„Ez a világ legolcsóbb lázadása”– Interjú Szűcs Lászlóval
A nagyváradi költőt, írót, publicistát, szerkesztőt Bolondok a parton című legújabb kötetéről, a rendszerváltás előtti irodalmi közegről, a továbbírt Ady-életrajzról és újságírói tevékenységéről kérdeztük.
„Ez a világ legolcsóbb lázadása”
– Interjú Szűcs Lászlóval
„Mesterséges lélegzés a vers/hosszú rövid hosszú hosszú csend” – olvasható a Pocskondia című versedben. A költészet mesterség, amit tanulni kell, vagy inkább valamiféle ösztönös késztetés, felsőbb erőktől származó kegyelmi állapot?
Akkor, amikor ezt írtam nyolcvanvalahányban, úgy éreztem, a versírás jelenti azt a szabadságot, azt a közeget, ami életben tart. Illetve az az Ady-körös váradi közeg, ami körülvett, amiben küldözgettük egymásnak a jeleinket. Nem volt ez kegyelmi állapot, még ha mostanában mocorog is az emberben némi nosztalgia. Nem az a helyzet hiányzik, nem a diktatúra, inkább az a másféle odafigyelés egymásra.
Bolondok a parton című legújabb, válogatott verseket tartalmazó köteted „legfiatalabb” verse 1983-ból való, a „legidősebb” pedig 2009-es évjáratú, s olyan alkotásokra is bukkanhatunk benne, amelyek az 1996-os első verseskötetből, a Hátam mögött északból kimaradtak. Elég széles időskálát fogsz át a könyvvel. Mondhatni, hogy eddigi pályád összegzése, lezárása, ami után valami új következik?
A vers az fiatal maradt, az idősödés elsősorban rám vonatkozik. A két kötet anyagában valóban jócskán vannak átfedések. Ami a korábbi anyagból most bekerült, de a 96-os válogatásban nem szerepelt, az elsősorban a szerkesztői koncepcióban meglévő különbségek miatt van, akkor Gittai István, most Kinde Annamária szerkesztett. Mindenképpen lezárásként tekintek erre az anyagra, még akkor is, ha azóta írtam pár szöveget, de ezek jobbára a "My documents"-ben parkolnak, a közlésük vágya nem igazán ég bennem. Jobban izgat, hogy a prózával próbálkozzak, ehhez találjam meg a nyelvemet, a formámat, a témámat.
Olvashatunk itt olyan verseket, amelyek a 80-as évek Nagyváradjáról mesélnek, olyanokat, amelyek költőbarátoknak, kedves ismerősöknek vannak címezve. A rendszerváltás előtti hangulatról, a rendszerváltásról, a szerelemről, emberi mélységekről és magasságokról írsz. Milyen kritériumok alapján válogattad össze ezt a verscsokrot?
A válogatás közös munka volt a szerkesztővel, igazából nincs is kötet, ha nincs Kinde határozott ösztönzése az anyag összerakására, s nincs Böszörményi Zoltán, aki az összeállt anyag kiadásáról döntött. Egyik közösen elfogadott szempontunk az volt, hogy kerüljön bele néhány olyan szövegem, amelynek a 96-os kihagyását utólag megbántam, s az sem titok, hogy át is írtam, meghúztam korábbi dolgaimat. Miközben a már megszerkesztett anyagot újraolvastam, mindvégig volt bennem valami furcsa hiányérzet, aztán pár hónapja, a Bolondok a parton megjelenése után a Sajtókollégiumban, régi szakdolgozatok közt, egy banános doboz mélyéről előkerült egy köteg megsárgult kéziratom, ismerős-ismeretlen szövegekkel a nyolcvanas évek legvégéről. Valamit kezdenék ezekkel, a kezem ügyében vannak.
A címadó vers visszakacsint a rendszerváltásra, azt írod a mottóban: „a világ legolcsóbb képeslapjára rá fogom írni, hogy ez a világ legolcsóbb lázadása”. Miért is? Miért szappan a költő, amellyel kezet moshat a rendszer a rendszermosdatók szerint?
Ez a bizonyos képeslap valóban létezett, öt baniért vette Sall Laci, valami szörnyű fekete-fehér kép volt rajta, nekünk meg lázadhatnékunk. Mint valami nagy, szürke mozdulatlanság egy főtéren, úgy jönnek elő az emlékek abból az időből. A másik idézetben – bár nem szívesen magyarázom ezeket a sorokat – valahol az van, hogy minden normálisnak látszó cselekvésünkben azt éreztem, mosdatjuk, tisztítjuk, legitimizáljuk a rendszert. Ez akkor tudatosult bennem, mikor a nagy öregek, a bennünket megelőző Ady-körös generáció emberei haragudtak azért, hogy a gyakorlatilag megszűnt Ady-kört folytattuk, mintegy akaratlanul is azt demonstrálva, hogy nincs itt semmi betiltva, szabad a játék. Pedig a játék nem volt szabad.
Mit jelentett számodra az Ady-kör? Hogyan élted meg a rendszerváltást, milyen volt akkor nagyváradi magyarnak lenni?
Nekem az Ady-kör volt az iskola, a műhely, a fórum. Ezért is tudtam nehezen elfogadni akkoriban az öregek dohogását. Persze, lehet önbecsapásként, homokba dugott fejként is gondolni péntek esti szabadságainkra a körben, kicsit talán a kelleténél jobban is sikerült misztifikálni az egészet, de nem mondhatnám, hogy ez különösebben zavarna. Magának a bukásnak a katarzisát nem élhettem át, hiszen az utolsó egy évben Budapesten éltem, úgyhogy a rendszerváltás emléke számomra Nagy Imréék újratemetése a Hősök terén, majd októberben a köztársaság kikiáltása a Kossuth téren. December 22-én délben viszont már a román követség előtt voltam, Váradra 24-én jutottam át egy vöröskeresztes kamionnal, mint a Dátum című rövid éltű pesti napilap tudósítója, aki enyhe csalódással élte meg, hogy forradalom idején még a villamos is jár. Egy hónap múlva már a Bihari Napló munkatársa voltam. A kezdeti évekre sok tekintetben úgy gondolok, mint elvesztegetett időre, elpuskázott lehetőségekre. Persze, könnyű ma okosnak lenni.
Az irodalommal foglalkozóknak az Ady-kör jelentette a szellemi szabadságot, a kiutat a hétköznapokból, a képzőművészeknek a nagyváradi 35-ös Műhely volt hasonló mentsvár. Mennyire volt hatással egymásra ez a két szellemi csoportosulás?
Voltak ismeretségek, barátságok, irodalmi pályázatokhoz a művészek adtak díjnak képeket, egy Ioan Bunus grafikát magam is nyertem még ’82-ben. Azt azért nem mondanám, hogy állandó, intézményes kapcsolat lett volna, de az tény, hogy hasonló gondolkodású emberek voltak itt is, ott is, tudtak, tudtunk egymásról, s mindenki végezte a maga dolgát.
A színházi és zenei életben volt-e hasonló, mint az Ady-kör vagy a 35-ös Műhely?
A Kortárs Színpad 71 érdemel feltétlenül említést, ezt erős szálak kötötték a körhöz is. Ez a színjátszó-együttes nagyon sok fiatal számára fontos közösséget jelentett még akkor is, ha az illető nem feltétlenül csillogtatott színészi tehetséget. Amúgy éppen negyven éve alapították. Kár, hogy lassan feledésbe merül.
Mennyire ismerhették az Ady-körösök a magyarországi kortárs irodalmat, hozzá lehetett-e jutni ottani folyóiratokhoz, könyvekhez?
Hogy rendszeresen, azt nem mondhatnám, de került a kezünkbe folyóirat, Mozgó Világ, Tiszatáj, s ne feledjük, ekkor már túl voltunk azokon az éveken, amikor zömében Ady-körösök szamizdat folyóiratot készítettek.
Más városokkal, például a kolozsvári Gaál Gábor irodalmi körrel milyen volt a kapcsolatotok, szerveztetek közös találkozókat, irodalmi esteket?
Igen, voltak meghívottaink más városokból, persze ez nem úgy működött, ahogy ma gondolnánk, tehát nem valamiféle hivatalos formájú együttműködés volt. De rendeztünk például a kolozsváriakkal egy nagy közös felolvasást, amikor úgy tucatnyian lejöttek Váradra, s később az Ars Poetica pályázatunk idején is Nagybányától Sepsiszentgyörgyig több tucatnyi ember jött el az Ady-körbe. Ez volt az utolsó nagy dobás.
Milyen volt az 1990-es évek nagyváradi irodalmi élete, szemben a rendszerváltás előtti időkkel?
Ami a leginkább fejlődött a kilencvenes évek első felében, az a sajtó volt, az irodalom pedig a háttérbe szorult. Az addigi formák nem működtek tovább, az Ady-kör, az Irodalmi Kerekasztal megszűnt, a Kortárs Színpad is elsorvadt, az új formák pedig, mint például az Ady Társaság, nem bizonyultak működőképesnek. Igaz, megjelent a Kelet-Nyugat, az időszak egyik legsikeresebb kulturális lappróbálkozása, nagyon nagy kár, hogy nem tudott tartósan fennmaradni. Illúzió volt azt hinni, hogy egy magánvállalkozás keretei között a felszínen maradhat. Egy másik, a mai napig létező hiány egy szakmailag tekintélyes, anyagilag erős könyvkiadó Váradon. Manapság is egyik rendezvény éri a másikat, de ez nem irodalmi élet, ráadásul szűk az érdeklődők köre. Nagyvárad magyar szempontból, kulturális értelemben egy magát nagynak láttatni igyekvő kisváros.
Első köteted, a Hátam mögött észak 1996-ban jelent meg. Mi történt a publikálás előtt, hol közöltél először verset, volt-e mestered?
Első fontos közléseim a nyolcvanas években az Ifjúmunkás hetilapban voltak, ma ez így viccesen hangzik, de tényleg klassz érzés volt, ha Lázár László, Lazics beszerkesztett a rovatába. Debüt-díjat is nyertem, valami pénzt is adtak Bukarestben. Aztán fontos állomás volt a ’85-ös, Markó Béla által szerkesztett Alapművelet antológia. Az indulásnál Gittai István bábáskodott a szövegeim körül, később nagy hatással volt rám Zudor János, illetve a már említett barátaim: Sall László, Kinde Annamária.
Hogyan fogadták az első köteted megjelenését a szakmabeliek?
A Hátam mögött észak viszonylag kevesekhez jutott el, ami a szakmát illeti, inkább csak itt Váradon tudtak róla. A nem elsősorban könyvekkel foglalkozó kiadók betegsége, hogy nem igazán foglalkoznak a kötetek utóéletével, nem postázzák lapokhoz, nem forgalmazzák elég hatékonyan. Ráadásul akkor még internet sem volt. Érdekes módon többekhez jutottak el a szövegeim akkoriban különböző antológiák által, például a Majla Sándor-féle Fagyöngyökben sokat közöltem.
A második köteted érdekes kísérlet: Időkút című könyvedben megpróbálsz „adyul” gondolkodni, belebújni a nagy poéta bőrébe és halála után továbbgondolni az ő gondolatait, érzéseit. Mennyire sikerült ez a szerepjáték?
Érdekes módon sokkal több figyelmet kapott pár évvel később a kisregényem, amely inkább játék volt, a jó egy éven át a Naplóban folytatásokban közölt fiktív életrajz, Ady a húszas években. Még előadásra is meghívtak egy iskolába, hosszan kellett bizonygatnom, hogy ez csak kitaláció, nincs mit hozzátennem.
Úgy tudom, a Bihari Napló szombati Szó-Kép-Hang-Szín rovatának Adyt idéző számai a „felelősek” ezért az írói kalandért. Felkérést kaptál, hogy egy évig fiktív naplót írjál a költő nevében, így Ady Endre nem hal meg 1919-ben, hanem gyógykezelésre megy Bécsbe. Mesélnél a könyv előtörténetéről?
Az ötletet az adta, hogy egy olvasónk behozott egy köteg régi váradi újságot, a húszas évek első feléből, foglalkoztattak ezek a szövegek, a nyelve a kor napi sajtójának, aztán valahogy ebbe a közegbe illesztettem a történet szerint a háborút túlélő Adyt, valós korabeli események híreivel keverve a fikciót. Valahogy megszületett az első részlet, s a rovatot akkor szerkesztő Gittai Pista ötlete volt, hogy legyen ebből heti sorozat, ami aztán jó egy évig futott. A kötetben aztán ezeket az epizódokat igyekeztem összevarrni, de még engem is meglepett az élénk és pozitív fogadtatás, pedig már akkor úgy éreztem, hogy sok benne a kidolgozatlan részlet, a vázlatban maradt ötlet.
Ismert újságíró, publicista vagy, az Erdélyi Riport főszerkesztője. Jó barátságban van a költészettel az újságírói mesterség?
Nem, nincs jó barátságban, nem hagyják egymást szóhoz jutni. Legalábbis sokunknál ez történik. Ugyanakkor egy olyan lap, mint a Riport, jó népszerűsítője lehet a költészetnek, a kortárs alkotóknak, például az immár mintegy ötven részes törzsasztalos interjúsorozatunkat igen komoly irodalomnépszerűsítő akciónak tekintem. Hamarosan tovább is lépünk, a megújuló szerkezetű Riportban lapszámonként egy-egy verset is közlünk majd, ami mindenképpen rendhagyónak nevezhető.
A Várad című folyóirat főszerkesztője is vagy, meg a Törzsasztal irodalmi estek egyik szervezője. Ennyi feladatkör mellett mikor van időd verset írni?
Nem is az idő az, ami miatt ritkán írok. Inkább csak belekezdek dolgokba, van pár sor, s nem viszem tovább. Az sem vonz már, hogy viszontlássam kinyomtatva, máskor pedig úgy érzem, fontos lenne rendszeresebben írni, s nem csak azt, ami a lapba kell, ami a penzum. A Törzsasztal estek ilyen szempontból jó hatással vannak rám, különösen, ha költő a vendégünk. Legutóbb, mikor Térey János volt nálunk, elhitette velem, hogy milyen fontos a költészet. S utóbb a verses drámáit, például az Asztalizenét olvasva újra éreztem az írás hívását.
Dolgozol-e most valamin? Mikorra várhatjuk a következő kötetet?
Mindig várhatjuk, aztán majd csak lesz valahogy. Talán a publicisztikákból lenne kedvem egy válogatáshoz, persze csak azt kötetbe szerkesztve, aminek nem járt le a szavatossági ideje, ami a publicisztika esetében gyakori. Aztán meg írni egy regényt, időnként úgy érzem, hogy megvan az első mondata...
Varga Melinda
A leadben található kép forrása: Krónika, kronika.ro
