Kabdebó Tamás: Blackwell és a magyarok - részlet
Szívből nevetett mindenki, Széchenyi csapkodta a térdét, úgy hahotázott adomáján. A rákövetkező nap áthajóztunk Gladovába az említett kishajók egyikén. Ott a gróf hintóján utaztunk – a lovakat is maga hajtotta – le és föl a vékony, veszélyes Duna menti köves úton. Quint a nagy falu népe otthonára, Észak-Írországra emlékeztette. A gyerekek meztelen fenékkel szaladgáltak, a házakból kecskék és csirkék, malacok és kutyák kóricáltak ki és be. Én a folyót bámultam felülről, hisz innen átlátja és belátja az ember azt a három mérföld hosszú, párszáz yard széles szakaszt, amit Vaskapunak neveznek.
Blackwell és a magyarok – Irodalmi Jelen Könyvek, 2007 – A regény az Irodalmi Jelen regénypályázatának különdíjasa
.
Kabdebó Tamás
Blackwell és a magyarok
(részlet)
Szeptember 26-án egy laposfenekű bárka áll mellénk, átrakjuk csomagjainkat, gőzhajónk áldásosan felemelkedik a fenékről, folytathatjuk az utat. A negyedik napon elhagyjuk Vukovárt, tornyai idelátszanak, egy csónakrakománynyi papját megtáncoltatják gőzösünk hullámai. Pétervárad előtt megélénkül a táj: dombok hullámzanak, megművelt földek, piros fedelű házak, templomtetők váltakoznak. Délután kettőkor kötünk ki Újvidéken, szemben az erőddel. Hajóhíd kapcsolja össze a Duna két partját. Kibontásához idő kell, kellemesen rostokolunk, kiszállunk. Újvidék azért új, mert Mária Terézia, császár- és királynő alapította. Hosszú egyenes utcáin boltok sokasága: fűszerüzlet, játékkereskedés, vaskereskedés, agyagedény-üzlet. Az újvidéki cserépedény inkább érdekes, mint szép. A Duna-tájon a legjobbakat Bohémiában gyártják. Az itteni vásárlóközönség a polgárok és a módosabb parasztok egyvelege. Csodálatos, hogy bár meleg van, minden férfi kalpaggal, minden nő kendőben, mindenikük hosszabb-rövidebb kabátkában, csizmában, topánkában. Egyetlen ingujjast vagy egypár szandált sem látok a városban. Jártam már egyszer ezen a tájon, Dél-Bácskában, fogattal. Jó barátom, Fidelis Mayer, Esterházy Pál herceg titkára küldetett értem akkor. A főnemes nem volt otthon, a cigánybanda igen, s bár Mayer – egyébként papi ember –, nem ivott, csak egy kiscsupor misebort hajnalonta, én a számadókkal, kurtanemesekkel átmulattam magyarosan egy éjszakát. Indultunkban Gáspár a péterváradi erődre mutat: „Itt volt kiképző parancsnok az apám.”
Jó lett volna Belgrádban is megállni, megnézni, vajh mindenki alszik-e? A kikötőből fehér minaretek és dzsámik megannyi pöffeteg és kucsmásgomba-kupolás házak és egy távolabbi palota nagy udvarral: a pasáé. Benne hárem, „Nem irigylem őfényességét”, mondom Gáspárnak. „Én igen”, feleli barátom, dús bajsza alatt.
Estefelé kikötünk Semendriánál, amit a magyarok Szendrőnek, a szerbek Smederevonak neveznek. Gáspár megjegyzi: „Ez volt tán legelső pátriánk.” Megkérdem, mit értsek ez alatt.
Elmondja, tőmondatokban, hogy Szendrő várának 15. századi bástyáit egy ponton Hunyadi, majd fia, Mátyás uralta. A Szendrő-ős volt a vár alkapitánya, a család, a hagyomány szerint, a városban lakott, feje a Szent György rend tagja volt. Azt is megtudtam tőle, hogy a Szendrők minden generációban katonák – katonák is – voltak, a hazát szolgálták. Szendrő Gáspár apja, Szendrő Márton ifjú korában Mária Terézia testőre volt Bécsben, majd kitüntette magát a porosz háborúban. Manapság Szendrő várának hétöles bástyáin fű zöldül a magasban, a Dunához legközelebb állón utazni készülő, már elkésett gólyapár kelepel. Megcsalhatta vándorérzéküket a kitartó meleg.
A vár előtt, lehorgonyozva, Milos herceg és tartományfőnök két hadihajója vesztegel. Ágyús, háromárbocos vitorlások.
Szeptember 29. Vipalánkánál az utasok java kiszáll. A grófnőt fogat várja, Erdélybe kocsizik. Társaságunk: Quin kapitány, Gáspár, egy szerb-zsidó kereskedő és magam. A lassan lefelé pöfögő hajóról bámuljuk a tengeribúza mezőket. A Gőzhajózási Társaság tervei szerint a gőzhajónak innen vissza kellett volna térnie Pozsonyba, utasait pedig egy kisebb, vitorlával és evezőkkel felszerelt fregatt szállította volna a mintegy 24 mérföldre fekvő Orsováig. Ám a vízállás változatlanul alacsony volt az aszályos nyár után, és a fregattnak is kétszer kellett fordulnia: először az utasokat – bennünket hármunkat –, majd a tekintélyes málhát szállította Orsováig az olykor csak két-három lábnyi vizen, amely alatt sziklatűk fenyegették a fahajócska megvasalt fenekét. A két part egyre magasabban meredezett fölöttünk, a folyó beszűkült és rohant az éles sziklafogsor fölött. Csomagjainkat fél nappal későbbre vártuk, de leszállt az éj, és sehol nem jött semmi. Orsova fölött Swinichnél egy roggyant fogadóban szálltunk meg. A bal part egy kis kanyarulatot tesz itt, ami egy csendesebb öblöt képez. Estebéd után egy, a kedvesével ott időző moldovai költő csatlakozott hozzánk, aki hölgyének gitárkíséretével magyar, német, olasz dalokat énekelt. A „di tanti palpiti”-t olyan szépen és szakértelemmel intonálta, hogy megállta volna a helyét a bécsi operában is, melynek egyik előadását a nászutunkon láttuk feleségemmel, 1827-ben.
„Hogy van a kedves felesége?” kérdezte Szendrő inkább udvariasságból másnap reggel, mintsem valódi érdeklődésből. Az övét nem ismertem, három esztendeje, hogy elvitte egy belső kór, fiát gazdaasszonya neveli. A mohácsi csárdás leánya.
„Jó erőben, egészségben”, felelem, és madonna arcú asszonyomra gondolok. „Együtt töltöttük a nyarat Grazban.” Tudott dolog, hogy 1827-ben tönkrement a Blackwell Cég, a fazekas városok egyik büszkesége, s azóta áruk közvetítésével, valamint tollammal keresem a kenyerem. A Murray kiadó közép-európai útikönyveit én írom, szerkesztem.
Nyílik a fogadó ajtaja, s belép rajta egy honfitársam, George Dewar vízimérnök. Bricseszt visel, csizmát és bőrkabátot, széles, lapos orra fölött kerek szemüveget, alig hihetem, hogy kiváló búvár. A dél-amerikai part mentén elsüllyedt Thetis kincseit ő hozta föl, búvárharangban. Széchenyi Londonban találkozott Dewarral, és rögtön fölfogadta al-dunai munkálatainak felügyeletére. Dewar még ez este el is mondja: keze alatt dolgoznak az útépítők, ő működteti a dunai búvárharangot, látja el robbantó anyaggal a sziklabontókat. Quin kapitány éles füle idehallja a szerb part felől a kalapácsok és csákányok döngését. Az innenső parton pedig, Orsova irányában, nagyban folyik a sziklabontás. A robbantások apró forrásoknak adtak új utat, miniatűr vízesések, alább: csobogók keletkeztek, a szétdemulált szürke óriás sziklák némelyike vörös és kék belsőt mutatott, pirit- és bazaltkő-leletek, mészkő torzalakok és felettük újonnan felgomolygó felhőcsapatok kísérték az útépítés első szakaszát.
Három nap késéssel megérkeztek a málhák, és most már két vízi járművel indultunk Orsova felé. A kikötőben Popovitz Mihály fogadott bennünket, a Gőzhajó Társaság helybeli ügynöke, Széchenyi gróf jó embere. A főnemessel ebédeltünk, annak városi szállásán. Széchenyi más volt, mint amilyennek vártam, nyájasabb, napszíttább, sárgásabb bőrű. Arca olyan színű volt, mint könnyű angol csizmája. Széles napkalapot viselt, pipát szívott, mit ritkán töltött meg dohánnyal. Domború mellkasán kockás skót mellényt hordott, bajsza, szakálla busásra nőtt, mint egy afrikai utazónak, ki nem lát borbélyt.
A bemutatás tisztjét Gáspár végezte el, németül.
„Egyszer egy estélyen már találkoztunk”, mondtam.
„Óh, hogyne, jól emlékszem”, így a gróf. A két magyar úr főbólintással üdvözölte egymást, kezet ráztak. „Megvan-e még a Pimpernel?” kérdezte István gróf Szendrő Gáspárt.
„Az ki?” ütötte bele az orrát kíváncsian Quin kapitány.
„Nem ki, mi – vetette oda foghegyről Gáspár. – Lovam, a waterlooi ütközetben.”
„Futár voltam Blücher mellett – magyarázta Széchenyi. – A vége felé elkölcsönöztem Gazsi lovát.”
„Csatakosan, kimerülten, de épen kaptam vissza – emlékezett Gáspár. – Pimpernel hazakerült, kiérdemesült, s még öt évet legelt a Csele hegy alatt, az egykori mohácsi csatamezőn.”
„Jó ló volt – bólogatott a gróf. De emlékszik-e Blücher generalissimo lovára, barátom?”
Szendrő a fejét rázta, nem emlékezett.
Széchenyi kivillantotta két erős szemfogát. „Hát az aztán fel volt cicomázva, mint egy cirkuszi paripa! Mecklenburgi herélten ült Blücher, kifent bajusszal, pomádés hajjal, lakkozott csizmában. Nemde csatába készül tábornok úr? – kockáztattam meg a kérdést.
„Egy vezérnek a csata olyan, mint egy vőlegénynek a menyegző. Az ünnepi köntösét kell hogy viselje.”
A gróf enyhe kuncogással adott jelt rá, hogy történelmi adomáján nevessünk. Széchenyi remek kedvvel szórakoztatta vendégeit.
Ebédeltünk. Egy nagy fehér tálon sült malacot szolgáltak föl. „Erről jut eszembe” – szólt a gróf, és előkészítésül ismét kuncogni kezdett, ezúttal hangosan, mint egy gyerek. „Szóval adva van egy kedves ismerősném, N. erdélyi grófnő. Kedveli a csipkegallért, és loknik borítják csinos fejét.” Összenéztünk Quin kapitánnyal, hisz Moldavánál egy megszólalásig hasonlatos hölgy szállt ki hajónkból. „Tehát – szól a gróf nyomatékkal –, grófnőnk nagy utazó, tavaly Párizsban járt, és összevásárolt mindent, amit szem megkívánt. Többek között egy bidét is. Ő forsponttal, váltott fogatokkal hamar hazaért, aztán hetekkel később befutottak csomagjai is. Nosza a szolgák kipakoltak mindent, a bidét ide-oda forgatták, mire vélni nem tudták. Másnap nagy lakoma a környék nemességének tiszteletére. És hogyan került a malacsült az asztalra: a bidében szervírozva!”
Szívből nevetett mindenki, Széchenyi csapkodta a térdét, úgy hahotázott adomáján. A rákövetkező nap áthajóztunk Gladovába az említett kishajók egyikén. Ott a gróf hintóján utaztunk – a lovakat is maga hajtotta – le és föl a vékony, veszélyes Duna menti köves úton. Quint a nagy falu népe otthonára, Észak-Írországra emlékeztette. A gyerekek meztelen fenékkel szaladgáltak, a házakból kecskék és csirkék, malacok és kutyák kóricáltak ki és be. Én a folyót bámultam felülről, hisz innen átlátja és belátja az ember azt a három mérföld hosszú, párszáz yard széles szakaszt, amit Vaskapunak neveznek. A fakírágy szögei módjára felmeredő kőcsipkés folyófeneket homokos sekélyvíz követi, hellyel-közzel kivehetők Trajanus hídoszlopainak maradványai. Valamelyest áradt, és a kis árhullám emelte vízben a málháktól megkönnyebbült Argos is átlibegett. Mindnyájan beszálltunk: tehát Széchenyi István, titkárával és háziszolgájával egyetemben, valamint mi hárman. Quin kapitány kormányzásával Viddinben kötöttünk ki. Nem akármilyen fogadtatásban volt részünk. Egy piros bugyogós, fehér inges, vörös fezes török puskás század sorakozott föl a kikötőben. A folyam tág öblében jachtok és őrnaszádok, háromvitorlás schoonerek, monitorok libegtek-lebegtek föl és alá a zsenge szélben. Husszein pasa, csúcsos bőrpapuccsal a lábán, aranyövvel a derekán, diadémos turbánnal a fején, ünnepi seregszemlét tartott. Husszein, Sumla védője Szíriában vereséget szenvedett Ibrahimtól, s ezért a szultán az altábornagyi rangban lévő, korosodó katonát a viddini pasaságra száműzte. Széchenyi más véleményen volt. Először kellő és kölcsönös hajlongás után kezet fogott a nyolchüvelyk hosszú bajuszt és lefeszített szakállt viselő török főméltósággal, aztán elvonult vele a pasa soktetejű palotájába. Estefelé a gróf visszajött, együtt vacsoráztunk a hajón, mínusz Quin kapitány, kinek antrimi akcentusa „Széchenyi idegeire ment”.
A gróf: „A szultán azért nevezte ki Husszeint erre a posztra, mert a pasa orosz utálata őszinte, s így személyében a Nyugat megfelelő összekötőt nyert.”
Október 4. Három napig voltunk Viddinben, mi a hajón, Széchenyi és két embere a pasa palotájában elszállásolva. Tárgyalásai menetéről nyíltan szólt kettőnknek – mintha csak általam az angol kormányt igyekezett volna tudatni a dolgok állásáról. „Kedves Blackwell úr, nyomós okom van arra következtetni, hogy ön az angol titkos szolgálat embere. Nono! Ne is rázogassa a fejét, mert mentől vérmesebben tagadja, antól jobban hiszem el az ellenkezőjét.”
Mentől? Antól? A gróf most történetesen magyarul beszélt, Gáspártól várva a németre fordítást, és tájszavakat font a mondandójába. Barátom küszködött.
„Non si preoccupi – folytatta Széchenyi olaszul. Majd világnyelven szólok, eccoli! Parliamo italiano.”
Ez jól feküdt nekem, mert az olaszt, németet, franciát jól bírom. „Állok elébe, mylord.”
„Don’t stand, do sit down, my good friend, így a gróf, anyanyelvemen. I am flattered that His Majesty’s government is interested in my schemes. And I’ll be mightily pleased to appraise you of them.”
„As you wish.”
„Herr Blackwell”, váltotta a szót németre a gróf. Ugyebár meggyőztem az osztrák kormányt, hogy előnyünkre szolgálna – nekünk magyaroknak, illetve a Duna menti birodalom minden népének – ha a kellő sziklák felrobbantásával vízi utat vághatnánk a biztonságos hajózás számára. Dobra kerülne a Rasbinik és a Kralova Stena is, az Alduna Scylla és Charybdise. Sőt, a szerb oldalon egy csatornát is vághatnánk. Ámde mindehhez kettős engedély kell: a tartományfőnök Milos hercegé és a nagyfőnök Husszein pasáé. A herceg már előbb megadta kegyes beleegyezését, felismerve, hogy a hajózhatóság szerb érdekeket is szolgál. Az öreg pasával viszont nehezebb dolgom volt. Ragaszkodott ahhoz, hogy az osztrák kormány írásba adja, hogy a változások semmilyen tekintetben nem lehetnek az oszmán birodalom kárára. Ezt az írást meg kell szereznem még Metternichtől.” (Később Szendrő a fülembe pusmogta: „A gróf benyalatos a hercegnél.”)
Figyeltem Széchenyi arcát. Megszoktam, hogy a főrendek, a magyarokat is beleértve, kifürkészhetetlen tekintettel, szenvtelenül társalognak az emberrel. Pyrker érsek, Esterházy herceg akár hazámfiai is lehetnének az álarcviseléssel. Széchenyi azonban olyan, mint egy jellemszínész. Nyeregszínű arca olykor nekipirosodik a lendülettől, mélyen ülő szemei kacagás közben eltűnnek szemgödreikben. Hangja is úgy modulál, mint a hangulata, hol bársonyos, hol gunyoros, hol dörren, mint az ágyú.
„És mit szólnak mindehhez az oroszok?” – dörmögött bele Széchenyi mondókájába Szendrő.
„Nem kötjük az orrukra. Különben is, ebben a térségben nincs keresnivalójuk.”
„Ez nem egészen biztos”, bátorkodtam megjegyezni. A Duna három ágra bomló legfelső szára a kezükben van. Orosz hajó egyelőre nem jut el a Vaskapuig, de a gőzhajózás ezt az állapotot is meg fogja változtatni.
„Nem hátrányunkra – szólt Széchenyi –, hacsak a Gyergyapp csobogó vizének elapadását nem kárvallják. Persze Ghika Sándor román fejedelmet is meg kell nyerni ügyünknek, jövő héten megyek őt meglátogatni.” A gróf tapsolt, a szolga behozta a török vízipipa-készletet. „Megpróbálják, uraim?”
Egymásra néztünk Szendrővel. Az igenlően vállat vont, így én is bólintottam. Kényelmes fedélzeti nyugágyakban ültünk, háromszöget alkotván, a parázsló dohány egy agyagedényben a hajópadlóra helyeztetett.
A narghilev szipkás végét szánkba vettük, a füst kígyóforma rugalmas csövön keresztül érkezett el szájpadlásunkig, de egy hideg vízzel töltött edényen át, ami a füstöt lehűtötte. Pipázás közben vettem észre, hogy Széchenyi díszes aranyszínű papucsot visel, a csúcsos végén bojttal. Észrevette a pillantásom. „A pasától kaptam”, mondja, és belerúg egy fidibuszba, amit röptében elkap a szél, és a Dunába sodor. „Egy perc, uraim.” A gróf ellejt a hajó fara felé. Ott van a toalett fülke. Egy kis lukas szék, mely a vízbe vezető vastag kályhacsőben folytatódik.
Távollétét kihasználva szemügyre vettem Széchenyinek az asztalon heverő könyveit. The Menai Bridge angol nyelvű pamflet volt mellette, francia nyelvű kiadása Voltaire Angolországi leveleinek. Harmadiknak egy magyar szerző művét fedeztem fel: Tövisek és Virágok vala a könyvecs címe, Kazinczy Ferenctől. Megszólítom barátomat:
„Gáspár, nem egyhangú önnek a gőzhajóutazás?”
„Az unalmat nem bánnám, elvégre nem tétlenkedem – mondja Szendrő –, kidolgoztam egy vízimalom lendítőkerekének hatékonyabb változatát. Szomszédom, Dugó, mármint Dugonics István, ismeri? Nem. Szóval ő három egyhengeres vízimalmot bír Mohács alatt. A kompon is gondolkodtam, Dugó kompján, Szekcső alatt. Hat gúzsevező lassú, nehézkes. Kötél és csigák – ehhez túl széles nálunk a Duna. Mi lenne, Blackwell barátom, ha egy kis angol gőzhajóra tennénk szert? Ilyesmire, mint ez, csak kisebbre. Nos?”
„A tengeröbölben már működik gőzhajó ingajárat. A Dunán ez a készség ugyanúgy felhasználható lehetne.”
Visszatért a gróf. „Utazó uram – ez lennék én –, szíves tudomására hozom amit maga is tud, lát, hall, tapasztal, hogy utat vágatok a parton Galambóctól az oláh határig.”
„Nehéz dolog, gróf úr. Vannak olasz tűzszerészei? Ők a legjobb robbantók, útépítők, alagútvájók a középkor óta, sőt, azelőtt is, vissza Cézárig, Hadriánusig.”
„Van egy olasz hadmérnököm. Giovanni Po, a Dolomitokból. De hát végső soron ő is Dewar úr irányítása alatt áll. Az angol mérnök kipróbált ember, itt ő a főszereplő.”
Dewar olyan észrevétlenül tűnt el körünkből, mint az árnyék, amikor beborul az ég. És vele együtt a szerb zsidóember.
Gazsi megszólal: ,,Az olasz tűzszerészek. Szolimán is talján pattantyúsokat alkalmazott a mohácsi csatában. Dicséretesen ellőttek Tomoriék feje fölött, mert az érsek kémei megvesztegették őket. Mindez keveset használt Lajos királynak.”
„Három éve küszködünk a sziklás úttal, s tán egyharmada, ha elkészült”, mondja elkomorodva a gróf. Vastag szemöldökét összevonja, szőrhatárt képezve két sötét bokor, a nyugtalan barna szemek fölött, hogy a domború homlok mély ráncai le ne futhassanak onnan. ,,Alagutakat és folyosókat vájtunk robbantó anyaggal, csákánnyal szélesítgettük, formálgattuk őket. Ha legalább egyenes volna az út, de a folyó kanyarog s vele hajlik a sziklás part.”
Meg kellett jegyeznem, hogy a szerb oldal alkalmasabb lett volna egy Duna-parti út kiképzésére. Csak a rómaiakat kell követni. A szoros alsó részénél a légiók katonái, illetve a rendelkezésükre álló dák rabszolgák ösvényt vágtak a kőfalban. Feljebb lukakat fúrtak a mészkőben, azokra gerendákat helyeztek, a gerendák közét fával rakták ki. Lám, Trajánus feliratához, mely ma is jól olvasható, ilyen út vezetett.
Széchenyi megvakarta az üstökét. „Milos herceg ellenezte, hogy mi építsünk utat a szerb parton. Azt hiszem, arra vár, hogy a törökök feladják, vagy elvesztik a Duna-vonalat, mint birodalomhatárt, és akkor ők, szerbek folytathatják azt a munkát, amit Apollodorus hidász Trajánus császár alatt elkezdett.”
Sötét estébe hajlott beszélgetésünk, Széchenyi kezdődő migrénre panaszkodva elköszönt és elment aludni. A százegynehány személy szállítására tervezett gőzhajó harminc kabint is tartalmazott, melyekből a személyzet tizennégyet, az utasok tizenhatot foglaltak el. Lévén mindössze öt utas: Széchenyi, a titkára és a legénye, valamint Szendrő Gáspár és jómagam, a férőhelyeket kényelmesen felosztottuk egymás közt. A gróféknak jutott tíz, nekünk kettőnknek hat fülkényi hely. Én kettőt foglaltam el, az egyik volt a nappalim, a másik a hálószobám, illetve a harmadikban utazott a málhám. Gazsi ugyanígy, azazhogy ő alvásra egy, műszerei számára két kabint foglalt el. A gróf után elbúcsúzott ő is. „Aludni megy?”, kérdeztem.
Válasz helyett kivillantotta foga fehérjét és egy dalt dudorászott, morzsolgatva a szövegét.
„Nem értem”, mondtam.
Most kiénekelte. Valahogy így: alla kochi kresztbe, ksiandjauln eressbe kutyából nemlessz, nemlessz szalonna.
Magyar dal volt, nem értettem, nem ismertem.
Megszólalt: „Szép élet ez a hajósélet, de még a szakács is férfi. Meddig bírja az ember asszony híján?”
Gondolom, szónoki kérdés volt ez, talán a nőtársaságot kedvelő férfiember panasza. A többéves özvegyé. Így feleltem:
„Gáspár, ami azt illeti, holnap és még két napig három fehérnép lesz bejáratos a hajóra. Quin, a visszafele út előtt, nagytakarítást rendez. A nők majd lemosnak, letisztítanak, kitakarítanak mindent. És kimossák a lepedőket.”
„Fiatalok?”, kérdezte középkorú barátom éles baritonhangján. „Bolgárok. Fiatalok-e vagy öregek, nem tudom. Kérdezze meg Quin kapitányt.”
A következő napon Széchenyit hintó várta a parton, ismét a pasához hajtatott. Ám ígérte, hogy estére visszatér. Mi begyalogoltunk Viddinbe.
A bazárban egy nyakéket vettem hattyúnyakú nejemnek, Agnesnek. A Garabonciás egy jókora rézüstöt vásárolt és két arasz hosszú, övbe dugható török pisztolyt magának, cifra kösöntyűt gazdaasszonyának, akit történetesen ugyancsak Ágnesnek hívnak. Mirtse Ágnesnek. Tűzrőlpattant vászoncseléd. Az én életem párja Warmuth Agnes, Freiherr von Warmuth nyugalmazott osztrák vértes ezredes egyetlen leánya. Hét esztendeje a nejem. Boldogságunkból elvesz-e, hozzájárul-e az a tény, hogy én állandóan utazom, és évente csupán pár hetet tölthetünk egymással – nem tudom. Ha kupolás kontyával, selyemkrinolinban, napernyővel a kézben karomon végiglejt a grazi korzón, az arszlánok szélkakasként fordulnak utánunk. Utálom ezt a közép-európai szokást. Egy angol úriember csak akkor fordul meg egy nő után, ha az illető hölgy utána szól. Úrinő ezt nem teszi.
A kashbában ebédelünk, én húsos piláfot, Gáspár lepényt. Bolgárok szolgálnak ki, szúrós, barátságtalan szemekkel méregetnek bennünket, mintha mi is az elnyomó török uraságokhoz tartoznánk, holott ruházatunkról, viselkedésünkről és német beszédünkről észlelhették: külhoniak vagyunk.
A gróf jó kedvében volt. Esti öltözékének egy új kaftán lett a fénypontja: lila, mint a püspököké, arany gombokkal, vastag bordó selyem övvel a derekán. Jobb kezét még a Liegestuhlban elhelyezkedve is egy kosfejű fokoson nyugtatta. Holdvilágos éjszaka volt, a hold bújócskázott a felhőkkel, az enyhe szellő bőrbekecsbe bújtatta a Garabonciást, én pedig fölhúztam az Arán wool jumperemet. Az árbochoz erősített kötélzeten petróleumlámpák lógtak, és ahogy a szél nekibuzdult, a lehorgonyzott hajótest lágyan ringani kezdett. Megcsikordult a hajót a stéggel összekötő palló. Felnéztem, egy asszonyformájú árnyalak szaladt ki mezítláb a stégre, onnan egy szökéssel a parton termett és eliramodott, mint egy szarvasünő. Fekete szoknyája alatt kivillant fehér bokája.
„Hah – mondám – tán egy tolvaj?!”
A Garabonciás megszorította a karomat. „Pszt. Nem tolvaj. – Majd súgva: áldott fehérnép.”
Nem vagyok moralista. Ám nekem más nő nem kell, csak a feleségem. Monogám vagyok immáron hét éve, s harmincnyolc évesen már az is maradok. Szendrő ötvennégy esztendős és hm. Is he just lonely, or is he a rake? Mi britek, szigetlakó hajósnépek, hozzászoktunk az időszakos asszonytalansághoz.
A gróf elemében volt. „The third business, perfectly distinct from the other two we talked about yesterday, is the application of steam to the navigation of the Danube” – kezdte angolul. („A harmadik dolog, amelyik tegnap szóba került, a másik kettőtől tökéletesen különbözik: a dunai gőzhajózás kérdése ez.”) Aztán, talán Szendrő Gáspár kedvéért, aki a németet szinte anyanyelvi fokon kezelte – míg az angolban botladozott –, a gróf németül folytatta. „Itt van a négy évvel ezelőtt, 1830-ban alakított társaság, melyet a császár, a nádor és Metternich is ellenjegyzett, valójában a bécsi bankok tulajdona – ők a főrészvényesek. Érdekelve vannak tehát abban, hogy megállapítsuk, meddig hajózható a Duna komplikációk nélkül. Tudjuk azt, hogy Győr és Galambóc között hatalmas bárkák közlekednek – visszafele menet a pinkások lovai húzzák ezeket. Azt is tudjuk, hogy vannak olyan hajók, melyek Ulmtól indulva eljutnak a Fekete-tengerig – csak az apróbbja vagy a keskenyebb bárkák férnek el a regensburgi híd alatt –, szállítván a kelmét, lent az erdélyi bányák sóját; mi több, közülük néhány felmegy a Dráván és a Száván is, melynek felső folyásától háromnapos kocsiút az Adria. A vitorlás korszakra érvényes volt ez a mondás: az ügyes hajós, aki célt érni akar változva használja az ár folyamát, a szelek negédeit: majd kóvályog, majd vesztegel. A gőzhajózás diktuma: az ügyes hajós soha nem fogy ki fűtőanyagából.”
„A mi hajónkat hol fával, hol szénnel fűtötték – szólalt meg Szendrő. Bölcs dolog volna szén- és falerakatokat létesíteni minden nagyobb hajóállomás mellett.”
„Igaza van”, mondta a gróf. (Kicsit meglepett, hogy ezek ketten, bár régi ismerősök, a Sie formát használják. A pozsonyi országgyűlést megfigyelőben azt tapasztaltam, hogy a magyar urak, a rangkülönbségeket félretéve, legtöbbször tegezték egymást. Mármint az ülés szüneteiben.)
A gróf folytatta: „Mindössze négy gőzhajó közlekedik a Dunán, részben a fűtőanyag-nehézség miatt. Rendszeresen feltöltött raktárakkal a forgalmat egyszeriben megötszörözhetnénk. És nem lehet messze az idő, amikor Pest és Bécs között napi ingajárat közlekedik, amikor a Balatonon keresztül-kasul lehet sétahajóval libegni, és amikor a dunai uszályok, dereglyék, ordinarik garmadáját gőzerővel vontatják hegymenet, völgymenet.”
Én is belekotyogtam: „A Duna távolabbi lehetőségei úgyszólván kimeríthetetlenek. Egy negyven mérföldes csatorna összeköthetné a Visztulával, egy tizenöt mérföldes vágat az Elbé-vel, és egy harmadik csatorna a Rajnával.”
„Azt olvastam – szólt Szendrő tőle szokatlanul hosszabb mondatba öntve mondandóját –, hogy már a frankok királya, Nagy Károly fontolóra vette, hogy összekösse-é a két vízi utat, a Rajnát és a Dunát, holott erre manapság aligha kerül sor, mivel vasutat építenek már a Neckar völgyében.”
A szakács, aki pincérkedett is, Széchenyi kérésére fedélzeti asztalunkra tette a gőzölgő török kávét. Én a késői időpontra való tekintettel nem kértem belőle, Széchenyi és Szendrő viszont vidáman kortyolgatták. Teára vágyva, a szakács után mentem a konyhába. Tea volt, de a tej estére elfogyott. Az erős, fekete tea ugyancsak ébren tart. Bánáti bor! Fölhozattam egy demizsonnal. Vígan kvaterkáztunk éjfélig. Szendrőnek van egy zsebórája, melybe icipici csengettyűt szerelt. Déli és éjféli 12-kor az órácska belső fedelét tizenkétszer megkongatja egy parányi gong. Berekesztvén az éjszakába nyúló fedélzeti estét – még jóval a zsebóra várt csilingelése előtt –, Szendrő ismét megfogta a karomat:
„Jöjjön be a lakosztályomba, most beszédes kedvemben vagyok. Elmondok önnek a grófról egyet és mást.” Csupa jót mondott. Azzal kezdte, hogy Széchenyi úgy szereti a hazáját, mintha legelső szerelme lenne az. Mivel nincs asszony körülötte – noha van a szíve közepében –, a gróf teljes erővel beleveti magát terveinek kivitelezésébe. Klubot alapított Pesten, a londoni Atheneum mintájára, egy állandó Duna-híd építését proponálta Pest és Buda között, megalapította az országos Akadémiát – francia mintára –, könyvet írt a hitelről, hogy a földbirtokosok és a bankosok szót érthessenek egymással, és most minden erejével azon van, hogy az országgyűlés megreformálja az adórendszert.
„Itt van a kutya elásva”, mondtam.
Másnap reggel rajtam a sor, hogy Szendrő barátomat útbaigazítsam – helyesebb szó a felvilágosítás? – Oroszország készülődéseit és kikövetkeztethető terveit illetőleg. (Egyébként gyönyörű, meleg októberi napunk van, Szendrő Gáspár alsóneműre vetkezik, és a hajó faráról beleveti magát a Dunába. Nem aggódom. Vendége voltam, amikor egyszer Mohácsnál oda-vissza átúszta a Dunát. Hamarosan kimászik a vízből. Bele a hajó farához kötött ladikba. Onnan, a kötélhágcsón, fel a hajóra. Nő nincs a közelben. Azaz... A három takarítónő közül egy visszatért. Fiatal, erőtől, izmoktól, keblektől duzzadó teremtés. „Szvetka – szól Gáspár –, dörgöld meg a hátam. Taposs meg alaposan, mert az izmaimnak ez kell.” Már megy is befelé a kabinjába, dúdolva azt a bizonyos magyar népdalt. Félóra múlva bújik elő, addig elszívok egy pipa dohányt, majd megtömöm tobákkal az orrom, jobbról-balról.
„Úgy látom Gáspár, maga ezzel a menyecskével ugyancsak szót értett.”
„Hát szót nem, mert Szvetka csak bolgárul ért, de olykor szavak nélkül is megérteti magát az ember. Egyébként nem menyecske, hanem leányzó.”
„Tudja a teljes nevét is?”
„Hogyne. Megnéztem Quin kapitány fizetőlistáján: Svetlana Matzankieva. De térjünk vissza a maga vesszőparipájához. Oroszországról beszélt.”
„Igen, Az Adrianopolisban kötött 1829-es béke gyakorlatilag orosz fennhatóság alá helyezte Moldáviát. A Duna-deltában folyik a Silistra körzet megerősítése. Sulinánál egy hajóhíd áll az odáig merészkedő osztrák és török kereskedelmi hajók útjában. Vámot kell fizetni az átjárásért. Ha az orosz befolyás egyszer eljut a Dardanellákig, lezárják azt is, hogy vámhatár legyen a szabad szorosból.”
„Maguk, angolok ettől félnek.”
„Nem tagadom. Ezért szövetségeseink a törökök. Oroszhon nagysága, temérdek lakossága elijesztő. A civilizált nemzetek két reménybe kapaszkodhatnak. Az egyik, hogy az orosz hatalom kisebb szomszédai ellenséges gyűrűt alkothatnak körülötte. A másik, hogy a cárokat mindenkor jobban érdekli saját alattvalóiknak sárba tapodása, mint bizonyos európai területek bekebelezése.”
„Érthető, hogy a szomszédok majd mindenkor és majd mindenütt egymás idegeire mennek. Az oroszok a lengyelékére, az osztrákok a miénkre. De miért fáj Britanniának a messzi Oroszföld?”
„Szónoki kérdés ez, barátom, vagy csakugyan nem érti? Az európai egyensúly Anglia békéjét jelenti. Az a jó, ha a hatalmak sakkban tartják egymást. Az oroszok azok, akik az egyensúlyt fölboríthatják. És mert veszélyes szomszédok, nem akarjuk, hogy tengereink az ő partjukat mossák.”
(...)
P. S. Utóirat az államszövetségről, Szendrő Gáspárnak
Most egy pamfleten dolgozom, melyet rövidesen benyújtok a brit külügyminisztérium illetékeseinek. Magának Lord Aberdeennek küldöm el, öccse, Sir Robert Gordon közvetítésével.
Széchenyi előtt, aki aulikus főúr, nem lehet ezekről a dolgokról nyíltan beszélni. Maga viszont, Gáspár, kedves barátom, bár kiábrándult ifjúkorának magyar jakobinus ideáljaiból, ma is hazája függetlenségének híve. Akárcsak a pozsonyi országgyűlés java. Szalay Lászlóval disputáltam ezekről a kérdésekről. Mi több, ismerem Wesselényi báró nézeteit is. Egyszóval, szerintem, a brit egyensúlypolitikának új súlyozásra lesz szüksége. A Habsburg birodalmat nem a császári cement, csupán a gyarmati malter tartja össze. A tartományok közül csak egy van, mely erőteljes, mivel évszázadokig független állam volt, és a közeljövőben ismét az lehet. Igen, eltalálta: Hungáriára gondolok. Felmerül egy, a jövőbeni államszövetség szükségessége, a Duna menti népeké. S a szövetség központja, mert geográfiailag is az, Pest-Buda kell, hogy legyen. Ausztriát azonban nem szabad elidegeníteni vagy tőle leválva magára hagyni, mert akkor ő az ugyancsak egyesülést kereső német fejedelemségek, illetve királyságok felé orientálódik. Egyébiránt sem tanácsos meglenni az osztrák ipar és kézművesség nélkül. Magyarhon természeti kincsei, virágzó mezőgazdasága viszont akkora erőt képeznek, melyhez a többiek – a szlovákok, a horvátok, a wallachok – természetszerűleg csatlakoznának. A török napjai meg vannak számlálva a Duna jobb partján, de a szerbek, amint teljesen felszabadulnak, ugyancsak külön államot fognak alkotni.
Tehát: a Habsburg birodalom romjain virágozzék egy új államszövetség, magyar központtal, Habsburg uralkodóval. Egy új, ütőképes konföderációra van szükség, mely képes lesz megállítani az oroszt, a Kárpátok keleti hegyláncolatánál.
Ezt az utóiratot tulajdonképpen csak 1836-ban foglaltam írásba. Ekkor lettem igazán magyar–osztrák párti, vagyis olyasvalaki, aki mindkét fél javát keresi.
És még egy generációváltást kellett megérnem, hogy kívánságom egy olyan szerződésben egyesüljön, melyben a két ország egymásra talált.
Meegjelent az Irodalmi Jelen 2006. novemberi számában
