Kintsugi! Minden törés megannyi rész-egész. Szen no Rikjú esztétikája nyomán: az eltört cserepek (teáscsésze, üveg, arcképek, csontok, maszkok…) összeillesztése, aranyozással egészítve ki a törésvonalakat. Össze-kötés, újjáteremtés!

Ott állt a tank. A hajnali félhomályban alig látszott a csöve, de mi azért tudtuk, hogy van csöve, és tudtuk azt is, hogy éppen a házunk felé irányítják. Nem mondom, hogy lőni is akartak, de a cső, az a vastag acélcső mégiscsak úgy meredt felénk, mint amire ráírták, hogy halál…

Vissza-visszatérő történeteit már szóról szóra és kívülről fújja a kisváros, ahová sokat jártak az elvtársak vadat lőni. Ő nem lőtt nyulat sem, még a csirkenyakat sem ő vágta el. Egyet szeretne. A kitagosított múltat elfeledni. Amikor beér a házba, nyikorognak a falak a lépteitől. A köténye alatt könyékig feltűrt ujjú, kockás inget hordott mindig. Meg tüdőfájdító gyulladásokat.

Sündisznó matat a nemrég összegereblyézett avar alatt, nem messze az asztaltól. A férfi nem látja, de tudja, hogy ott van, érzi a jelenvalóságát, mint romlott gondolatok alatt az élet igazságait, amelyek olykor tüskésnek tűnnek. A nőre gondol, akivel sok időt töltöttek együtt.

Felkorbácsolták az ordut.

Bőgtek a marhák, nyerítettek a ménesek, sírtak a vasak, átkok csípős füstszagát hozta a szél.

A képzőművészek már a munka indulásakor közölték feltételeiket: ha részt kell venni az alapkiképzésen, azaz kúszni, szökellni, gyakorló gránátot dobni, horribile dictu lövészgödröt ásni, estére biztosan remegni fog a kezük. A határidő is rövid. Innentől fogva mentesültek a napi terepgyakorlatok alól.

​​​​​​​Egy nap a Halál úgy dönt, kipróbálja, milyen embernek lenni. Végül is nem lehet olyan nehéz, ugye? Hamarosan azonban felfedezi, hogy nemcsak az emberi érzelmek bonyolultabbak, mint sejtette, de a gyakorlati kérdések terén is van még mit tanulnia: például, hogy hogyan rázza le a túlzottan barátkozó kedvű kislányt, a leselkedő szomszédasszonyt, vagy éppen a rendőrséget...

A terem kétharmada már megtelt, amikor belép egy negyvenes, jól öltözött, csinos nő, barna hajjal, rövidnadrágban, szalmakalappal és kirándulós táskával a kezében, s kissé idegesen helyet próbál keresni magának és a férjének, aki jóval idősebb, szikár férfi, és aki egészen más irányban kezd nézelődni.

*

Vérzik Ürdüng kán feje.

Ott és akkor döbbentem rá halandóságomra, és a döbbenettel együtt érkezett a rettegés, a nem ordító, inkább dermesztő ráébredés, hogy az életnek, ha kezdete, akkor vége is van, és hogy az én életemnek is vége lesz valamikor. Úgy ütött belém a felismerés, mint a szomszédban részeges Katiba Misi fejszéje.

Álom-töredék (a leíró további közlése): halott Erzsike nagymamám Drezdából ébenfa sakk-táblát, észenlét-készletet rendel tőlem. A háttérben zajzenei előadásunk (Fixateur Externe) zajlik. Hangköltészet-rétegek: hullákkal, szellem-barátokkal…

A száraz fa könnyen tüzet fogott, a lángok a magasba csaptak, Artúr Rajmond pedig elkezdte a tűzbe hajigálni a dromedárokat. A siker, a diadal érzése magával ragadta, egészen kimelegedett, ledobta vastag pulóverét, aztán flanelingéből is kibújt, önfeledten rohangált a tűz körül, és eszelősen rikoltozta: Majd adok én nektek! Még hogy világ proletárjai, meg egyesülés! Láttam én már karón varjút! Jön még kutyára dér! Új idők jönnek, új eszmék! Mától új jelmondat van: Világ dromedárjai, együtt süljetek!

A róka és a menyét köpni-nyelni nem tudott, a holló azonban hálálkodva fogadta a király döntését, aki már ekkor csapra üttette az egyik hordót, és serlegéből a bodzaszörpöt szürcsölgette nagy élvezettel.

Ott van a karja. Csupa erő. Nem látszik rajta. Az én férjem sosem lenne címlapsrác, túl kerek rajta minden, semmije nem ideális, csak ő maga. Ölelt már néhány izmos pasas, a fasorban sincsenek ahhoz képest, ahogy Roland karol, egyszerre puhán és erősen, hozzám fér három oldalról. De nemcsak a testiség számít. Roland egyszerűen álom.

A járvány ezúttal Besszarábiából indult, öt esztendővel ezelőtt. Ott feszült egymásnak a három nagy birodalom: az osztrák, az orosz és a török. A háborúnak javarészt a járvány kitörése vetett véget, és noha húsz esztendővel korábban Savoyai Eugénnak sikerült nem csupán visszafoglalnia a legutolsóként török kézen maradt területet, a Temesközt, hanem azon túl is újabb részeket csatolt a Habsburgok birodalmához, a császár ezúttal visszakozni kényszerült, és a gyors békekötés árán át kellett engednie Belgrádot és Szerbiát az oszmán szultánnak. De akkor ezzel már kevesen törődtek. A katonák, ahogy csak bírtak, menekültek haza a járvány elől.

A lényeg a lényeg: milyen is az ifjú vér, a fiatal férfit sok minden hajtja, és sokszor a nyelével gondolkodik – hát Tibor a katonaságtól, végtére is a szolgálati helye nem is esett messze, ugye, egy hétvégén hazaszökött, de nem Szenttamásra, hanem Szeredába. Én minderről csak utólag értesültem a levelezésünkből. A feleségét otthon találta ugyan, csak hát nem egyedül, és nem is egy barátnőjével.

Söténd olyan, mint egy amőba
– Mint egy hányástócsa, baszki – jelentette ki egyszer hajdani cimborám, aki ma népszerű tévés személyiség. – Olyan ez a nagyfalu, kisváros, éppen olyan.
Hát, elég szigorú vagy, gondoltam. (De sohasem magadhoz, tettem hozzá magamban, sötéten.)
– Akár a húgyfolt a Suba Bali gatyáján – mélázott el Görög Gergő, a falra rajzszögezett várostérképet bámulva.
Hát, ja, gondoltam.

A túltöltődő költő szervezetében a diklofenák-epolamin túladagolás is gyanítható volt, amikor a borzos torkok éjszakáján: vörös, szőrös lyuk nyílt meg a kályhán! Parázsló vagina hasonmása tátongott-harapott-szippantott át a másvilágba…

Petra közben az asztalra feküdt. Hanyatt, Zsan pedig a combjai közé helyezkedett. Ütemesen mozgott, egyre gyorsulva, míg kisvártatva meg nem állapodott, nyögött egyet, majd ellépett a női testtől. Petra nem mozdult. Zsan bizonytalanul megbökte a térdét.

Azon a márciusi vasárnapon korábban kelt a szokásosnál. Kint még sötét volt. Az áramszolgáltatás is szünetelt. Nyugtalanul aludt, gondolta, sétál egyet a városban, kiszellőzteti a fejét a reggeli mise előtt. A folyóparton megtorpant. A meder fölött árnyként sötétlő vasúti híd mintha a semmibe vezetett volna. Állt, és nézte a mélyben szurokfeketén kavargó vizet.