Ela Angerer: Amíg 21 lettem
Ela Angerer
Amíg 21 lettem
• Fordította Muth Ágota
Valószínűleg az anyámmal való óvodáskori beszélgetéseknek köszönhető, hogy ma már nem bántó az orrom a fényképeken. Legtöbbször ez a mondata keltett félelmet bennem:
– Mihelyt tizennyolc leszel, meg kell operáltatni az orrodat.
– De mi van, ha nem akarom, mert félek tőle?
– Nos, akkor a hüvelyk- és mutatóujjaddal össze kell nyomni az orrhátat, ahányszor csak bírod. Még növésben vagy, és ha szerencséd van, ez is segít.
A szerencsétől sokat vártam, ezért éveken át teljes erővel összepréseltem az orrom, amikor senki sem látta. Azt hittem, csak akkor hatásos, ha fáj. Bizonyítanom kellett a sorsnak, hogy mennyire akarom, és nyomtam, ahogy csak bírtam.
Ugyanezt tettem a fülemmel is, noha erről sosem esett szó köztünk anyámmal, de a felnőttek beszélgetéseiből több olyan emberről hallottam, akinek operációhoz kellett folyamodnia, ha nem akart többé komikus külsővel élni. Tehát ebbe is komoly energiát fektettem. Az orrkezelés után naponta többször mindkét tenyeremmel olyan erősen nyomtam a fülemet, hogy megfájdult tőle a fejem.
Ha arra gondolok, milyenek voltak a szüleim, amikor még nem éltem, mindent erősen kontrasztos fekete-fehér képekben látok, néhol fénypontokkal. Anyám fehér virágos kalapjában úgy nézett ki az anyakönyvi hivatalban, mint Liz Taylor. Valóban, Liz Taylor pontosan ilyen kalapot viselt, amikor először ment hozzá Richard Burtonhöz, és anyám ezt a kalapot, amely egy selyem fürdősapkához hasonlított, lekoppinttatta a szabónővel. Apámat sötét öltönyben látom, a korabeli divat szerinti keskeny nyakkendővel. Mindkettőjüknek feltűnően nagy orra volt, akár görögnek, rómainak vagy azerbajdzsáninak is nézhették őket. Bátyám és nővérem később ugyanilyen nagy orrúak lettek, de az övék nem volt olyan keskeny és elegáns. Velük összehasonlítva az enyémet klasszikusnak nevezik, ami egy ilyen örökséget tekintve csodával határos.
A fekete-fehér világban látok még partikat, autós kirándulásokat és egy hegyi állomás korlátján nevetve áthajoló rokonokat.
A születésem képei már némileg megtört színekben bukkannak fel bennem, a kórház falai mustárszínűek, a műtősruhák világoszöldek.
Félhomályban látom, amint az orvos a megmosdatott és bepólyált csecsemőt átadja anyámnak, hallom anyám sikoltását, mert megijedt tőlem, olyan csúf vagyok. Később gyakran mesélte, hogy az orvos, mint igazi gentleman, ezt mondta: – Ha akarja, nagyságos asszonyom, visszaadhatja a babát, és adok önnek helyette egy plüssmacit ajándékba.
A gyerekkocsi égszínkék. Apám nevet. – Úgy néz ki, mint egy majom. Ezzel inkább nem kellene sétálnunk.
Első ágyam mészfehér, a háztartási alkalmazott és dajka köténye fahéjszínű körökkel díszített. Anyám minden fotón csak feketét vagy sötétkéket viselt három éven keresztül, aztán újra visszanyerte a régi súlyát.
Nincs rajta a képeken az állandó edénycsörömpölés a konyhában, amitől zengett a ház, és a felnőttek félhangos beszéde. Mindig valami titokzatos dologról beszéltek, amit mi, gyerekek nem hallhattunk. Mégis törekedtünk arra, hogy a körülöttünk zajló eseményeket jobban megértsük. Áhítattal faltuk az elsuttogott mondatfoszlányokat.
– Mielőtt a dada szolgálatunkba lépett, megerőszakolta egy teherautósofőr – hallottam anyám hangját, miközben felvette kabátját az előszobában. – Most depresszió miatt a háziorvos nyugtatót írt fel neki, amit naponta, felkelés után kell bevennie.
Ha a felnőttek magányosak vagy boldogtalanok, visszavonulnak, és úgy kezelik az embert, akár egy kidobni való bútordarabot. Ritka pillanatokban persze megtörténhet, hogy bizalmasan beavatnak gondjaikba. Gyerekként az ember minden törődést elfogad, és türelmesen figyel. Sőt, azon fáradozik, hogy közbevetett kérdésekkel és jó tanácsokkal valami vidámságot nyújtson ezeknek a nehézfejű embereknek.
Nekem kezdettől sokat meséltek. Ötévesen tudtam, hogy anyám egyáltalán nem akart gyereket, de apám részéről ez volt a házasság feltétele. Számos egyéni észrevételből alakítottam ki elképzelésemet valós életünkről: anyám unalomból ment hozzá apámhoz, mert nem volt jobb ötlete, ami életében valami fordulatot hozott volna. Három éven belül érkezett három csecsemő, s ez megszilárdította a helyzetét.
Noha voltak sokatmondó pillanatok, a szabad élet ígérete, erről tanúskodnak a bécsi idők gyűrött fekete-fehér képei: anyám barátaival nevetve az Ade bárban, majd turbánnal a fején és kölcsönzött bundában a Kärtner Strassén. Talán lehetett volna hotelmenedzser, vagy elmehetett volna Amerikába.
Ehelyett az én kis majomtestem megtörte a színeket. Ismét egy kórházi tartózkodás, ezúttal több hétig. Mozdulatlanul feküdtem a fehér lepedőn, deréktól bokáig gipszben. Nem voltak rendben a csontjaim – deformitás. Nem csodálkoztam, hogy valami hibás bennem.
A kórházban világos kövezet volt és magas falak, félig tojáshéjszínű olajfestékkel festve. Ehhez még szürke függöny járult, és a nővérek szürke rendi ruhában suhantak át a hosszú folyosókon. Néha úgy ültek az ágyam szélén, mint porlepte madarak, és imádkoztak. A levegő, mint a hideg füst.
Látogatási nap hetente egyszer. Délután jöttek a szülők, és odaültek a gyerekük ágyára. Anyám nyugtalanul megsimogatta a fejemet, és azt mondta:
– Ne sírj, mert akkor nekem is sírnom kell.
Beszélgetésünk többi része nem illett a méltóságos falakhoz. Csak az utána beállott csend tűnt valóságosnak. Zordan és irtózatosan uralta a tágas teret, mint az első fagy, elfojtott minden madárhangot és minden suttogást. Olyan volt számomra, akár egy megérdemelt büntetés.
A gipszet, melyben testem nyugodott, rendszeresen cserélni kellett. Az orvos kétszer belevágott a húsomba, amikor feltörte a héjat. Bíborvörös eső permezte be az üres termet.
– Miért ficánkolsz annyit – mondta, és a mosdóhoz ment. Vérem eltűnt a kezéről a lefolyóban.
A páncél maradt akkor is, amikor ismét hazahoztak. Hónapokig ültem naphosszat mereven egy sámlin, és a kezemmel játszottam.
A csend is velem jött. Jobb pillanatokban megfeledkeztem róla, mégis a mai napig kísér. Bizonytalan csend ez, mely elválaszt a külvilágtól, és még az érzések hangját is elfojtja. Amikor véglegesen levették rólam a gipszet, kétéves késéssel tanultam meg járni.
Hamar megérti az ember, hogy a legtöbb felnőttet komor érzések gyötrik, s ezek fekete tintaként borulnak napjaikra.
Egyik éjjel felébredtem a dupla ágyban anyám mellett, és láttam, hogy a feje egy nagy sötét tócsában fekszik. Amikor apám üzleti úton járt, akkor mindig mellette alhattam. Most itt feküdtem, és figyeltem anyámat, aki halkan nyöszörgött. Erről az időről egyetlen fotó sem él az emlékezetemben, de később elejtett különös szavai alapján a következőket sütöttem ki: Mivel apám állandóan utazott, és állítólag pocsék szerető volt, anyám elkezdett egy nős emberrel találkozgatni, aki a hegyen lakott egy villában. Amikor ez a férfi egyszer elutazott, a felesége partira hívta anyámat a villába. Már ötévesen is csodálkoztam rajta, hogy anyám elment. Ahogy később is, gyakran megesett, hogy a felnőttek cselekedeteiben semmi logikát nem találtam.
Fent a dombon derült ki, hogy anyám volt az egyetlen vendég egy férfin kívül, aki a zongoránál ült, és Cole Porter-dalokat játszott. A férfi a dombon lakó asszony szeretője volt. A vendéglátó nő, aki időtlen idők óta alkohol- és drogproblémával küzdött, anyámat egy nagy pohár vörösborral kínálta. Ebben valamilyen tabletta lehetett anyám szerint, mert hirtelen olyan rosszul lett, hogy a fürdőszobába támolygott, és valami arra kényszerítette, hogy a fejét többször beverje a mosdóba. Betört az orra, majd utolsó erejét összeszedve kiszökött a teraszajtón. Átbotorkált a kerten, és lement a dombról a városba. Most kábultan fekszik mellettem az ágyban, és nyöszörög.
– Ne csinálj ebből gondot – mondogatta egyre. A feje alatt lévő lepedő sötétvörösen ragyogott. Akkoriban még nem voltak pszichológusok, csak pszichiáterek, akik kizárólag az elmegyógyintézet bentlakóit vagy járóbeteg pácienseit kezelték, de az utóbbiakról feltételezték, hogy hamarosan ők is ugyanoda kerülnek. Nehéz elmondani, hogy gyerekként hogyan reagáltam egy ilyen történetre. Később nem volt szabad erről beszélnem. A felnőtteket nem szabad sötét dolgokra emlékeztetni, különben rosszkedvük lesz, így szólt a ki nem mondott törvény. Különben egész nap, sőt néha több napig semmibe vesznek. Velem nagyon gyakran nem beszéltek. Noha nem mindig tudtam pontosan az okát, mégis meg voltam győződve arról, hogy én vagyok a felelős a nyomott hangulatért. Úgy éreztem, egyfajta bűnösség vesz körül. Gondoltam, rossz gyerek vagyok, álnok és hazug. Hazug, mert megfigyeltem a felnőtteket, és mindent a tetszésük szerint csináltam. Azt mondtam, amit hallani akartak, és adtam a jó kislányt azért, hogy szeressenek. Nem emlékszem, hogy valaha úgy igazán játszottam volna, vagy bepiszkítottam volna magam. Készségesen hagytam, hogy sötétkék bársonyruhába öltöztessenek, fehér harisnyát és fekete lakkcipőt húzzanak a lábamra, és illedelmesen ültem az ebédlőben, a nappaliban és később a szalonban is (mely a nappali nagyobb és elegánsabb verziója). Ez unalmas volt, de tudtam, hogy örülnek neki, és szerettem, ha rám mosolyognak, és megsimogatják a fejem.
Mégis szüntelenül becsúsztak új hibák. Hibák, melyekről semmit nem tudtam, de úgy tűnt, hogy én követtem el őket, hiszen mellőztek, és vádló pillantások kíséretében csak a legszükségesebbet közölték velem. Pedig átlagos napokon is órákig ültem a játékszobában vagy a konyhai széken, és szándékosan csak a jó mesefigurákat rajzolgattam. Egyszer mellém ült anyám, és festett egy apácát, akinek könnyes volt az arca.
– Tulajdonképpen művész akartam lenni – mondta.
Néztem a papírlapot, és nem voltam benne biztos, hogy ez jó ötlet lett volna. Természetesen rosszul érintett a hír. Anyám szívesebben lett volna más, mint az anyánk. Ötévesen a következő megállapítás fogalmazódott meg bennem: anyám azért lett anya, mert nem volt szerencséje.
Különös érzés, ha az embernek olyan felnőttekkel van dolga, akik mások szerettek volna lenni, és egész más életet akartak élni. Ilyenekkel gyakran találkoztam életem során. Miközben az ember esténként magára húzza a takarót elalvás előtt, eszébe jut az a sok félresiklott életű férfi és nő, és azt kérdezi magában, hogyan tudná saját helyzetét megítélni, ha választása lenne. De még nincs választása.
Anyám kihasználta a partin történt balesetet arra, hogy megváljon régi orrától. Egyik nap hatalmas kötéssel az arcán toppant be, és amikor egy idő múlva levette, kis pisze orr bukkant elő alóla, mely úgy nézett ki, mint a legújabb játékbabámé. Hetekig vártam, hogy arca az ismerős régivé változzon. De nem történt semmi. Eredeti orrának megsemmisítésével eddigi személyisége is megsemmisült. Ez az asszony, aki eddig mindig boldogtalan és elégedetlen volt, most egyfajta paszpartuvá változott, amely további életének minden csillogó eseményéhez tökéletesen illik.
Ez nem az utolsó operációja volt. Miközben én dobogó szívvel léptem be évente kétszer a sebészeti klinikára az előírt csontvizsgálatra, anyám egyre többször szánta rá magát testének átalakítására. Abban a korban, amikor más asszonyok már érett külsőt öltenek, az ő arcbőre teljes átalakításon ment keresztül. A fotókon istenien és fenségesen tökéletes volt, a valóságban azonban hideg és merev maradt. Arca úgy csillogott a fényben, mint a fényesre törölt elefántcsont, fekete szeme oly ridegen nézett, hogy pillantása fölött semminek nem volt többé hatalma. Akkoriban jelentek meg a fotóalbumokban a színes képek. Bonyolultabbá tették a hiú hölgyek életét, akik szüntelen nyaggatták háziorvosaikat szépségápolási gondjaikkal.
Bárhol, ahova elvittek minket testvéreimmel, kivétel nélkül nagy kert volt, a kapu előtt sötét limuzin állt, a házban pedig dobozkákkal és apró zárt üvegcsékkel teli házipatika. Ezekben színes cukorkákhoz hasonló tabletták.
Vidám külsejük új összefüggéseket rejtett számunkra. Néhány felcsipegetett megjegyzésből megértettük, hogy ezek a tabletták rendeltetésük szerint megkönnyítik a ház asszonyának életét.
Olybá tűnt, mintha az idők folyamán a környező világ is átvette volna e tabletták tarkaságát. A hölgyek színesebben öltözködtek, színesebbek lettek az autók, a függönyök, a tapéták, és még a rózsák is a kertekben. Sokkal később, amikor egyre jobban kinyílt a szemünk, tinédzserként titokban kutattunk a villák és apartmanok házipatikáiban, és mindennap más szín mellett döntöttünk. Addig teszteltük a tablettákat, amíg meg nem találtuk az igazit, mely megfelelt elképzeléseinknek. Ez gyakran nagyszerűen működött, de néha félresikerült.
Először halványkék volt az ég, vajszínű a napfény, a ruhák kifakult zöld-, pink- és narancsszínűek.
Számos fényképen látom magam fürdőruhában, amint egy szőke lány mellett állok a csónakban. A fürdőruha világos rózsaszín, tengerkék szalaggal szegve. Mellettünk egy nő áll, nagy napszemüveggel, rutinosan nevet a kamerába, szőke haját borzolja a szél. Szüleimnek sohasem volt csónakjuk. A fényképen látható jelenet boldogságról árulkodik. Idegen emberek boldogságáról, akiknél vendégségben jártunk.
Ekkoriban a rögeszméim és a hozzájuk való ragaszkodás adtak erőt, ezek töltötték ki napjaimat. Nem szabályokat találtam ki, hanem parancsokat, melyeket saját magamnak adtam ki. Ezek feltétlenül kellettek ahhoz, hogy létezésemet magasabb rendűnek érzékeljem.
Bal lábbal a világos felületre!
Jobbal a vonalra lépni!
Nem sokkal azután, hogy végre megtanultam járni, a világ elkezdett a lábam alatt világos és sötét felületekre, vonalakra osztódni.
Ez az egyensúly és szimmetria miatt történt: ha járás közben bal lábammal valami világosra léptem, akkor a jobbal is világosra kellett lépnem, majd mindkettővel a sötétre. Ha a bal lábam egy vonalra tettem, tehát a két padlódeszka, kőlap vagy padlócsempe közé, akkor a következő lépésnél a jobb lábam alatt is vonalnak kellett lennie. Így minden vonal a megfelelő láb alá került. A világos egész testemet könnyűvé tette, a sötét nehézzé és lassúvá. Az volt a követelmény, hogy a kétütemű törvényt minden körülmények között betartsam, s ez egész napos abszurd mozgáshoz vezetett. Anyám kezét fogva ficánkoltam a bevásárló útjainkon, és cikcakkban táncoltam a nappalitól a toalettig a rokonoknál vagy szüleim barátainál. Az óvodában a koncentrálás kedvéért mindig meg kellett szakítanom a játékot a többi gyerekkel, mert a szabályok be nem tartása azonnal kellemetlen viszketéssel, néha még szúró fájdalommal is büntette testem egyik felét. Minden alkalommal, amikor megfeledkeztem a szabályról, elveszítettem az egyensúlyomat.
Senkinek nem tudtam elmondani, hogy menyire megviselt a dolog. Biztos voltam benne, hogy ez a magasabb helyről érkező előírás csak nekem szól. A többi ember nem értené komplex harmóniára épülő rendszeremet.
Eredeti megjelenés:
Ela Angerer: Bis ich 21 war. Deuticke im Paul Zsolnay Verlag, Wien, 2014.
***
Az osztrák írónő és fotós Ela Angerer 1964-ben született Bécsben, jelenleg is ott él családjával.
Pályája újságírással indult, majd elbeszélésekkel folytatódott. 2010-ben jelent meg könyvsorozata, a Moderne Nerven (Modern idegek), melyből később színdarab született Porno címmel. 2011-ben mutatták be Bécsben az írónő rendezésében.
2014-ben jelent meg első regénye, a Bis ich 21 war (Amíg 21 lettem).
A mű nagy sikert aratott, a kritikusok dicsérték intenzív, meglepő gyermekkori képeit és a környezet „röntgenszerű” ábrázolását.
Az író szerint regénye az 1960 és 1980 közötti osztrák polgári társadalmat mutatja be, és nem önéletrajzi műnek szánta. A regényben egy magányos, érzékeny, beteges kislány meséli el gyermekkorát, gyors egymásutánban felvillanó képek formájában, mintha egy fényképalbumban lapozgatnánk.
2016-ban jelent meg második könyve, Und die Nacht prahlt mit Kometen (Üstökösök az éjszakában) címmel.
