következménye, mert az asszonyoknak kell a legnehezebb munkákat is végezniük, mialatt a férfiak csak a harcnak és a vadászatnak élnek, s egyébként tétlenül töltik az idejüket. A fiatal szép volt, sőt nagyon szép. Európai öltözetben bizonyára minden szalonban feltűnést, sőt csodálatot keltett volna. Hosszú, világoskék, ingszerű ruhát viselt, ami szorosan körülvette a nyakát, és derékban csörgőkígyóbőrből készült öv fogta össze. Egyetlen ékszere gyönyörű, hosszú haja volt, két vastag, kékesfeketén csillogó fonat hullott le majdnem a térdéig. (…) Ragyogó fehér fogsor villant az ajkai közül elő. Arcszíne bronz árnyalatú volt.” (May Károly: Winnetou. Old Shatterhand. Fordította Kosáryné Réz Lola)
Ezt a lányt, Winnetou húgát, Old Shatterhand feleségül szeretné venni. Egy fehér gazfickó azonban lelövi a lányt. Winnetou: „Tudod-e, kik voltak a gyilkosok? Te láttad őket. Sápadt arcúak voltak, akiknek semmi rosszat nem tettünk. Így van ez mindig és így lesz, így lesz egészen addig, míg az utolsó rézbőrű ember is ki nem pusztul.”
5. Amerikaiak
Éppen nyolcvan évvel azt megelőzően, hogy a Vörös Hadsereg ráveti magát Polcz Alaine-re a csákvári kastély környékén, tehát 1864 őszén – miközben javában zajlik az amerikai polgárháború, Észak Dél ellen –, jó néhány jenki katona nem Sherman tábornok és nem Lee tábornok zászlói alatt vitézkedik, hanem az Arkansas folyó felső folyása mentén keresi a kalandot és dicsőséget.
„November 28-án este nyolc órakor indult el Chivington oszlopa hétszáz fővel (…) A csejennek tábora a Sand Creek patkó alakú fordulójánál terült el. Kormos Üst wigwamja a falu közepén állt; nyugatabbra táboroztak Fehér Szarvas és Harci Fejdísz emberei. Keleten, a csejennektől valamelyest távolabb, Bal Kéz arapahói táboroztak. Körülbelül hatszáz indián táborozott együtt a folyókanyarnál, kétharmad részük asszony és gyermek. A legtöbb harcos mérföldekre keletebbre járt; bölényre vadásztak, ahogy Anthony őrnagy meghagyta nekik. (…) A hetvenöt éves Fehér Antilop fegyvertelenül közeledett a katonák felé. Szentül hitte még mindig, hogy a katonák beszüntetik a tüzelést, ha megpillantják az amerikai lobogót és a fehér zászlót, amelyet Kormos Üst időközben kitűzött.” Ugyanis egyes törzsfőnökök erre kaptak ígéretet magától a Nagy Fehér Főnöktől, Abraham Lincoln elnöktől, aki jókora arany medállal is kitüntette néhányukat. Azt mondták nekik, amerikai katona nem fog lőni olyan indiánokra, akik kitűzik az amerikai csillagos-sávos lobogót.
Fehér Antilop hitt a fehér ember szavában. „Beckwourth, aki ott lovagolt Chivington ezredes mellett, látta Fehér Antilopot. Futva jött a parancsnok felé, karját magasba emelte, és azt kiáltotta: Állj! Állj! – jól érthetően, angolul… Akkor megtorpant, és összefont karral állt, amíg lelőtték.”
Az egyik szemtanú, Robert Bent: „Láttam Fehér Antilop holttestét is. Nemi szervét levágták, s hallottam, amint egy katona azzal dicsekedett, pompás dohányzacskót készít majd belőle.”
Ez idáig lehetne elvadult hímek közötti egyféle beteges leszámolás, amolyan privát, gazemberes-férfias kocsmai stílusú adok-neked, levágom a füledet-farkadat. Amit azonban James Connors hadnagy jelentésében olvasunk, az felülmúl minden orosz katonát és minden képzeletet elmebajos ocsmányságban, gonoszságban, mocskos, bornírt eszelősségben, bestiális böszmeségben és aljas brutalitásban: „Egy férfi azzal dicsekedett, hogy kivágta egy nő nemi szervét és botra szúrva körbemutogatta”. Számos esetben, írja, „a katonák kimetszették a nők nemi szervét, majd a nyeregkápájukra húzták vagy a kalapjuk mellé tűzték, úgy lovagoltak el.”
A könyvet, amelyből ezt idézem, Tandori Dezső fordította. Dee Brown: A Vadnyugat története indián szemmel, ez a címe. Második kiadása a Kossuth Kiadónál jelent meg több mint negyven éve,1976-ban. Még akkoriban olvashattam, de nem tudtam elfelejteni, annyira, hogy most előkerestem, meggyőződni arról, nemcsak valamiféle rémálmomban találkoztam-e az amerikai hősiességnek és lovagiasságnak ezzel a párját ritkító féregnyúlványával.
De nem: most a könyv 97–98. oldalán megtaláltam ezeket a mondatokat.
6. Egy másik asszony egy másik fronton
Van egy másik Asszony a fronton című könyv is. Bizonyos Büky György írta, megjelent mint a Világvárosi Regények 126. füzete. Copyright 1934 by Világvárosi Regények. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest, V., Vilmos császár út 34. Megjelenik minden hétfőn. Ára 10 fillér, előfizetési ár egy évre 4.80 P félévre 2.40 P. A legtöbb szerzőről nem sokat hallottunk, de Tersánszkyt is közöttük találjuk, Rejtőt, Kellér Andort, Bibó Lajost.
A kém-fantáziának ebben a műben is komoly szerep jut. A front: az orosz front az első világháborúban. A helyszín: egy kastély pincefedezéke, benne három magyar tiszt és egy asszony. (A kastély nincs megnevezve, de nyilvánvaló, hogy nem Csákváron vagyunk.) Az asszony: talán Irina, talán lengyel, talán nem, talán főúri dáma, talán félvilági nő. A fiúk, amúgy dzsentrisen, már sorsot húznának, melyiküké legyen a hölgyhöz való (szigorúan úri gavallérhoz méltó) közeledés joga. Az asszony hol mint bárónő, hol mint kokott, hol mint kémnő mutatkozik előttük. („– Azt akarta mondani, hogy kém vagyok. – No és? Tud védekezni?! – Nem is akarok! – Szóval az?! – Az!”) A cselekmény baljós irányt vesz. („Dobák felkelt és Huszthy helybenhagyásával elkísérte a szép kémnőt az ezredparancsnokságra, ahol igen nagy tisztelettel fogadták és továbbkísérték a fronthadtest-parancsnokságig.”)
Igen nagy tisztelettel. Mondom, ez egy másik front, egy másik háború, egy másik mű.
Végül a happy end: a fronton talált titokzatos fiatalasszonyt Huszthy László hadnagy feleségül veszi.
Ha így vesszük, Polcz Alaine viszontagságai után is eljött, ha későre is, a happy end – amennyiben annak tekintjük esküvőjét Mészöly Miklóssal.
7. A Sátán fattya című emlékezetes filmről
Nemcsak azt tudjuk meg belőle, mire számíthatott egy csinos magyar menyecske a szovjetek által elfoglalt kárpátaljai földön. Hanem azt is, hogy a nép – nem állítom, hogy az egész magyar nép, de bizonyos falusi közösségek – milyen kegyetlen, milyen irgalmat és emberséget nélkülöző, milyen kemény szívű, milyen szeretetlen módon voltak képesek viselkedni saját leányaikkal.
Az orosz katona pedig úgy viselkedett, mint minden hódító a kezdetektől napjainkig. A megalázott, letepert nőben a frissen meghódított terület megszerzését kívánta megélni és megerősíteni. Cuius regio, eius mulier.
Meg fordítva.
