Bozsaky Dávid: Félig fakezűek, félig botszeműek - 2007 április

Agytekervényeinket gereblyéző kertészt, egy gazoló művészt kapott ötödik születésnapjára az Irodalmi Jelen.
Isten éltesse sokáig, a próféta növessze hosszúra a szakállát! Az új mester Félig kalmárok, félig apostolok című cikkére szeretnék reagálni, talán kicsit folytatnám, kiegészíteném azt. Teszem ezt olyan jogon, hogy bár a cikk éjszakába nyúló vitáink, beszélgetéseink ihletése nyomán született, elolvasva mégis azt éreztem, hogy nagyon sok minden kimaradt belőle. Az én megközelítésem annyiban mindenképpen más, hogy érdeklődésem középpontjában mindig inkább a képzőművészet állt, és a lírának csak boldog, kívülálló szemlélője voltam.

BOZSAKY DÁVID

Kezdeném talán a probléma feltárásával. Mi vagyunk az okai, mi írástudók, írók , költők, festők, fotográfusok, filmesek, vagyis a művészek…mert a szart is aláírtuk, hogy művészet…írja már az első sorok között Weiner Sennyey Tibor. Szerencsére azért Pannónia még nem lett szeméttelep, ahogy a nem túl fényes jövőt elénk vetíti az írás. Van benne igazság, de szerencsére még rengeteg jó művészünk van, az már más kérdés, hogy miért nem hallunk róluk. Az állam fokozatosan kivonul a mecenatúrából, ez évről évre egyre jobban látszik. A művészet menedzselése pedig sajnos nem arról szól, hogy az alkotó embereket felfedezze, megtalálja és mindent elkövessen, hogy őket senki ne zsákmányolhassa ki. Érdekelne, hogy az egyetemeken, ahol a művészet menedzselését tanítják, milyen óraszámban tanulnak az alkotói válságról? Ugyanis erről kellene hogy szóljon a mesterségük! Az alkotókkal való valós kapcsolattartásról, és nem csupán a művek értékesítéséről. Hiszen az alkotástól oly messze áll a szereplés. Vagy csak az érdemli meg, hogy munkáit megismerjük, aki jó csepűrágóként menedzseli magát? Sőt, a túlzott szereplési vágy az  alkotói válság egyik viszkető  tünete csupán. Valójában az igazi művészt a közönség nem érdekli, persze jólesik neki is a dicséret, és talán a mások véleménye is számít, de ő a múzsájának alkot. És hogy mi a különbség? Nincs rajta mit magyarázni. Ha nem érted, az azt jelenti, hogy eddig rossz úton jártál. Sokkal inkább az szorulna magyarázatra, hogy ez miért nincs minden esetben így.
Nem arról van szó tehát, hogy minden művésznek szégyellnie kell magát és jobban meg kell magát erőltetnie. A rendszer az, ami rossz. A modern és posztmodern képzőművészeti stílusok olyan kézenfekvő technikákon alapulnak, és ezek annyira kitágították a művészet korlátait, hogy szakmai tudás nélküli és – ami talán még fontosabb – elhivatottság és mandanivaló nélküli, ezért művésznek semmiképp nem nevezhető emberek rátelepedtek a művészeknek kialakított dotációs és publikációs csatornákra.

(Folytatás az 1. oldalról)
Mivel nekik az érvényesülés fontosabb, mint az alkotás maga, ezért nemcsak kihasználóivá, de ezzel egy időben a valódi alkotóknál sokkal könnyebben vezetőivé is válhattak az általuk kizsákmányolt művészek csoportjainak. Ezek után pedig egyszerű önvédelmi reakció, amikor egy náluk sokkal ügyesebb, tehetségesebb alkotásait meglátva kinyílik a zsebükben a bicska. A kezükben összpontosuló hatalom segítségével pedig mindent elkövetnek, hogy ne kerülhessenek ki a falra a bűnös alkotások, amelyek egyébként vagy a sátán művei, vagy egyszerűen csak giccsek vagy fejletlen művek, a magyarázat koronként változó, de végül is, hogy mi a kifogás, ha van egyáltalán, lényegtelen. Azt hiszem, az alkotóközösségek azért jöttek létre, hogy olyan embereket tömörítsenek, akik hitvallásul és hivatásul választottak egy önkifejezési formát. Hangsúlyozom, nem pénzkereső szakmát, hanem hivatást. Nem bűn persze, ha szorgalma és tehetsége folytán valakinek mindennapi munkájává vagy pénzkereseti forrásává válik az alkotómunka. Elcsábul-e vagy sem, ajándék-e neki a díjazás, vagy önmagából kellett egy darabot feláldoznia? Ezt igazából minden esetben saját lelkiismeretével kell tisztáznia. Ugyanúgy, ahogy az alkotóközösségek vezetőinek is saját lelkiismeretére van bízva, hogy meggyőződjenek a jelentkezők elhivatottságáról, és távol tartsák maguktól azt a hozzáállást, hogy az alkotó műveit bírálják el szakmai tudásuk szerint, mert ezzel pont az újdonság felismerésének lehetőségét tagadják meg önmaguktól. A francia impresszionisták közismert, képbelógató akciójukkal éppen erre hívták fel a figyelmet. Fundamentalista alkotóként mi nem tehetünk egyebet, mint úgy dolgozni, hogy életművünket ne lehessen a szőnyeg alá söpörni, és méltó szégyenévé váljunk majd azon nagyhatalmú uraknak, akiknek mindez egy napon a nyakába szakad majd.
És hogy miért fontosak az alkotókörök? Mert minden művészet közösségi tevékenység. A mecenatúra is gyakran ezen a csatornán keresztül érhet célba, ezért fontos, hogy becsületes emberek vezessék az alkotóköröket. Akár olyan, nem céhbeli műértők, mecénások is, akiknek nem zavarja fel szakmai állóvizük fenekén az iszapot az új tagok megítélése. Az állam pedig nem vonulhat ki a mecenatúrából, hiszen erkölcsileg ez a legtisztább díjazási rendszer, mert nem közvetve teljesítményorientált, de mindenképp bizonyításra serkenti a felelősségteljes alkotót.
Elefántcsonttornyaikba zárkózó zsenik pedig nincsenek. Ők valójában azok a művészek, akiknél a megoldatlan alkotói válság teljes emberi válságot is okozott. Hiszen az alkotói válság, a kételkedés önmagunkban, alkotásainkban természetes velejárója a folyamatnak. A magukba roskadt zsenik gyávák voltak saját szakmabeli társaikkal megosztani kérdéseiket, megkérdőjelezni ezzel önmaguk zsenialitását. Később pedig már a képességüket is elveszítették, hogy erről beszéljenek. Ezzel zárták magukra az ajtót. Bár műveiket mesterműveknek vélhetjük, soha nem tudjuk meg, mi lett volna, ha nem nyelik le a kulcsot. Ezért nagyon fontos, hogy minden alkotó gondoskodjon saját magának segítő alkotótársakról, akik biztatják, vagy ha kell, kizökkentik őt,  ezzel inspirálva további munkára. Teszik ezt jóindulattal és lelkiismeretes segíteni akarással, nem pedig kötözködő gáncsoskodással. A művészet nem versenysport, hanem, ismét hangsúlyozom, közösségi tevékenység. A felelősséget alkotótársaink irányába nem egy választható alternativaként kell felfogni, ez minden esetben egyéni kötelességünk. Ha ez érvényesül, akkor majd nem kell többé attól félnünk, hogy tehetségeink elkallódnak. Mondjuk ki: mesterekre és tanítványokra van szüksége mindenkinek. És ahogy ez általában lenni szokott: ez a két attitűd minden társban fellelhető.
De vajon egy pályakezdőnek, öt, tíz vagy tizenöt éve öntudatára ébredt alkotónak jót tesz-e, ha masszív anyagi siker éri el? Persze ...nem szégyen, hogy munkájának gyümölcsét a művész learassa, hogy anyagi haszna lesz élete és verejtéke árán létrehozott alkotásnak…de nem lehet ez a cél. Nem teheti saját sorsát műveinek piaci árától függővé, és főleg nem építhet művészi karriert egy üzletileg sikeres konstrukcióra. Sőt, ha teheti, meg kell tagadnia azt, de mindenképpen tovább kell lépnie rajta, hisz a művészet a lelki önmegvalósításról szól, és ez folyamatos haladás, nem pedig stagnálás. A piacgazdaság a művészet területén egy torz, hibás, alapvetően fordított arányosságban munkálkodó rendezőelv. Az anyagi világ a művész számára csak olyan, mint a táplálék: kell az életben maradáshoz, de az anyagi javak habzsolása tunyává és céltalanná teheti a fiatal alkotót. Végső konklúzióként pedig a sok siker után eljut majd oda, hogy minek a sok műgond, ha így is mennek a képek, és a szart is aláírja. A másik tévút, ha azt képzeli a megtollasodott, hírnevessé vált művész, hogy a pongyola tartalmat márványba vésve, vagy a műgondot (ami sokszor lehet akár egy villámgyors lendület is, nem feltétlenül izzadságszagú pepecselés) méregdrága alapanyagokkal pótolva maradandót hoz létre. Pedig a maradandó belül válik azzá, és nem a műtárgyban ölt testet, hanem annak értelmezésében. Példaként ajánlom, hogy látogasson el az olvasó a győri Káptalandombra és nézze meg a székesegyházzal szemben felállított márványszobrot, pontosan érteni fogja, hogy miről van szó. Kárpótlásul pedig nézze meg a szobortól alig húszlépésnyire található Szent László hermát. Világosan láthatja, micsoda hanyatláson esett át a képzőművészet az elmúlt évszázad során. Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy felszólítsam az alkotót, hozza a vésőt, vagy vigye a követ és folytassa a munkát, hiszen talán csak szorította a határidő. Bár egy ilyen jó nevű művészdinasztia leszármazottja ki kell, hogy harcolja a szükséges időt, nem válhat a megrendelők bábjává, nem diktálhat a pénz, mert az efféle nyilvános megszégyenüléshez vezethet. Máskülönben, ha nem érti, mit is kellene kezdenie a szoborral, keressen meg, szívesen bemutatom egy fiatal, aranykezű szobrászművésznek, aki szívesen segítséget nyújt abban, hogyan tovább. Megmutatja, hogy hol nyílik  a harmadik dimenzió kapuja, hiszen ettől több a véső, mint a ceruza.
A tehetség lenne az, ami kiválasztja a művészeket a hétköznapi emberek közül? Ugyan már, én nem hiszek ebben. A művészethez, az alkotáshoz mindenkinek joga van, a zene mindenkié, mondta Bartók, és ahogy a zene, a művészet is – és nem csak a műélvezetet értem ez alatt, hanem az alkotást magát is. A tehetség egy kicsit más, mint ahogy az emberek képzeletében él. Főleg, nem lehet tagadni. Nincs tehetségtelenség, ahogy ez Weiner Sennyey cikkében áll. Ahogy életerő is van, de életerőtlenség nincs. Tehetség mindenkinek jutott. Gondoljunk csak a régi magyar falura. Az első lépések megtétele után tanultak meg táncolni, az első szavak kimondása után tanultak meg énekelni, mesét mondani, ráadásul milyen tökélyre fejlesztették mindezt! Minden pásztor furulyázott, persze nyilván nem azért, mert aki nem volt elég tehetséges, arra nem bízták rá a nyájat. Nekik ez volt a fontos, nekik volt múzsájuk, akihez énekeltek, akivel és akinek táncoltak. Az alkotás, a művészet a mindennapjuk volt, ez volt az élet, ezért is nem volt rá szavuk. Nem kellett, hogy művésznek hívjuk őket: egyszerűen csak emberek voltak. Tehát valamit elvettek tőlünk, ami az életünk része volt, és csak keveseknek sikerült visszaszerezni azt. És ez pont az az alku volt, amiről fentebb írtam, hogy: Elcsábul-e vagy sem, ajándék-e neki a díjazás, vagy önmagából egy darabot kellett feláldoznia?

Lemondtunk álmaink megvalósításáról, cserébe kényelmes bőrfotelt kaptunk, és egyetlen munkánk maradt: olyan világot felépíteni, ahol egyre kevesebb embernek van lehetősége összetépni az ördög szerződését. Kapj észbe! Bonts szerződést!