„Forradalom előtti hangulat”?

A magyar nyelv és irodalom kerettanterv-javaslatairól szóló cikksorozatunk záró jegyzetét olvashatják tanulságokkal, ötletekkel és helyzetértékeléssel.

Az Irodalmi Jelen az elmúlt hetekben cikksorozatot közölt a magyar nyelv és irodalom kerettanterv-javaslatairól, publikálta és így hozzáférhetővé tette a korábban a nyilvánosság elé nem került második tantervváltozatot, amelynek megalkotóját, Fűzfa Balázst is megkérdezte a betiltás lehetséges okairól, valamint a legközvetlenebbül érintetteket: a magyartanárokat. Lapunk ezzel párhuzamosan az oktatásért felelős államtitkárt is megkereste, aki máig nem reagált az ügyre.

Az irodalomtankönyvek kiadóinak véleményét is igyekeztük összegyűjteni. Egyedül a Nemzeti Tankönyvkiadótól kaptunk válaszokat, amelyeket az alábbiakban olvashatnak. Szerettünk volna átfogóbb körképet adni az érintett kiadók megszólaltatásával, de fontosnak tartjuk közölni az egyedüliként beérkezett reakciót is, hiszen számos tanulsággal szolgál ez a megnyilatkozás is.

„Mi a véleményük a nyilvánosságra hozott magyar nyelv és irodalom kerettanterv-javaslatról?

Nemzeti Tankönyvkiadó: A kerettanterv-javaslatot magyar nyelvből megfelelőnek tartjuk, irodalomból viszont túlméretezettnek. A tantervbe több olyan tartalom is visszakerült, amely az érettségi vizsga emelt szintjén sem követelmény. A tantárgy fejlesztési követelményei nem valósíthatók meg ilyen mennyiségű tananyag mellett, az irodalomtanítás mást sem fog jelenteni, mint irodalomtörténeti ismeretek gyorsított ütemben történő „leadását”, betanulását és számonkérését. Az olvasás, a szöveggel való foglalkozás, az irodalom élő voltának felismerése – hogy a kortárs művek befogadásáról már ne is beszéljünk – a tantervet látva végképp elsikkadni látszik.

A kerettantervnek kezdetben két változata készült. Ebből azonban csak egyiket bocsátotta nyilvános vitára a kormány az interneten. Értesült-e mindkét verzióról?

Nemzeti Tankönyvkiadó: Nem, kizárólag az OFI honlapján közzétett és társadalmi vitára bocsátott verzióról értesültünk.

A két verzió összevetése után melyik változat kínálta utat tartja megfelelőnek a magyar nyelv és irodalom oktatásának jövőjét tekintve?

Nemzeti Tankönyvkiadó: Jelen állapotában egyik sem, mindkettő korrekcióra szorul. Életképes lehet az „A” verzió, ha a tananyag mennyisége csökken, valamint egy-egy szerzői életmű, portré kevesebb előírt/nevesített művet tartalmaz. Elég a tárgyalandó téma/problémafelvetés megadása (az alaptanterv már eleve nevesít műveket), szabad kezet biztosítva tankönyvszerzőknek és tanároknak, hogy azon belül mely műveket kívánják olvastatni, feldolgozni.

A „B” verzió egyes elemei tetszetősek, kiemelnénk az irodalomelméleti/esztétikai bevezetőt, mely az „A” verzióból teljesen hiányzik (igaz, a tanárnak van módja a témával foglalkozni, mert a plusz 10%-os szabadon felhasználható órakeret lehetőséget ad rá), vagy a kortárs irodalom erőteljesebb jelenlétét. Ugyanakkor a „B” verzióban felvázolt tematika önkényesnek tűnik, nem tartjuk eléggé átgondoltnak, életszerűnek.

Hogyan értelmezi a kerettanterv A és B verziójának viszonyát? Egymás mellett létezhetett volna a két kerettanterv, vagy a két verzió közül a vita után csak egyik válhatott volna hivatalossá?

Nemzeti Tankönyvkiadó: Abszolút létezhetne két verzió, ahogy korábban létezett is. A két verzió létjogosultságát erősíti az a tény is, hogy gimnáziumokban vagy szakközépiskolákban tanuló diákok középszinten vagy emelt szinten fognak érettségizni magyar nyelv és irodalomból. Azaz nem egyféle iskolatípus, és nem egyféle érettségi van.

Éltek-e bármilyen javaslattal az október 25-én zárult „nyilvános vitában”?

Nemzeti Tankönyvkiadó: Igen, éltünk. A javaslat a közzétett verzió (jelen cikkben „A” verzió) tartalmainak csökkentésére irányult, valamint néhány megfogalmazás esetében pontosítást kértünk.”

A korábban közölt tanári reakciókból és a fenti kiadói állásfoglalásból is jól látható, hogy a kerettanterv nyilvánosságra hozott verziója a mérhetetlen információhalmaz mellett nincs tekintettel a középiskolai oktatás sokszínűségére, az elit gimnáziumok és az átlag szakközépiskolák szintje közötti különbségre. Amíg korábban megvolt a választás lehetősége két kerettanterv között, 2012-ben ez elveszett. Vele együtt pedig a rendszer- és szemléletváltás lehetősége is a magyar irodalomoktatásban. Az „egyvágányúsítás” – Fűzfa Balázs kifejezésével élve – az elvek szintjén megtörtént, és hamarosan törvényi szinten is folytatódik.

A magyar nyelv és irodalom kerettantervéről szóló anyagainkra több ezren voltak kíváncsiak, számos hozzászólást és levelet kaptunk szakmabeliektől és a téma iránt érdeklődő olvasóktól. Az irodalomtanítás ügye mindezek mellett elsikkadt az informatika-, a történelem- és a nyelvoktatás jövőjét firtató vitához képest. Az ismert hírportálok jogosan irányították arra a figyelmüket, hogy a kormányzat szerint nincs szükség progresszív informatikaoktatásra egy olyan korban, amikor az embernek a legnagyobb szüksége lenne a digitális információhalmazban való eligazodásra. Ugyanígy fölösleges fogalommá vált a történelemtanításban a polgári demokrácia fogalma, mint ahogy a hazánkban legelterjedtebb lingua franca, az angol nyelv is arra kényszerül egyszerű struktúrája miatt, hogy más, összetett gondolkodásra késztető nyelveket engedjen maga elé (a németet). Ezzel párhuzamosan a kötelezővé tett napi testnevelésórákon felmentettek tucatjai ülnek unatkozva a folyosókon, és orvosi jóváhagyással nevetnek a rendszeren, energiaitallal és okostelefonnal átvészelve a napot az állami kézbe kerülő iskolaépületben, amelynek fenntartására nincs meg a megfelelő keret. Mint ahogy a tanárok előtt éveken át mézesmadzagként húzott „életpályamodell”-re sem.

Részben érthető is, hogy az országos sajtó a legkisebb figyelmet az irodalomtanítás ügyének szentelte. Olvasni mindenki tud, a funkcionális analfabéták pedig úgysem a tényfeltáró cikkeket böngészik, gondolhatták a szerkesztőségek, akiknek eljuttattuk az ügyben nyilvánosságra hozott anyagainkat is. Minden cinizmust félretéve érthetetlen az irodalom ügyének mellőzöttsége, hiszen az irodalomnak az értelmezést kell megtanítania. Azt, amelynek segítségével feldolgozzuk a körülöttünk lévő jelrendszert az utcán lévő kutyapiszoktól a sakkversekig. Mint aki halkan belelépett. Az irodalomtanítás tehát szorosan összefügg a történelem-, az informatika- és a nyelvoktatással. A szakma azonban nemcsak bedől az „Oszd meg és uralkodj!” általa is jól ismert elvének, hanem maga gyakorolja azt.

Ahogy Arató László, a Magyartanárok Egyesületének elnöke is említette egyik hozzászólásában: „egységfrontra” van szükség. A közös ügy felismerése mellett a közös cselekvésre – államosítás, életpályamodell és kerettantervek ügyében. Ezen kellene dolgoznia a két pedagógus-szakszervezetnek is (Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete és Pedagógusok Szakszervezete), és megtalálni a megfelelő eszközt a cselekvésre. Hiszen a tanárok a sztrájkjog ellenére tehetetlenek. Ha elmarad egy-két óra, a diák és a kormányzat egyszerre mosolyog. Ha viszont a pedagógusok elhatároznák, hogy az egyik évben közösen bojkottálják az érettségit és a szakmai vizsgákat, akkor érződne fellépésük súlya mind a társadalom, mind az oktatási rendszer irányítói felé.

„Forradalom előtti hangulat van” – írta egyik oktatásszakértő néhány nappal ezelőtt magánlevélben. Nehezen hihető, hogy a nyugdíj előtt álló, jó fizetéssel bíró és évtizedek óta ugyanabból a jegyzetből tanító pedagógus és a megalázó bérért dolgozó, motivált, de éveken belül önmagát fenntartani képtelen pályakezdő szemléletben és a cselekvés terén „egységfrontot” alakít ki. Mert a pedagógustársadalomban is főként a félelem teremti meg a közös tapasztalatot. Félelem a diáktól, akinek jogai szerteágazóbbak, mint kötelességei. Félelem a szülőtől, aki nem szövetségese a tanárnak, hanem ügyésze. Félelem a főnöktől, akinek nem tud eleget tenni. Félelem a rendszertől, hogy nem tud hozzá alkalmazkodni. Félelem az újítástól, amelynek eredménye bizonytalan. Félelem a jövőtől, hogy az osztályteremből az utcára vezet az út. Mindez pedig megbénítja a tanárt, és azt eredményezi, hogy miközben fél minden változástól, belesimul minden tévesen megreformált rendszerbe.

Az ilyen tévesen megreformált, „egyvágányúsított” rendszerben pedig a magyartanárnak is ki kell használnia a maradék lehetőségeit: becsempészni az órára egy-egy kortárs szöveget, a megtanítandó fogalmak elmélyítésére kipróbálnia néhány módszertani fogást, rendhagyó irodalomórákat tartania, látóterébe engedni a Facebookot, az informatika és a webkettő számos újítását. Egy szóval: partizánná kell válnia.

Az Irodalmi Jelen továbbra is azon dolgozik, hogy a hasonló súlyú változások lehetséges következményeinek ismertetése mellett ötleteket adjon arra: hogyan lehet a kényszerű keretek között „forradalmat” csinálni a magyartanításban „kiművelt fők sokaságával”. Írásainkból, videóinkból továbbra is tájékozódhatnak a legfontosabb módszertani újításokról, kísérletekről, eseményekről. Az alábbi gyűjtőlinken megtalálhatják irodalomtanításról szóló anyagainkat. Bízunk abban, hogy az említett „forradalom”, amelyről az oktatásszakértő beszélt, a tanárok gondolkodásában és az ő irányításukkal zajlik majd, és – pedagógiai szakkifejezéssel élve – a „láthatatlan tanterv” hozzájárul az olvasás és az irodalom megszerettetéséhez.