Szirtes Gábor: „Ragyogó porodba vetem szívemet…” – Weöres és Pécs, Pécs és Weöres

Szirtes Gábor

Ragyogó porodba vetem szívemet…” – Weöres és Pécs, Pécs és Weöres

„Nekem Pécs az irodalmi felnőtté válás színterét jelentette” – fogalmazott a költő a 70 éves jubileumán készült interjúban 1983. június 18-án. Az 1933 és 1943 közötti pécsi évtizedéről több hasonló megállapításával találkozunk leveleiben, interjúiban. Mi eredményezte azt, hogy évtizedekkel később is így emlékezhetett pályakezdésének éveire? Mindenekelőtt az, hogy szülői megfontolásból Pécsre (és nem egy másik városba) került, nem akarták ugyanis idegen környezetben hagyni egyetemi éveire – a gimnáziumot négy különböző településen, Pápán, Győrben, Szombathelyen, Sopronban végző – testileg gyenge, gyakran betegeskedő, a könnyelműségekre is hajlamos fiút, aki így Pécsett tanulhatott tovább, és beiratkozhatott 1933 őszén előbb bölcsésznek, majd fél év múlva, 1934 tavaszán jogra a pécsi egyetemre. A szülői előrelátás szerencsésnek bizonyult. Édesanyja pécsi leány volt, anyja testvére, Blaskovich Iván főispán, a megye első embere pedig családjával itt élt, és sajátos „védőernyőt” jelentett a későbbiekben komoly ifjonti csínyeket elkövető, esetenként botrányos magatartásával még a jogot is maga ellen kihívó fiatalember számára. Sokat megőrzött ezek közül a Weöres legendárium, Csorba Győző és mások visszaemlékezései, egyről pedig ő maga is „vallott” 1970-ben a Bertha Bulcsunak adott interjújában. Eszerint a Ferencesek templomában elkövetett kalandja, a hívőket megbotránkoztató viselkedése után a vallásgyalázás vádja helyett – főispán nagybátyja és Török rendőrkapitány közbenjárásának eredményeként – megúszta ittasan elkövetett kihágással és öt pengő bírsággal. Természetesen nem a „villoni kiskocsmák és életvitel, a villoni környezet, a botrányok és kalandok” (ahogyan fogalmaz 1938. február 1-i, Jékely Zoltánnak írott levelében) eredményezték azt, hogy az itt töltött éveket az irodalmi felnőtté válás esztendeinek tekinthette. Ezek legfeljebb színesítették pécsi éveit, gazdagították irodalmi kapcsolatait, elmélyítették egyesekkel, például egyetemi társaival, Takáts Gyulával, Tatay Sándorral és másokkal a barátságát.

*

Erőteljes hatásúnak, maradandónak bizonyult a Pécs nyújtotta városélmény, ami eltért szülőföldjétől, Csöngétől, szinte ellentétét jelentette a szülőfalu egyhangú világának, és mozgalmasságával, kihívásaival megváltoztatta az életét. Itt értette meg Karinthy mondásának igazságát – írja Várkonyi Nándornak 1933. december 28-án –, hogy „mindenütt rossz, de a legrosszabb otthon”. „Itt [azaz Csöngén – Sz. G.] az önemésztésen kívül, sajnos semmi dolgom nincs. Talán éppen ez a dologtalanság nyom annyira engem, amit vesefájdalmak, szédülések idegzavarok súlyosbítanak, hogy se olvasni, se írni, semmit se bírok” – panaszkodik egykori szombathelyi tanárának, Pável Ágostonnak 1934 elején. Hasonló élményekről számol be Bárdosi Németh Jánosnak is egy év múlva: „A hó már nagyjából elolvadt, minden tele van kosszal, mint az olvadáskor szokott lenni. Ihletem nincs: pegazusomnak székrekedése van…” Csönge a korai lefekvést, a délig történő alvást, majd délután változatlanul megint csak az alvást tudja nyújtani számára, a mértéktelen unalmat, a tétlenséget, az állandó nyomottságot – olvasható a Várkonyinak, Fülepnek, Takáts Gyulának írott leveleiben.

 Károlyi Amy, Weöres Sándor és Várkonyi Nándor

Mit nyújtott számára ezzel szemben az akkor negyvenöt-ötvenezer lakosú, egyetemmel, irodalmi társasággal, élénk szellemi élettel rendelkező Mecsek alji város? A csöngei „üres latyakfészekkel” szemben, a gyakori atyai konfrontálódások helyett  inspiratív szellemi környezetet, baráti társaságot, irodalmi terveket, szakmai megbízásokat, folytonos tennivalókat, jó közérzetet. És a legjelentősebbet: az urbs világát, a város élményét. Erről vall Jékely Zoltánnak 1935. október 29-i levelében: „Szép hely ez a Pécs, legalábbis magyar viszonylatban; érdemes lejönnöd. Két török mecset, hegyek a város közepén, körös-körül erdők, Árpád-kori dóm, patina stb.” Továbbá a várakozásainál is jobb  egyetemet jelentett, mert azzal jött ide, hogy „nagyon korlátolt emberektől fogok hallani nagyon unalmas előadásokat”, ezzel szemben kellemesen csalódik, kiváló oktatókkal ismerkedik meg: a művészettörténész Fülep Lajossal, a doktori disszertációja témáját ajánló, majd dolgozatát szóbeli szigorlatként elfogadó Halasy-Nagy József filozófussal, Princz Gyula földrajztudóssal, Tolnai Vilmos irodalomtörténésszel. Kapcsolatba kerül a város íróival is: a pap Kocsis László költővel, a tudós könyvtárossal Várkonyi Nándorral, Lovász Pál költővel, a Janus Pannonius Társaság befolyásos, tekintélyes titkárával, Surányi Miklós és Sásdi Sándor íróval, Bajcsa (Holler) András íróval, műfordítóval, Blaskovich Iván leányának, Hannának későbbi férjével, továbbá tehetséges egyetemi társakkal, így Tatay Sándorral, Takáts Gyulával és Zsikó Gyulával. Méltán összegzi úgy Pávelnek 1933. novemberében a helyzetét, hogy „jól érzem folyni az időt, majdnem mindig van tennivalóm. Áldott jó ez a csöngei örök mitcsináljak-mitcsináljak után, hogy itt nem kell napokat a díványon átdögleni és az asztal körül sétálni az unalomtól.”

A falusi csönd és egyhangúság után, elsősorban Lovász Pálnak köszönhetően fokozatosan bekapcsolódik – a 1931-ben létrejött, idehaza és a trianoni határokon túl is egyre tekintélyesebb – Janus Pannonius Irodalmi és Művészeti Társaság munkájába; felajánlja Lovásznak, hogy esetenkénti pécsi távollétében, Csöngéről szívesen vesz részt „Janus ügyek” intézésében; mint önértékelése szerint is pontos, figyelmes korrektor, több könyv, így például Bajcsa (Holler) András Verhaeren-versek című fordításkötetét korrektúrázza; megbízásban teljesedik ki mitológiai érdeklődése a harmincas évek második felében, amikor Várkonyi felkéri, hogy a Sziriat oszlopaihoz fordítsa le számára a sumér-babiloni őseposzt, a Gilgamest; meglepően széleskörű irodalmi ismeretségét és kapcsolatát kamatoztatja a Társaság kapcsolatépítése, a felolvasó ülésekre történő felkérések érdekében; rengeteget levelez, sokakkal, mindenekelőtt költőkkel tart fenn kapcsolatot, „kiknek elit részét szeretném egy táborba összehozni” – írja Takáts Gyulának 1935. május 24-én. Levelezése meglepően aktív irodalomszervezői tevékenységről tanúskodik. 1938. április 23-án, Dénes Gizella és az erdélyi Berde Mária írónők között, huszonöt éves fiatalemberként, ő maga is egy felolvasóülés szereplője. Többeket igyekszik bevonni a Társaság munkájába: Jékely Zoltánt, Rády Elemért, Ágoston Juliánt, Dénes Gizellát, Gergely Mártát és másokat ajánl Lovász Pálék figyelmébe. A harmincas évek elején/közepén társaival, Takáts Gyulával, Tatay Sándorral, Barátos Endre költővel, Ficzkó Gyula regényíróval Öttorony címmel folyóirat-alapítási terveket szövöget, Várkonyi Nándor jóindulatát is megnyerve az ügynek. Az álmodozók végül őt bízzák meg azzal, hogy Babits Mihályt kérje fel előszó megírására, amit sikerrel teljesít, ám a folyóirat végül is nem jelenik meg. 1938/39-ben Pávellel és Várkonyival közösen a Dunántúli költők – végül meg nem jelenő – antológiájának válogatását végzi. Véleményezi Várkonyi megszülető munkáit, 1939 elején a Magyar Dunántúlról, 1939. decemberében a Petőfi dagerrotípiáról ír részletes véleményt, utóbbit nagy értékű irodalmi dolgozatként Lovász Pál figyelmébe ajánlva, megjelenését szorgalmazva a Társaság kiskönyvtára sorozatban, ahol az, 1940-ben napvilágot is lát lágot is lát a dolgozat Petőfi arca címmel; javaslatokat tesz a felolvasó ülések előadóira, tagokat jelöl felvételre a Társaságba. Várkonyi Nándornak 1941-ben például a következőket ajánlja: „Jankovichot, Takátsot, Hollert, Pavelt, Csorba Győzőt; ha Sőtér dunántúli, akkor őt is. Erdélyi József tag-e?... És Tatay! A legjobbak egyike.”– írja.  A Sorsunk előkészületei során, majd 1941-es indulását követően is szorgos irodalomszervezőnek, Várkonyi és Lovász segítőjének, a folyóirat hasznos szerkesztőjének bizonyul. Várkonyi már a tervezett lap koncepcióját is megosztja vele, ő 1940/1941 fordulóján leveleiben véleményezi az elképzeléseket, örömmel vállalja a szerkesztői felkérést, továbbá a megbízást, hogy Babitstól verset kérjen a folyóirat számára, amelynek első, 1941. január-áprilisi nyitószáma Babits Mihály, Török Sophie, Jankovich Ferenc és Takáts Gyula verseivel jelenik meg. Az induló szám közöli Theomachia című drámai költeményét is, ezt a Lovász 1957. október 27-i Weöresnek írt levelében „őselemi erejű, modern ragyogású, antik szépségű kompozíciónak” nevezett, talán a költő által elért első csúcsnak tekinthető művét is.

Az ifjú Weöres – akit később gyakran „szemlélődőnek”, „visszahúzódónak” neveztek –sokoldalú tevékenységét nem csupán a segítőkészség, az indulását Lovász és Várkonyi részéről nyújtott segítség miatti hála motiválta, hanem a Janus Pannonius Társaság vezetőihez, Klebelsberg Kunóhoz, Surányi Miklóshoz, Lovász Pálhoz hasonló felfogása is, az a felismerés, hogy Trianon után a gazdasági hátországát elvesztett város a kultúra területén mutathatja meg igazi erejét, aminek eredményeként Debrecen és Szeged mellett a szükséges „decentralizáció” harmadik kulturális fellegvára, szellemi centruma lehet.  Ennek szellemében törekedett Esztergár Lajos Pécs polgármestere, Fischer Béla Baranya megye alispánja értékes alkotók megnyerésére, Pécsett történő letelepítésére. Hozzájuk hasonló elképzelése volt az ifjú Weöresnek is. 1941. április 2-i Várkonyinak szóló levelében például javasolja Jankovich Ferenc és néhány társa Pécsre „szippantását”, „ily módon megbomlana a magyar irodalom egészségtelen centralizációja és Pécs is irodalmi központtá fejlődhetne” – írja. A város vezetői őt is végleg Pécshez szerették volna kötni, aminek itteni irodalmi munkássága, itt született művei, itt megjelent könyvei, 1941-től 1942 augusztusáig a Sorsunk szerkesztésében való részvétele, minden alapot megadtak. Igaz, a Sorsunknak Lovász Pállal és Makay Gusztávval csak az 1942. 7. számig volt a társszerkesztője, akkor a népi irány túlzottnak ítélt befolyása miatt Makay, Csorba és ő kiléptek a szerkesztőségből, majd néhány hónap elteltével Csorbával együtt jelezték, hogy szeretnék az ellentétek elsimítását, visszatértek a laphoz, ő pedig lényegében megmaradt a lap munkatársának, bár a szerkesztésben többet nem vett részt.

 Csorba Győzővel és Károlyi Amyval

A Sorsunk – megjelenésének nyolc éve alattdése alatt s működése alatt – a legfőbb fórumnak bizonyult számára. Tüskés Tibor számba vette, hogy három hosszabb költeménye, huszonhárom verse, két műfordítása, két kritikája és egy tanulmánya jelent meg a lap ötvennyolc számában, és csaknem minden 1941-1948 között kiadott kötetét recenzálta, ismertette a folyóiratban Bajcsa (Holler) András, Csorba Győző vagy Takáts Gyula. Amikor a város vezetői elhatározták a városi könyvtár létrehozását, az előkészítő munkálatokkal – Lovász és Várkonyi közbenjárására – őt bízták meg, felkészülése érdekében pedig előbb a pécsi egyetemi könyvtárban, majd a fővárosi Széchényi könyvtárban részesült képzésben. A könyvtári anyag gyűjtését, összeállítását rendben elvégezte, ám az 1943. októberében megnyíló könyvtárból 1943. novemberében valósággal „elmenekült”, egy hónapos működés után felmentését kérve, átadva annak vezetését Csorba Győzőnek.

*

Első öt kötetének is Pécs volt a szülőhelye. Itt jelent meg az első verseskötete a saját költségén és kiadásában, 1934-ben, Hideg van címmel. Benne a gyermek- és kamaszkorától született versekkel, élükön a 15 évesen írt Öregekkel, mely bizonyította csodálatos tehetségét és amely Kodály Zoltán megzenésítése révén vált ismertté. Itt olvashatóak a Pécs-élménykör első versei is, a Groteszk és a négysoros, emblematikussá vált Pécs. Előbbi egy beteg magányáról, kiszolgáltatottságáról szól, amely valamelyik pécsi kórházi élménye alapján született, utóbbiban, mindössze négy sorban a város földrajzi sajátosságainak, történelme lényeges mozzanatainak, természeti és történeti jellegzetességei felvillantásának lehetünk tanúi: „A hullámos város felett/ harangok hang-leve folyt./ De mind fölitta a Hold,/ hogy éjszaka lett.”– szólnak a hegyes-dombos, azaz a hullámos, Pécsről szóló sorok, melyek megidézik a sok templom valamelyikének – a múlt, a történelem jelképévé váló – harangszavát is, a közszájon forgó gondolatotzavakat, hogy ebben a püspöki városban szinte mindig szólnak a harangok.  A kötet egésze valami újat hozott a magyar lírába, ami alighanem annak eredménye, hogy a költő egészen köznapi érdeklődésével, tematikájával párhuzamosan roppant időbeli és térbeli tágasságot teremtett verseivel. A könyvre Baumgarten-díjat kapott, amely anyagilag lehetővé, erkölcsileg pedig érdemessé tette arra, hogy második verseskötete A kő és az ember 1935-ben, a Nyugat híres emblémájával a borítóján jelenhessen meg, jelezve, hogy a nagy tekintélyű folyóirat már a sajátjaként vállalja a könyvet. A kötet keleti vonzalmáról is tanúskodik, ami a későbbiekben költői világszemléletének egyik meghatározó elemévé válik. Bravúros költői felkészültségét mutatja, hogy paraszt-balladát, Füst Milán sajátos stílusában mesteréhez írt költői levelet, amerikai néger spiritual songokat és katolikus-keresztény vallásos énekeket egyaránt tartalmaz. Úgy tűnik, hogy a fiatal költőt már szinte bravúros mindentudás jellemzi, amit bizonyítanak a Dunántúli képek ciklus tizenöt versének impresszionista remeklései és Az üres szoba című terjedelmes, pécsi vonatkozású filozofikus verse is. Ez a poéma olyan erőteljes hatással van Várkonyira, hogy annak eredeti kéziratát – a Pergő évek szerint (Széphalom, 2004, 364.) – „védőőrizetbe” vette, aminek következtében a vers kimaradt Weöres első kötetéből, a Hideg vanból. A versben megfogalmazza az elhagyott szoba emléknyomai keltette veszteség érzését, bemutatja a szoba egykori lakójának már csak virtuális jelenlétét, majd az élményt az általánosság szintjére emelve, kimondja a pusztulás egyetemességének, a halál elkerülhetetlenségének tételét. Az üres szoba konkrét történetéből és élményéből filozófiai problematika formálódik nála, a modern kor embere létállapotának és létérzésének metaforikus kifejeződéseként.

 Weöres szobra Pécsett

Harmadik kötete – ismét Várkonyi címadásával – A teremtés dicsérete 1938-ban a Janus Pannonius Társaság kiadásában, könyvsorozatának 8. köteteként jelenik meg. A még mindig csak huszonöt esztendős költő kivételes tehetségének elismerését jelzi, hogy a könyv „finom és drága kiállítású” lett, hogy a terjedelem-növekedés költségeit a Társaság magára vállalta, és hogy nagy áldozatot hozott a kiadással, „hisz a versek iránti érdeklődés minimális a mai világban” – írta Lovász Pálnak 1938. december 10-i, a kiadást, a törődést megköszönő levelében. Az átgondolt szerkezetű kötet mutatja, hogy már a költészet sokféle húrján képes játszani. A könyv tartalmazza a személyes hangú, Anyámnak című versét,  a Harmadik nemzedék című ars poétika jellegű nemzedéki vallomását, keleti utazásának néhány dokumentumát, az egyetértésével kimaradt viszont belőle a Pastorale, jelezve egyrészt nagyvonalúságát, másrészt az erotikával, a szexualitással kapcsolatos szókimondással összefüggésben az eltérő határvonalakat nála illetve a Társaság vezetőinél.

Negyedik pécsi könyve doktori disszertációját tartalmazza, amely filozófiaprofesszora, Halasy-Nagy József értékelése szerint sok érdekes adalékot hoz a költői alkotás lélektanához, eredeti, vallomásos, önmegfigyelés jellegű, önmagát vallató, finom pszichikai elemzést tartalmaz, sőt, több eredetiség van benne, mint sok szorgalmas tudományos böngész csinálmányában. A vers születése címmel, Meditáció és vallomás alcímmel 1939-ben saját kiadásában jelent meg. Ötödik, Pécsett megjelent műve: a Theomachia című drámai költeménye (a Kenyeres Zoltán által hosszúéneknek nevezett mű), amelyet Várkonyi Nándor a Sorsunk főszerkesztőjeként a költő iránti nagyrabecsülése jeleként a folyóirat 1941-es nyitószámában teljes terjedelmében közölt, majd a Janus Pannonius Társaság ugyanebben az évben különnyomatként is közzétett.

Az életmű a Pécs-élménynek számos további jelentős alkotását tartalmazza. Az 1940-es évek elején is több pécsi kötődésű verse született.  1940-es  datálású a keretes szerkezetű, a valóságot és a látomást ötvöző, – Kosztolányi Hajnali részegségéhez hasonló – nagy szürrealisztikus verse Az éjszaka csodái, melyben egy városvégi házban egy kislánynak meséli el látomását, illetve a látomásban együtt van részük. A valóság, a képzelet, az álom, majd ismét a valóság útját bejáró versben pécsi éveinek reális elemeiből és szereplőiből, egy cégtáblán fellelt névből és foglalkozásból (Tóth Gyula bádogos és vízvezeték-szerelő), létező személyek nevéből, városi környezetének érdekes figuráiból lírai látomást alkot, megteremtve a pécsi emlékeket őrző éjszaka csodáit. A költő unokahúgához, Blaskovich Iván lányainak egyikéhez, aki gyakori betegsége során odafigyelt rá, segítette őt, írta a Hannának című versét 1942-ben, amelyet Lovász Pál A hallgatás tornya kötet verseiről készített feljegyzéseiben „Nőnek írt legszebb, leggyöngédebb magyar versnek” nevezett. Az 1942-ben született A málomi út egyidejűleg a Mecsek alatt elterülő város, a belőle déli irányba kivezető, az ég peremével összeforrt, ősszel „csillogó por-ruhát” öltő, „fehér homokú országút”, a málomi út meseszerű elemekkel átszőtt rajza, melyen ősszel nyulak szaladnak, szekerek haladnak, és amely az évszakok váltakozásának, az idő múlása feletti keserű, bánatos hangulatnak, továbbá a városhoz való odaadó hűségnek egyidejű  kifejezője. A refrénszerűen nyomatékosított sorok a valóságos látványt, a költőnltőna költőt ötvöző, nagy Sopronban elhatalmasodó érzést és hangulatot, valamint a városához való hűséget erőteljes költői képpel fejezik ki: „Ragyogó porodba vetem szívemet,/ Sírjon mint el nem küldött izenet,/ széljárta málomi út!” A málomi útnál terjedelmesebb, valóságot és képzeletet, emlékeket és meseszerű elemeket ötvöző 1943-as Széltornyának valóságos színtereként a vers valamennyi értelmezője Weöres tizenhárom (!) pécsi albérletének egyikét, a hegyre futó, ma is a Mecsek nevet viselő meredek utca egyik vadszőlővel borított hegyoldali házát nevezi meg, ahol „félkörben alatta/mészkő-szakadékok alján/ füstöl a város”, ahol a szarvasagancsos folyosóra színes ablakokon át szűrődik be a fény, ahol a fák alatt a gyerekek vizslái futnak, ugatnak. Így szólnak Tatay Sándor és Takáts Gyula visszaemlékezései, így Tüskés Tibor versmagyarázata egyaránt. Ebben a versben nem csak hétköznapi és csodás dolgok történnek, hanem különös, látomásos alakok is megjelennek, amelyek és akik a múltba kalauzolják el a költőt, és a változásokra, a személyesen megélt idő végességére, valamint a változatlanságot eredményező objektív idő végtelenségére emlékeztetik. A vers befejezése is erre utal: „Széltornya, / változatlanság orma, / körötte égi derű-ború, / homlokán vadszőlő koszorú, / előtte a hegy mészkő-szakadéka, / és lenn a város, mint tóban a béka – // ő fenn a levegőben / csak tűri elnézően / időtlen zsámolya előtt / az önmagába maró időt….”

Ez, a Széltornyában is megjelenő modern időélmény végigkíséri Weöres költészetét, mint ahogyan pályája első évtizedének élményei megjelennek későbbi verseiben is. Az ötvenes évek elején – több szövegváltozatban fennmaradt – Az erkély című emlékverse Az éjszakacsodáiban is előforduló pécsi motívumokkal van tele; a Merülő Saturnus (1968) kötetben megjelent, szintén Az éjszaka csodáival rokonítható, Lovász Pali bátyámnak ajánlással született Álom a régi Pécsről pedig olyan emlékvers, melyet a költő „legpécsibb” verseként tart számon a helyi irodalmi köztudat. Alkalmi verseinek sora kötődik a kiváló költőtárs-baráthoz Csorba Győzőhöz  (Csorba Győzőnek, Győzőnek, Amikor CsorbaGyőzővel hatvanévesek lettünk); versek születtek első fogalmazványai szigorú ítészéhez, ifjúkori írásaiból a germanizmusokat kíméletlenül kigyomláló, őt egész életében nagyra becsülő és mesterének szólító Fülep Lajoshoz (Arcképvázlat, Üdvözlőkártya, Himnusz Fülep Lajoshoz);  a pályakezdését egyengető, termékeny szakmai vitákat folytató Várkonyi Nándornak két versét ajánlotta (Disszonancia, A bensővégtelen); Lovász Pál emlékére című versével búcsúzott 1976-ban, mindig tisztelt, szeretett mentorától; Martyn Ferencnek címmel verset írt, közös könyvük is született, melyben a festőművész 32, a várost és környezetét ábrázoló grafikájához – a legenda szerint – a grafikai élmények és mélyen élő régi emlékei alapján egy ültő helyében írta meg a négysorosokat 1979-ben, a Baranyai képek címmel megjelent albumhoz.

A Város sosem feledte, mindig becsülte, szerette költőjét, akivel a helyi hatalom, az irodalmi nyilvánosság (a hivatalos irodalompolitika megítélésének megfelelően) a Pécsről távozását követő másfél évtizedben ugyan mostohán bánt, ám a Pécsett élő költők (Csorba Győző, Bertók László, Lovász Pál, Galambosi László) verseket írtak hozzá; intézmények, fiatal alkotók hívták találkozókra; ünnepi könyvheti és más kulturális rendezvények megbecsült vendége volt; az egykori Baranya Megyei (később Csorba Győző) könyvtár falán emléktábla őrzi nevét és pécsiségét; a könyvtár  új szárnyának átadásakor a Martyn Ferenc tervezte ólombetétes üvegablakra a pillanat múlandóságára és a létezés örök mivoltára figyelmeztető négysorosa került: „Előbb elfújhatsz házat és hegyormot, / mint egy tegnap-elhamvadt tollpihét. / Örök arcukat mutatják a dolgok / a múltban. Nem másít rajtuk a lét.” Születésének 90. évfordulójára, 2003-ban vallomásokat, dokumentumokat, emlékeket tartalmazó kiadvány jelent meg Tüskés Tibor szerkesztésében Pécsett, ugyanő ugyanebben az évben A határtalan énekese című tanulmánygyűjteményével emlékezett rá. 2017-ben sok éves kényszerű várakozás után a Pro Pannonia Kiadónál megjelent a „Fenn az idő tűhegyén…” felcímű, a Lovász Pállal folytatott közel négy évtizedes, 1938–1975 közötti levelezésének gyűjteménye, megerősítve a Martyn Ferenc üvegablakán olvasható négysorosának igazát. Azt, hogy telhetnek az évek, évtizedek, elmúlhat egy évszázad is, ám pécsi évtizedének emléknyomain mit sem változtat a „lét”, az idő, hiszen ma és holnap is „örök arcukat mutatják a dolgok”. Az ő pécsi éveinek életművébe beépült, a város által máig őrzött „dolgai” is.   

A Magyar Művészeti Akadémia Weöres Sándor-konferenciáján („A teljesség felé, 2017. szeptember 18–19.) elhangzott előadás szerkesztett változata.