Kicsi nyuszi, nem akartam

Talán 52 – felelem tétován a kérdésre. Nem, nem az életkorom, a súlyom. Közben pedig tudom, hogy ennél jóval kevesebb, de valamiért mégsem ezt mondom. Fekszem itt krisztusi pózban, a karjaimat már leszíjazták. A félelemtől ráz a hideg, nem konkrétan a haláltól, az ismeretlentől félek. Az orvos még nem érkezett meg, a nővérkék tüsténkednek körülöttem, egyikük épp ecseteli, hogy mit főzött az este, miközben rutinosan kenegeti a hasamat valamilyen sárga löttyel. Az előbb már megmosdattak, ez valamilyen fertőtlenítő lehet. Én is egy hétre főztem otthon – jut eszembe, legyen meleg étel, a mikróban meg tudja melegíteni, miután felkel. Előtte kitakarítottam, legyen szép rend, ki tudja, mi lesz az elkövetkező hetekben, ne ő kelljen megcsinálja, bár lehet, hogy nem is tudná. A cégnél is elintéztem a legfontosabbakat, az este még leadtam a projekttervet, miközben vártam, hogy hazaérjen a kocsmatúráról. Dolgozni ment – mondtam a komasszonyomnak, amikor felhívott, mert tudtam, mi a véleménye róla, és nem akartam, hogy ismét elmondja a hegyibeszédet, hogy miért nem hagyom ott, még fiatal vagyok, kaphatok még olyant, aki megbecsül, hogy nem kell feláldozzam magam érte stb. S hogy üljünk össze valamikor, mert már hónapok óta nem találkoztunk, mondtam, nem is járok sehová, mert lefoglal a munkám és az otthoni dolgok, de a műtétet nem mondtam, mert akkor jön a lelki maszlag, hogy miatta jutottam ide, és ő tehet az egészről, s lám-lám, ő megmondta, hogy nem lesz jó vége, ezt már ő látta az elején…
Hogy is magyarázhatnám el neki, hogy a mi kapcsolatunk milyen különleges? Hogy nem az számít, hogy napokig nem jár haza, vagy, hogy megcsal néha, hogy én fizetem a lakbért és a számlákat, és igen, van, hogy nélkülözünk – de ezek ilyen földi dolgok. A mi kapcsolatunkban nem ezek a fontosak. Mi felülemelkedünk ezeken. Mi lelkitársak vagyunk!  
Itt, a műtőasztalon fekve, teljesen mindegy, hogy otthon három autó áll a garázsban vagy egy sem, hogy van nagy házunk, vagy egy garzonban lakunk albérletben. A lélek számít igazán. 
Még mindig ráz a hideg, érzem, ahogy az arcom szélén végigcsorog a könnyem, jut eszembe, remélem, a levest nem sóztam el, mert úgy nem szereti, mérges is ilyenkor, a múltkor is a kagylóba dobta a tányért levesestől. De nem rossz ember, és tudom, hogy szeret, láttam is a bűntudatot a szemében, és mondta, hogy „kicsi nyuszi, nem akartam, de ismersz”. És én persze, hogy megbocsájtottam neki, és összeszedtem a tányérdarabkákat, hogy nehogy megvágja a kezét. Minden kapcsolatban vannak viharos napok, ez így természetes. 
Mindjárt jön a doktor úr – suttogják az asszisztensek – hívhatjuk Angélát. Egy nő jelenik meg, hosszú szőke haját lófarokba kötve, hozzám lép, megsimogatja a fejemet. Minden rendben lesz – mondja mosolyogva. Az egyik nővérke fecskendővel közeledik, érzem, ahogy végigfut az ereimben az altató. Számoljak száztól visszafelé – mondják. Száz, kilencvenkilenc, kilencvennyolc, kilencvenhét, kilencvenhat… A súlyom! A súlyom nem 52 kiló! – kiáltanám, de már késő. Csak ébredjek fel! Mi lesz vele nélkülem? 
(A nő, ha… című sorozat A nő, ha függő fejezetéből.)