„Költő vagyok – mit érdekelne engem a költészet maga?” – Egy kortárs olvasó laudációja

Most, úgy tűnik, a magyar irodalom is belevéste végre magát az emberiség csúcsteljesítményeinek aranykönyvébe. Egyik rangos folyóiratunk költői versenyt hirdetett – nem éppen fűzfapoéták álltak rajthoz – és, láss csodát, mind a tizenegy bejegyzett induló az első helyen végzett. Sportversenyeken is előfordul, hogy két aranyérmet osztanak ki, mert már az ezredmásodpercek sem képesek dönteni, de három legfelső dobogósról eddig sohasem szólt a fáma, nemhogy tizenegyről.

Az, hogy egy versenynek meghirdetett költői felvonuláson minden befutó egyszerre szakítsa át a célszalagot, megérdemelt büszkeséggel töltheti el a honfiúi kebelt, ilyen – pestiesen szólva –, nem volt, nem van, nem lesz, nemcsak nálunk foroghat sírjában Petőfi-Kerényi-Tompa avítt hármasa. Egyetlen ógörög drámaversenyről sem jegyezték fel, hogy az összes induló egyszerre vitte volna el a pálmát, az egész világirodalomban párját ritkító fegyvertény, igazi huszárcsíny a kollektív babérkoszorúzás.

Nem is tudja hamarjában az ember, hogy kinek gratuláljon először: a nemes megmérettetésben abszolút egyenlőnek találtatott nemzeti tizenegynek (amely tizenkettő, mert egy páros is benevezett), vagy pedig a zsűrinek, amely felállította a pártatlanság abszolút világrekordját, elvégre – túl irodalmon – nincs olyan bográcsfőző-verseny vagy óvodás rajzpályázat, ahol ne diszkriminálnák valamilyen módon egyik-másik résztvevőt, mást vagy másokat helyezve elébe.

Nemzetünk most újabb ragyogó bizonyítékát adta törhetetlen életerejének. Lehet euró-válság meg világgazdasági krízis, kieshettünk első körben az ENSZ Biztonsági Tanácsának egyik helyéért Szlovéniával és Azerbajdzsánnal vívott nemes versengésben, léket kaphatnak naponta a budapesti metrószerelvények – a magyar költészet él és élni akar.

Javaslat: legközelebb száz résztvevővel hirdessenek költői versenyt. Ne pihenjünk babérjainkon!
Költők sűrűjében – a Kortárs költőversenyének eredményhirdetése a Hadik kávéházban