Két évvel ezelőtt közöltük először ezt a gondolatébresztő írást (Pécsi Györgyi: A “dilettánsok már a spájzban vannak” – Mit tehet egy kritikus az irodalmi nagyüzemben?), de azóta nemhogy veszített volna aktualitásából, hanem időszerűbb, mint valaha. És az idő múlásával, sajnos, valószínűleg egyre inkább az lesz. Köszönhetően a régi kerékvágásaiból mind jobban kizökkenő, egyre zaklatottabb világunknak és, persze, az irodalmi élet természetének.

E kritikai felvezetőt Pécsi Györgyi írásához vitaindítónak szánjuk.

Globalizált éléskamra – mentálisan fáradt őrzők

A kritika a modern, polgári berendezkedésű társadalom intézményesített, műhelyesített, ideológiák és irányzatok mentén tömbösödő irodalmi életének természetes szülötte. Egyfelől – elvben – személyek és érdekek felett álló alakítója, tudatosítója, őrzője és számon kérője az irodalmi művek (korról korra, iskoláról iskolára változó) eszmei, tartalmi és formai értékeinek, szabályainak , másfelől maga is cselekvő részese, gerjesztője és békítője az ezek körül folyó szüntelen csatározásoknak, a nagyon is hús-vér költők és írók gyakran személyességbe torkolló csetepatéinak hírért-névért, pozíciókért, díjakért.

Minden nemzeti irodalomban így volt és így van ez.  Nálunk éppen kétszáz éve vette kezdetét az irodalomkritikai pengeváltás a Kölcsey–Berzsenyi vitával, rögtön a legmagasabb hőfokon. Aztán minden nemzedékre jutott egy-két kedélyborzoló literátus-affér. És ugyanígy hasítanak át szinte menetrendszerűen irodalmunk hol csendes, hol háborgó vizein a szépírás mibenlétét és állapotát, aktuális társadalmi helyzetét, az alkotóinak és intézményeinek sorsát és kilátásait firtató gondolatok, vélemények, viták.

Pécsi Györgyi frappáns címet adott vitára ingerlő írásának. A literatúra spájzából kisebb-nagyobb adagokat fogyasztók érthető kíváncsisággal várják ezután a lírai sonkák, prózai szalonnák és drámai sajtok közé beszabadult irodalmi kártevők szabatos leírását és azonosítását, az eltávolításukra, ártalmatlanná tételükre vonatkozó konkrét elképzeléseket. De csak általánosságokat kapnak: gátlástalanul menetelő  „amatőrök”; érdekeiket igen eredményesen képviselő „ál-írók”; „irodalmilag kevésbé iskolázott réteg giccsirodalma”; főiskolák, egyetemek körül tenyésző „sóderirodalom”; sikeres külföldi bestsellert magyarító „iparos írók”.

Az elején hosszasan Dobozi Eszter Forrásban megjelent látleletét idéző írásban sehol egy név, egy cím, egy konkrét példa. Gondoljon ki-ki amire és akire akar. Pedig az ördög – jelen esetben az „elit irodalom szerepében tetszelgő”, „a magas irodalom intézményeit is szép lassan vagy kellő pofátlansággal benövő” spájzfoglaló – a részletekben, a konkrétumokban bújik meg. Általában könnyű bátran harcolni a világbékéért – a szembejövő kezéből kicsavarni, vagy legalábbis szóvá tenni a vasvillát vagy a kalasnyikovot már nem annyira. 

„Vajon az irodalomkritikának feladata volna-e, hogy helyére tegye a dolgokat, megmondja a dilettánsról, hogy dilettáns, egy nagyszerűnek ajánlott regényről, hogy közönséges bestseller, annak is középszerű?” – teszi fel a kérdést a szerző. Tényleg, vajon feladata volna-e? Aztán a következő fogas kérdés, annak kapcsán, hogy Dobozi Eszter szerint mindez azért működhet, mert megszűnt a belső kontroll, a céh tisztelete és megszűnt az értékek konszenzusa: „S felelős-e az irodalom mindezért? Az irodalmat művelők és szervezők – a kialakult helyzetért?” (Nos, éljünk mi is egy távoli – és mégis nagyon közeli – analógiával: ha a bankvilág „művelőit és szervezőit” kérdezzük, ők cseppet sem érzik magukat felelősnek a jelenlegi pénzügyi káoszért.)

Aztán mégis kapunk példákat is. Az elsőt a céh tisztelete kapcsán a még kommunista Lengyelországból, arról, hogyan próbálta a hatalom annak idején kikapcsolni a nagy rendezőt, Andrzej Wajdát, és általában ellehetetleníteni a filmművészet értékeit. „Hasonló példát a magyar irodalmi életből is hozhattam volna” – biztosít bennünket Pécsi Györgyi. Amire feltolul a kérdés: és miért nem hozott?  (Később megmondja.)

A második példa már legalább irodalmi, bár ismét külföldi, és ugyancsak jó félévszázados. A mai magyar irodalom „mérgezettségét”, az „egyszerű szakmai értelmezést” is körüllengő, „gyanakvó ideologikus bizalmatlanság”-ot a Nobel-díjas francia írónak, Albert Camus-nak a (többek között a magyar forradalomért való kiállása miatt bekövetkezett) korabeli, de máig ható irodalmi kiközösítésével illusztrálja a szerző, a következő indoklással: „Szándékosan idéztem távoli példát, átugorva egy taposóaknát.”  (Merthogy, mint előzőleg megállapította: „Nem csak az író, a szerkesztő, a kritikus is politikai taposóaknák fölött táncol.”)  Nyilván veszélyesebb korban élünk, irodalmárként is, mint Tinódi, Zrínyi, Mikes, Petőfi vagy Radnóti, tehát nem árt az óvatosság. Akkor viszont ne csodálkozzunk az emeleti szalon lakójaként, hogy megszállják az éléskamrát az amatőr kártevők.

A szerző szerint – egyetértünk vele – a burjánzó dilettantizmus és a politikai meghasonlottság mellett a teljesen elüzletiesedett könyvkiadás is fojtogatja az értékelvű, magas irodalmat. „A könyvekben megjelenő művek fogadtatását, és ezzel együtt az adott műnek az irodalmi tudatban elfoglalt helyét – legalább is rövid távon – pl. egy kiadó gazdasági pozíciója, médiakapcsolata legalább annyira meghatározhatja, mint a szakma lassan kiérlelt vélekedése” – állapítja meg Pécsi Györgyi a jól ismert tényt, majd így folytatja:  „Ismét idegen a példám” – és ezúttal a könyvszakma spanyolországi állapotáról idéz. Felhozhatná Szingapúrt is, teljesen mindegy – akár klímaberendezésről van szó, akár taposóaknáról, az egyforma gépezetek majdnem egyformán működnek bárhol a világon.

A példákkal egyébként nem az a baj, hogy nem helyiek, hanem az, amit valójában bizonyítanak: az írásban – joggal – kipellengérezett jelenségek egyike sem magyar(országi) sajátosság, hanem ellenállhatatlanul hódító nemzetközi trendek agresszív megnyilvánulásai nálunk is, legyen az az irodalom „demokratizálódása”, tér- és tekintélyvesztése, kommercializálódása vagy átpolitizáltsága. Márpedig ez mindig így volt, mióta önként és dalolva vagy fogcsikorgatva, de importáljuk a szellemi árucikkeket a magyar ugarra. A katolikus egyház latinizálta, Kazinczyék németesítették, Ady nemzedéke franciásította, a kommunizmus szovjetizálta és oroszosította irodalmunkat (is) – most Nyugatról fújnak megint a szelek, arra vannak a „bezzeg-országok” („a stabilabb kultúrájú nyugat-európai társadalmakban, sőt még és az USA-ban is”), kisebbrendűségi tudattól elhomályosult szemeinket arra vetjük, hogy szórja belé a port médiamenedzsment, íróiskola, bestseller és a többi egyetemes érték. De akkor miért csodálkozunk a „funkcionális analfabétizmus”-on, azon, hogy „senki emberfia nem olvassa” a fontos műveket (régieket és újakat)?

A politika nyilván ludas mindebben, lehet és kell is érte kárhoztatni, de azért tudomásul kellene venni, hogy működésének természeténél fogva mindig, mindenütt csak annyit vállal fel a társadalom, az „alattvalók” egyéni és csoportos érdekeiből, amennyit azok artikulálni és rákényszeríteni tudnak. Jól tudja ezt Pécsi Györgyi is: „Láthatóan a politikát abszolút nem érdekli a magyar irodalom intézményeinek sorsa, a magyar írótársadalom pedig, részben megosztottsága, részben mentális fáradtsága miatt nem képes érvényesíteni saját szakmai autoritását. /kiemelés IJ/” Írásának ez a kétségtelenül legalapvetőbb megállapítása egyúttal választ is ad a benne felvetett kérdésekre. Nem utolsósorban arra, hogy miért nyüzsögnek a spájzban és bitorolják a Parnasszust a dilettánsok.

Irodalmi Jelen

 Pécsi Györgyi: A “dilettánsok már a spájzban vannak” – Mit tehet egy kritikus az irodalmi nagyüzemben?