Fekete J. József: A szellem angolos szabadsága - 2008 szeptember

Szerb és Halász elkápráztatta az élményre szomjazó, nyitott intel­lektusú, mindent magába szippantó fogékonyságú Szent­ku­thyt, aki az első találkozásuk után feltette magában, hogy egy esztendő alatt behozza a hét évnyi lemaradását, és méltó be­szél­getőpartnere lesz a két szellemi óriásnak. Halász és Szerb tragikus haláláig (mindketten a munkaszolgálatosok balfi táborában estek az embertelen körülmények áldozatául 1945 legelején) tartó barátságuk tanúsítja, hogy Szentkuthy sikerrel vette az áthághatatlannak tűnő akadályt.

Fekete J. József

A szellem angolos szabadsága

Megjelent az Irodalmi Jelen 2008 szeptemberi számában.

Csupán hét esztendő korkülönbség volt Szerb Antal és Szentkuthy Miklós között, de fiatal emberek esetében, amikor az egyik húsz éves, a másik meg huszonhét, szinte áthi­dal­ha­tat­lan szakadéknak tűnhet e különbség az ismeretek gazdagságát, a műveltség horizontját illetően. Legalábbis annak látszott az egyetemi hallgató Szentkuthy (Pfisterer) Miklós számára, akit elkápráztatott a nála idősebb Szerb Antal és Halász Gábor tudása, ismereteik gazdagsága, irodalmi, esztétikai, filo­zó­fiai jártasságuk, a világ dolgai iránti fogékonyságuk, és min­dent megtett, hogy mindezek terén felnőjön melléjük. Egy me­rész, eddig még sehol soha le nem jegyzett olvasat szerint meg­koc­káztatható egy olyan megállapítás is, hogy Szentkuthy első és legfontosabb regénye, a Prae ennek a két szellemi vezérnek a vonzáskörében lombosodó és alakuló szellemnek a fejlő­dés­re­génye.
Szentkuthy Miklós tizenkilenc évesen kezdett rendszeresen publikálni a Napkelet című folyóiratban, amelynek szerzői-szer­kesz­tőségi körébe tartoztak egyebek között egyetemi tanárai is, a folyóirat szerkesztőségi ülésén ismerkedett, majd barát­ko­zott meg Szerb Antallal és Halász Gáborral, két, nem min­den­napi tehetségű és felkészültségű szellemtársával, valamint Né­meth Lászlóval és Hamvas Bélával, a huszadik századi magyar irodalom másik két megkerülhetetlen alkotójával. Szerb Antallal, Halász Gáborral, és még tizenhat irodalmárral együtt alapították meg 1936-ban a Mikes Kelemen Akadémiát, amely tulajdonképpen a szellemi emigráció szigete volt a Horthy-rendszerben.
Szerb és Halász elkápráztatta az élményre szomjazó, nyitott intel­lektusú, mindent magába szippantó fogékonyságú Szent­ku­thyt, aki az első találkozásuk után feltette magában, hogy egy esztendő alatt behozza a hét évnyi lemaradását, és méltó be­szél­getőpartnere lesz a két szellemi óriásnak. Halász és Szerb tragikus haláláig (mindketten a munkaszolgálatosok balfi táborában estek az embertelen körülmények áldozatául 1945 legelején) tartó barátságuk tanúsítja, hogy Szentkuthy sikerrel vette az áthághatatlannak tűnő akadályt. Kezdetben Szerb Antallal a Geistesgeschichte bűvkörében gondolkodtak, lelkesedtek a szellemtörténetért, a kor kiválóságainak munkáit együtt vitatták meg. Közös nagy élményük volt Wilhelm Dilthey Erlebnis und Dichtung, Herbert Cysarz Deutsche Barock­dich­tung című műve, Friedrich Gundolf több irodalomtörténeti és esztétikai munkája, ezek által került érdeklődési körükbe Rilke és Stefan George költészete. Szentkuthy figyelmét Szerb Antal terelgette a XVIII. század megismerése felé, s voltaképpen neki köszönheti Szentkuthy a Szent Orpheus Breviáriuma regény­so­rozat első füzetének témáját, Casanova naplóját is. Szerb An­tal hívta fel a figyelmét William Blake-re, és általa, meg Halász révén ismerte meg a Times Literary Supplement alkotóinak gondolkodásmódját, ami jelentős mértékben hatott írásmódjára: „angolos distancia, irtózás minden humbugtól, idegenkedés minden német nagyképűségtől, minden francia hisztériától, szélsőségtől, misztikától és demagógiától, minden álmo­dern­ségtől – mindenen felülhelyezkedő, perspektívából látó, bölcs, kritikus, legyintő magatartás”. Szerb Antal kalauzolta a Bloomburry group irodalmi körhöz, Wirginia Woolf, Aldous Huxley, Edward Morgan Forster, Christopher Fry, T. S. Eliot, David Garnet, Lytton Strachey műveihez. Szentkuthy különösen kedvelte John Donne-t, fordított is tőle; Sir Thomas Browne XVII. századi angol prózaírót, akiről hosszasan értekezik Az egyetlen metafora felé című műve végén. Halász Gáborral foly­ta­tott beszélgetései során tudatosodott benne, hogy a világon sehol máshol nem lehet olyan nagy számú és ragyogó nőírót találni, mint az angol irodalomban, az első élményszerzők között volt Jane Austen, a három Brontë-lány, Charlotte, Emily és Anne, Rose Macaulay, Virginia Woolf.
Az egyetemen Szentkuthy angol–francia–magyar szakra iratkozott, amit az első tanítási napon meg is bánt. Angolul nem beszélt, az egyetemre egy zsebszótárból egyedül készült, pedig minden előadást angolul tartottak, a francia szakon meg franciául. Ezen a nyelven már korábban is meg tudta értetni magát, németül jól beszélt, de az idegen nyelvű előadások óriási kihívást jelentettek számára. Éppen emiatt nem hagyta ott a választott szakot, hanem szívós munkával behozta lemaradását a nyelvismeret terén is.
Az angol irodalmat Yolland Arthur (Hoylake, Anglia, 1874–Bu­dapest, 1956) tanította az egyetemen. Yolland irodalmi és tudományos munkákat fordított angolra, Hungary címmel 1917-ben Londonban egy jó (magyar) kritikát kapott ismeretterjesztő művet jelentetett meg, angol–magyar és magyar–angol szótárakat adott ki, ame­lye­ket később Szentkuthy bűnrossznak tartott, akárcsak a te­nisz­oktatóból a katedráig avanzsált tanár úr előadásait, amelyek voltaképpen felolvasások voltak. Nem is kedvelték kezdetben egymást, ám Yolland, „aki úgy nézett ki, mint egy lakáj az angol filmekben” mégis felkeltette Szentkuthy érdeklődését a XVII. századi angol irodalom iránt, általa ismerte meg Crashaw-t, a nagy katolikus barokk költőt, Ben Jonsont, akinek munkásságát Szent­kuthy bölcsészdoktori értekezésében dolgozta föl, a de­ka­dens Ernest Christopher Dowsont, a preraffaelita Swinburne-t és másokat. A nyelvtant és a beszédkészséget egy Livingstone nevű, „olasz vándorcirkusz-igazgatóra vagy Salvador Dalira” emlékeztető tanár oktatta, aki egyáltalán nem volt hatással Szent­kuthyra, bizonyára ezért nem is említi keresztnevét vissza­em­lékezéseiben. A leendő írót a beszélgetés nem érdekelte, csak olvasni szeretett volna tökéletesen angolul. Eme léhaságának következményeként, amikor 1948-ban gróf Károlyi Mihályné Andrássy Katinka révén Londonban alkalma lett volna megis­mer­kedni Dylan Thomassal és T. S. Eliottal, inkább a háttérbe vonult, mondván, aki nem a Prae szintjén beszél angolul, az ne beszéljen angolul. Hasonló módon, amikor egy fülkében utaztak Cysarz professzorral, a prágai egyetem nagy tudású irodalom­tör­ténészével, Szentkuthy a feleségének, Dollynak engedte át a német nyelvű csevegés irányítását. Viszont Yolland Arthurtól nem csak az angol barokkra vonatkozó ismereteket szerzett, ha­nem az angol szertelenség gasztronómiai vetületét is általa ismerte meg. Miután végül összebarátkoztak, egy négyesben el­költött vacsora során Szentkuthy meglepve tapasztalta, hogy evés közben lehet inni (sört!), és hogy vajjal együtt lehet sajtot enni, ami a Pfisterer (Szentkuthy polgári neve) családban elkép­zelhetetlen volt.
Említettem, hogy doktori tézisét Ben Jonson drámáiból írta 1931-ben. Nagy ívű dolgozatot tervezett, de tudta, miként a papságot is legalább a püspökségnél kellene kezdenie, mert nem lenne türelme végigjárni a ranglétrát, az általa elképzelt dolgozatot tanárai nem fogadnák el. „Utált hazug disszertációm: adathalmaz, ill. idézethalmaz: az aggályosság visszataszító meddősége. Csak akkor tudok írni, ha minden szótagomat Ben Jonson egy szótagja igazolja. Filológiai haláltusa.” – írta naplójában. Ez már nem egyéb, mint a német egzisztencialista filozófia, majd a germán szellemtörténet, az érzéketlen francia filológia elutasításának és az angolos szabadság iránti vágyakozásnak a csírája a szárba szökkenés  pillanat előtt. Fel is panaszolta dilemmáját az akkor éppen Londonban tartózkodó Szerb Antalnak, aki 1930. május 17-én kelt levelében így biz­tat­ta: „De azért ne félj a szakdolgozattól: írd meg olyan rosszul, ahogy csak tudod – annál jobban fog tetszeni illetékes kö­rök­nek.” Az elkészült disszertáció további terveket gerjesztett, Szentkuthy nagyszabású szellemtörténeti értekezéssel kívánta folytatni a munkát, ami egyben magántanári tézise is lett volna. A munkához kapott is egy egyéves londoni ösztöndíjat, a British Museumban sokat dolgozott a témán, de végül elragadta a kortárs angol irodalom, és a magántanári tézis helyett megírta a Prae-t. A doktori értekezés írása során már megfogalmazódott az a kettősség, ami majd strukturális váza lesz a Prae szellemi építményeinek: egyfelől adott a ráció szadisztikus tisztelete, aminek ideális mintája Halász Gábor, másfelől az embertelen elméletek emberies szinten történő összehangolása, aminek Szerb Antal a megtestesítője, legalábbis Szentkuthy első regényében és kései Szerb-portréjában: időközben, 1941-ben kis intermezzo szakította meg a felhőtlen barátságot. Szentkuthy ekkor ment neki nyitott sisakrostélyban a megkérdőjelezhetetlen tekintélyű Kerényi Károly Die antike Religion. Eine Grundlegung című vallástörténeti munkája kapcsán a mitológiakutató módszertanának. Legegyszerűbben fogalmazva az óromantikus német szellem fényeit és árnyait tartotta Szentkuthy meghatározónak Kerényi művében és ezt a Schellingre visszavezethető romantikus programra alapozó mitológiaértelmezést vetette szeméreí: azt hogy időbeli, történelmi, földrajzi távlatokra és távolságokra fittyet hányva olyan sematikus ezerarcúságukban ábrázolja az istenfigurákat, mintha azok nem mentek volna évezredes fejlődésen keresztül, mintha a mitológiai szereplők eredetükben is magukban hordozták volna árnyaltságukat, vagy még egyszerűbben: „egy kalap alá vesz ötezer év előtti és ötezer évvel későbbi trák Orpheus- és anatóliai Orpheus-mítoszt”.
Szentkuthy és Kerényi Szerb által barátkoztak össze, kettőjük vitájában Szerb a korábbi barátság okán Kerényi pártját fogta, Szentkuthy Kerényinek címezve Szerbnek is üzent vitaírásában.
Szentkuthy és Szerb Antal szoros barátsága eme intermezzo mellett is vagy másfél évtizeden át szinte mindennapos talál­ko­zások során edződött, megtárgyalták az élet minden részletét. Szerb szinte egyedüliként ismerte Szentkuthy azon titkát, hogy gyakorló katolikus édesanyja voltaképpen zsidó származású, ennél fogva félig ő maga is az. A hitleri zsidótörvények meg­ho­zá­sa után az író rettegett, hogy emiatt rá is lesújt a hatalom, de attól egy pillanatig se félt, hogy Szerb elárulja a családi titkot. (Az, hogy felesége házasságkötésük előtt Szentkuthy hatására katolicizált, közismert tény volt, és közvetlenebb fenyegetést je­lentett.) A hosszan tartó, tartalmas és ösztönző barátságot Szent­kuthy 1946 őszén összegezte az akkor már több mint másfél éve halott Szerb Antalról szóló esszéjében. Izgalmas írói feladatként tételezte ebben annak megírását, hogy „miként jutott el Szerb Antal a Hölderlin- és Jean Paul-féle német kék vi­rágos romantikától a Gundolf-, Dilthey-, Cysarz-féle szellem­történeten át az angolok romantikájához, „amely átmeneti folyamat tulajdonképpen azonos az ’emberiesedés’, a búskomor ’humanizálódás’ folyamatával Szerb Antalban: ugyanis a német romantika lényege, hogy vallásalapításokra és fellengző metaforikákra és mindent megoldó, mitikus világnézetekre tör […] – míg az angol romantika az egyén őrületeit, a magánosság önös vesszőparipáit, az ópiumszívó vidéki lelkészek, a titkos ’privátőrültek’ világidegen bolondériáit szabadította bele a művészetbe. A német világ egzaltált Olümposz […] – az angol világ (és ez a férfi Szerb Antal világa) a magános ember belső szabadságának, a teóriákra és szintézisekre fütyülő, rezignált, humoros, különc világa: az, amit Chesterton (Szerb kedves írója) ír le, amikor a családi otthont magasztalja – az otthon arra jó, hogy ott bárki oly anarchikusan és fantasztikusan élhet, ahogy csak akar, ott ő az úr – államok, egyházak megszűnnek a kü­szö­bön túl.” Ugyanebben az esszében állapítja meg Szerbről, hogy hiányzott belőle a szaktudás iránti elfogultság és homá­lyos­ság, amit kimondottan angolos vonásnak tart nála, hatalmas tudásából mindig csak annyit használt fel, amennyit egy „érző kultúrember” igényel, így inkább „áhítatosan pletykálkodó humanista” kívánt lenni, mint „tudós”, abban a világban élt, amit Powys írt le a Pleasures of Literature-ben, ahol a fő szabály: félrerúgni minden tudományos konstrukciót és helyette az olvasás sötét mámorában elmerülve mindhalálig gyö­nyör­ködni a költészetben. A szellemi irányadó barátot Szentkuthy Antonio Serbello fráterként jeleníti meg a Szent Orpheus Breviáriuma-sorozat Kanonizált kétségbeesés című kötetében.
Szentkuthynak a Kerényi Károly mitológiakutatásában kifogásolt hevülete hat évvel később újra átsütött egy tanul­má­nyán. Hamvas Béla és Kemény Katalin közös könyvében, a Forradalom a művészetben. Absztrakció és szürrealizmus Magyarországon (1947)1 nem a szellem angolos szabadságával találta szemben magát, hanem az időközben magtagadott szel­lemtörténet harsány plakátjait vélte felfedezni, és ez nagyon nem volt ínyére. Barát–nem barát a szerző, el kellett mondania tor­nyosuló ellenvéleményét, a Magyarok 1947. októberi szá­má­ban meg is tette, amit a szerzőpáros övön aluli ütésként élt meg, és Kemény Katalin 1995-ben írt, A „tiltott” szerző című, először az Irodalmi Jelen 2008. júliusi–augusztusi számában megjelent esszéjében etikai-magatartásbeli problémaként élt meg: „A legszomorúbb számomra mégis Szentkuthy esete. Azt, hogy Lukács nekiment Hamvasnak, politikai elkötelezettségei, pártmegbízatása, félelmei etc. még bizonyos értelemben ért­he­tő­vé is teszik. De az, hogy Szentkuthy, a magyar irodalmi mo­der­nizmus szinte egyetlen képviselője (sőt: jelképe) a korszakban, a Gyermek­keresztes­had­já­rat­tal még rá is tromfoljon Lukácsra, arra nem tudom, elfogadható mentség lehet-e az önimádat, az immoralitás, a ’csak-a-felszínen-maradni-minden-áron’  vágya...” Nincs szándékomban Szentkuthy védelmére kelni, egyfelől nincs rá szüksége, másfelől, ki vagyok én, hogy ilyesmire vetemedjem, de az igazsághoz még hozzá tartozik ez meg az. A (pontosan) Gyermek keresztes hadjárat című tanul­mány2 arra emlékezteti a két szerzőt, hogy a képző­művészeti alkotó az érzéki világ elemeit jeleníti meg színek, formák és kompozíciók által, arra, hogy a kép nem egyéb, mint kép, a szobor nem több szobornál, amit a szemlélő érzéki tapasztalás útján tesz magáévá, és nem képzel hozzá szellemtörténeti és mélylélektani bedekkereket. Ha a festő nem képet, hanem metafizikumot akar festeni, akkor nem festő, hanem valami más. A befogadó pedig, ha az alkotásban nem az érzéki világ érzéki felületét látja, már nem a művel szembesül, hanem önmagával és elraktározott, érzékleteken túli ismereteivel. Ennyi, röviden. Miként az is kurta megállapítása volt Szentkuthynak ebben a cikkében, hogy akik a másfél évszázada meghaladott romantikát próbálják visszacsempészni a modern képzőművészet-értelmezésbe, voltaképpen az „elmélet nimfomániásai”. Kissé részletesebben, azoknak, akik most nem kapják le nyomban a polcról a Szentkuthy-tanulmányt: „… ezeket a biológiai és geometriai könyvekből gyermeki pontossággal kimatricált képeket ne nyomjuk agyon akarnok ’világösszefüggésekkel’. Éppúgy fölösleges az a kifulladó pátosz, amellyel témájukat kezelik: a lelkesedésnek, miszti­fikációnak, hörgő kikiáltó­allű­rök­nek, örökös felnagyításoknak soha semmi meggyőző erejük nincs. Legföljebb egyről győz meg, a hívekre éhes fanatikus va­lamilyen belső hiányérzetéről, egyensúlytalanságán kétségbeesett ürességének pótmítoszokkal való begyömö­szö­lé­séről. Ezt különben ők tudják legjobban, akik a mély­lé­lek­tan­ból merítik legfőbb táplálékukat. […] A kép, a szobor: az érzéki világ érzéki elemeiből alkot. Ha valaki sok evangélium vagy még több Upamnishád vagy Tao-te-King beszívása után ’magasabb valóságokról’ és ’esszenciákon túli kvintes­szen­ci­ák­ról’ ábrándozik: ehhez teljes joga van, de: ne óhajtsa Freudból és Brahmából felduzzadt vallását a szegény festményekbe belenyomni; a vallás maradjon vallás, minek ezt a nonszenszet ’forszírozni’:  hogy épp az érzéki kép legyen érzékfeletti?
Mert ha valaki egy zöld pontot és egy piros karikát néz, szép, törökméz színű kartonra festve: és ebben az ’őslátás alaphelyzetét’ látja: az lehet jó vallásalapító vagy metabiológus a Hyde Park sarki ’szabadegyetemen’, de a képeket — enyhén szólva — nem nagyon szeretheti vagy ismerheti.
Amilyen határozottan tiltakozott nemegyszer a szerzőpár az ellen, hogy a művészetbe idegen elem (mint szerinte pl. a politika) ne kerüljön bele: épp úgy kellene tiltakoznia, hogy az ilyen ’őslátások’, ’Oresztész-komplexek’, Kali-Durga kóbor istenek meg ’mély­va­lóságok’ szintén — mint a legkimondottabb idegen elemek — ne keveredjenek be az oly jámbor sejt- meg sakk-magazinokba.”3
S eme kitérő után vissza a fővonalhoz: úgy tűnik, nem tévedünk (vagy ha igen, akkor is kerek marad a világ), hogy a Prae-ben megjelenő Halbert és édesapja, az exceteri anglikán lelkész szellemiségének modelljében nagy részben Szerb Antal angolos eklekticizmusát és humorát véljük megtestesülni, amíg Leville-Touqué figurája mögött Halász Gábornak a francia raison iránti rajongását ismerjük fel. Szentkuthy regényalakjai természetesen nem olyan sematikusak, mint Kerényi Károly istenfigurái. Ahogy benne is egyszerre több ember lakozott, Halbert-ben is van egy adag germán precizitás, miként a francia doktriner Leville-Touqué-től sem idegen a latinos könnyedség.

1 On-line is olvasható:
http://www.artpool.hu/Hamvas/Forradalom/tartalom.html
2 Ami viszont on-line  nem olvasható, de visszakereshető Szentkuthy: Múzsák testamentuma (1985) kötetében.
3 Múzsák testamentuma, 154–155. o.