A szemlélő meggyőzi magát: nem kell folyvást úton lennie. Ez a mesét élvező gyerek, a mítoszt megélő felnőtt helyzete. Már távolabb az érintéstől, még közel az élményhez. (M.E.)

 

 

 

KILÉGZÉS

PINCZÉS JÓZSEF LOPOTT ÁLMAI OLAJJAL, VÁSZNON

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Kilégzés

 

KORMOS ISTVÁN

Álom

 

Elaludt egy fűszál hegyén
éhségiben három szegény,
szemükön rét csöndje legel,
futkorásznak álmuk egén.

Kiflit rág az egyik szegény,
perecet a kisebb legény,
a harmadik előttük áll:
cipó van a feje helyén.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Balerina

 

TAMÁS KINCSŐ

Le nyolc alatt, fel nyolc alatt*

 

A tündérek a szemerkélő esőben szálltak alá, pünkösd előtt két nappal.  Nem szeretik a kánikulát. Nyáron esőre vágynak, télen napsütésre. Mindent fordítva csinálnak.

Ahogy földet értek, gyors skót szteppet lejtettek a tócsák tetején, majd lucskos tüllszoknyáikat feldobták a bodzabokorra száradni. Hogy ne lógjon senkinek az orra, egyszerre visszafordultak és kézenfogva nekiszaladtak a Sambucusnak:

Egyedem-begyedem-eszterlánc
Szoknya fordul, lábat szét,
Így száradjon fel a rét
Huss!

Meztelen körbetáncolták a jázminbokrot, míg az bele nem szédült egészen, a vajszirmok azt sem tudták, merre nézzenek.

A Nap felé! – kiáltotta a szopránabbja, s láss csodát, a felhők szerteszét szaladoztak.
Madarak! – szólalt meg erélyesen a főtündér, telt mezzoszoprán. Nyilván ő volt a legszebb mindannyiuk közül. Rigók, pintyek, csilpcsalp füzikék nyomban engedelmeskednek.

Kezdődhet a tánc!
Mogyorófavesszőt ragadnak, pillanatok alatt felrajzolnak egy tökéletes sakktáblát. Hatvannégy ütemmel indul a lenge sereg, bemelegítésképpen, lassan.

Főtündér:
Paralel. Lemegyünk nyolc alatt, fel nyolc alatt, le nyolc alatt, plié, nyújtás, négy alatt fel. Lemegyünk négy alatt, plié, nyújt, négy alatt fel, kettő alatt le, demiplié, egyes pozíció, paralel, egyes, paralel, kettő alatt fel, relévé.

Felágaskodnak, amennyire csak bírja a vádli.

Adagio! Aplomb. A biztos egyensúly.

Allemande! Négy per négy ütem, gyorsul. Pördül-fordul, meztelen, fesztelen. Száll. Szarka bereccsen váltáskor.

Allegro!

Ezt csak az énekes rigók bírják szusszal. Benne az, hogy nyár van, hogy esett végre, benne, hogy volt fagy is, és a dermedt télnek vége, a harc, a verseny, a szerelem. Kis rozsdafarkúak bele-belecifráznak, a szarka reccsen, pont, mikor kell. Patak szalad, szél lendül, a nap lefele halad. A tündérek repülnek. Hatvannégy négyzetből ki nem lépnek. Nincs ütközés, nincs emelés, nincsen csavarodás.

Elszállnak.

Nem látta senki, csak én. Ha itt nem felejtik tüllszoknyáikat a bokron, holnap már magam sem hiszem el. Fölszáradt, leszedem, szörp lesz belőle citrommal, mézzel, három literes befőttesüvegben. A madarak se bírják abbahagyni. Leheletbalett.

 

*Tündértánc egy Pinczés József-kép előtt

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Nesz                                 Rejtély                              Balerina két lufival

 

 

Ötven év magány

Nem szeretem a képeket olvasni. Irodalmár vagyok, ez lenne pedig a természetes. Sokan, írók, így is közelednek a képekhez: elmondják, amit róluk szavakban el lehet. Én nem tudom.

A képek befogadása nem nyelvi természetű. A kép érzéki műtárgy, már fogantatása idején is ez a karaktere. Legkivált az olajfestménynek. Sosem festettem vászonra olajjal, de érzem így is a kezemben a ragadást, a simulást, a rétegződést és alakulást foltokból, pászmákból, fényekből. Érzem a közel vonzását, a szaglászásig. És a kényszermozgást a képből kifelé. Befelé, kifelé, folyton.

A jó festmény egészben hat, egészként működik. Befogadása szinte villanásszerű és közvetlen. Az értelmező elme ezután kezd működni, mintha lenyomozná az élmény okát, a hatás mikéntjét; mintha bejárná egy folyó forrásvidékét. Ezt, amikor a rációra bízzuk a befogadást, nevezhetjük másodlagos élménynek. (Az irodalmi mű, kiváltképpen a próza, éppen fordítva dolgozik: az olvasó lassan épít föl egy világot, és ebben a lassú építkezésben a tér, a látvány, az élet ezernyi rekvizítuma, még a hiányok is, egy soha végképp össze nem álló egésszé szervesülnek.)

Pinczési festészetében ez a két hatás mintha egyszerre kívánna érvényesülni. Nem mindig és nem egyaránt, de jellegzetes módon a képek szinte egy időben ütnek és mozdítanak meg. A néző, legalább is én, a látvány befogadásakor azonnal erős kényszert érez, hogy belépjen a képmezőbe, és rész vegyen (részt kérjen) a történésből. Ezzel egyszersmind ambivalenciák egész szövevényébe sodorja magát, hiszen még nem nyugodott meg (izgult fel) eléggé a vizuális hatástól, s máris be akar kapcsolódni valamibe, ahová csak az értelme vezetheti el.

Ez a történést, értelmezést kereső ráció újra meg újra képi kihívásokkal szembesül, olyan szépségekkel és izgalmakkal, amikhez nem az eszével szeretne hozzátapadni. Bele is veszne szívesen a látványba, ha ugyanebben a pillanatban el nem hívná egy másik, és a kettő között azonnal nem kívánna kapcsolatot találni. Kijjebb hátrál, és még több elbeszélést talál, még több dilemmát.

A szemlélő, én, lassanként meggyőzi magát, hogy nem kell folyvást úton lennie. Elfoglalhat egy olyan pozíciót (képtől függ, hogy a tér melyik pontján), ahonnan nem szükséges elmozdulnia. Ráébred, hogy ez a mesét élvező gyerek, a mítoszt megélő felnőtt státusa és helyzete. Kicsit távolabb az érintéstől, de közel az élményhez.

A Száz év magány elején láthatjuk ezt egészen precíz leírásban:
“– Most cáfolhatatlan bizonyságot fogunk nyerni Isten végtelen hatalmáról. – A ministráns odavitt egy csésze sűrű és gőzölgő csokoládét, amit Nicanor atya egy szuszra fölhajtott. Majd zsebkendőt húzott ki az ujjából, megtörölte a száját, széttárta a karját, és lehúnyta a szemét. Nicanor atya ekkor tizenkét centire a föld fölé emelkedett.”

A kép itt is többszörösen rétegzett: Nicanor atya 12 centivel a föld fölött bebizonyítja Isten létezését. A hívők néhány centire ettől a jelenettől “a jelenség isteni eredetét nem vonhatták kétségbe.” És az olvasó néhány centire a szövegtől és a benne foglalt képtől mindezt magában fölépíti. Mondhatni: így teljes a világ.

Noha így sem, természetesen. Pinczés festményein sem, a regényben sem. Bennünk sem, a mesében sem és a mítoszban sem. A valóságban sem és az emlékezetben sem. Csak az ambivalenciák sűrűjében az, csakis ott teljes. Élmények és értelmezések újra- és újraformálódó rendjében.

 

Nézzünk meg egyet közösen. A legjobb választás talán a Kilégzés volna, de azzal a most lehetőnél több időt kellene együtt tölteni. Cím nélkül – igen. Nem befolyásol semmi.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Cím nélkül

 

Első élményem: a fények, melyek szinte abszurd rendben, minden irányból s minden irányba áramolnak. A terükben állok, de nem érzem térnek. Síknak sem. Nem érzem valóságosnak, de misztikusnak sem. Mégsem bánt, hogy belekeveredtem. Szemlélődöm, mint egy hitetlen a templomi tavaszban, nyárban. Aztán elkezdem a helyemet keresni, s persze benne. Ehhez közelebb kell lépnem, hiszen a fényben és a fényből ismerősnek tetsző alakok, alakzatok bontakoznak. Próbálom őket azonosítani: asszonyok, gyermek, sámli, luftballon, házfal, ablak, szarka, ugróiskola, híd, valami marha-forma állat, Nap… de egyikkel sem jutok többre a semminél; a Nap fekete, a híd talán csak Csontvárytól híd, de lehet, hogy Szőnyitől, akkor viszont vasúti töltés vonat nélkül… az emberek inkább bábúk, a kisgyerek talán röpülni szeretne, de a léggömb nem emeli el; a fal légnemű; és az ugróiskola: kartondoboz, széthajtogatva.

A rendszeralkotó szándék kibicsaklik: nem találok érvényes narratívát, ami a képelemeket egymással összekötné. S maga a vizuális rendszer se arra sarkall, hogy magában a szerkezetben keressek táplálékot az értelmemnek. Közelről a festmény éppen annyira fragmentált, olvadékony, mint amennyire messzebbről nézve foltszerű. A részek közelről szemlélve kitárulnak, az egész pedig mintha nem akarna egységgé összeállni.

A Cím nélkül nem segít. Nem sugalmaz jelentést, nem nyújt impulzív, érzéki élményt. Magamra hagy a dilemmáimmal, az ambivalenciáimmal. Egy kép, amin semmi sem önmaga, de az ellentéte sem, a hiánya sem, a funkciója sem. Egy kép, amelyen minden tárgy egyedül van, és mindenki magányos – mégis, a legmagányosabb én vagyok, a néző.

Közel mehetek, miként a falu népe Nicanor atyához. De a megváltás esélyét nincs semmi, ami fölkínálná. Még a csoda kétsége sem. Ez történt velünk az elmúlt 50 pazarló év alatt. Legalább is Pinczés mester szerint. Ha gondolt valami ilyenre egyáltalán.

Mányoki Endre