Álarcként szürkült arcára az ablaküveg. A Bál a Savoyban  „gombiván”-ja tetszett. A „bánbán”-os nem. Véresre vakartam a végére a térdemen a sebet.

Eltemetett szülő, városom

Jégvirágos autóban kucorogtam. Kabátomon könnyeztek a hópelyhek. Lecsuktam a szemem. Piros szoknyámon elpirultak a fehér pöttyök, amikor az Őszi tárlaton egy meztelen nő képe előtt álltunk veled. Neked nem panaszkodhattam már el, hogy Ati (ő inkább anyával járt a piacra) 12 éves koromban meglesett. Álarcként szürkült arcára az ablaküveg. A Bál a Savoyban  „gombiván”-ja tetszett. A „bánbán”-os nem. Véresre vakartam a végére a térdemen a sebet. Akkor súgtad anyának, hogy rólunk is jelentenek. Nem értettem. Én szerettem az iskolában felírni a táblára a hiányzók nevét. Te az óraszíjaddal játszottál. Szívesebben néztem. Az 57. születésnapodra kaptad. Én ötvennel voltam kevesebb. Eljött a kártyatársaság. A vacsora elől a diófára menekültem. Megértetted. „La Bella mangolica” akartam lenni. Ezt még elmondhattam az évzáró után. A Lóci óriás lett. Ez butaság. Ugye?! Hiányzott, hogy felemelj. Már nem tehetted. „Rosszalkodik a szíved” - mondtad. Én is szoktam. A kertben a futórózsa szirma őszre hasonlított a bőrödre. A művelődési ház előtt a balett után egyet a hajamba tűztél. Nagymamának a bibliában volt lepréselve. Én az olvasókönyvembe rejtettem. Miután meghalt, nekem adtad a rózsafüzérét. Ügyetlen voltam, másnap elszakadt. Mint egy ér a szívedben, magyarázta anya, amikor éjszaka a kórházból hazaért. Akkor az egyszer bújhattam Ati mellé. Rám ölelte a félelmét. Libabőrös lett a lepedő. Letakartak téged is. Nem láttam semmit. Szerettem a vakot játszani. Tudod. Szempillámra a fagy madeirát hímzett a temetőben.