Lanczkor Gábor: Londoni Hiperkocka - 2008 május

Alondoni Tate Modern múzeum 2000-ben nyílt meg a Tem­ze jobb partján egy korábbi erőmű speciálisan er­re a cél­ra átalakított épületében, nagyjából a Szent Pál ka­ted­rá­lis­sal átellenben, amellyel a Norman Foster irodája tervezte gya­loghíd, a Millennium Bridge köti össze. A régi Tate-ből át­ment­ve, amely most Tate Britain néven a brit képzőművészeti gyűj­teményeknek ad otthont, a Tate Modernben is kiemelt he­lyen, a harmadik szinten egy saját terembe költöztetve kapott he­lyett a Mark Rothko-terem, a művész kilenc nagyméretű fest­mé­nyével.

Lanczkor Gábor

Londoni Hiperkocka

(Mark Rothko termében)

Alondoni Tate Modern múzeum 2000-ben nyílt meg a Tem­ze jobb partján egy korábbi erőmű speciálisan er­re a cél­ra átalakított épületében, nagyjából a Szent Pál ka­ted­rá­lis­sal átellenben, amellyel a Norman Foster irodája tervezte gya­loghíd, a Millennium Bridge köti össze. A régi Tate-ből át­ment­ve, amely most Tate Britain néven a brit képzőművészeti gyűj­teményeknek ad otthont, a Tate Modernben is kiemelt he­lyen, a harmadik szinten egy saját terembe költöztetve kapott he­lyett a Mark Rothko-terem, a művész kilenc nagyméretű fest­mé­nyével. A Tate-ben kiállított kilenc kép egy hosszabb, meg­ren­delésre készült sorozat része: a New York-i Park Avenue-n ál­ló, Ludwig Mies van der Rohe-tervezte Seagram Building fel­hőkarcoló Four Seasons éttermébe. Rothko mintegy kétszáz négyzetméternyi képfelület megfestésére kapott megbízást, amellyel el is készült; végül mégis visszamondta megbízatását és megtartotta a festményeket, melyek háromfelé osztva, London mellett Washington D. C.-be és Japánba kerültek, azzal a fel­tétellel, hogy csak a művész által meghatározott előzetes kon­cepció szerint lehet őket kiállítani.  
A Tate Modernben a fehér falú, alacsony mennyezetű, tég­la­lap alaprajzú hajópadlós terem egyik rövidebb oldalán pon­to­san középen van egy ajtónyílás. A nagy képek egészen ala­cso­nyan függnek, alig tíz-húsz centivel a padló fölött, körben vé­kony biztonsági huzallal elválasztva a látogatóktól. Az ajtóval szem­köz­ti falon két kép függ, a jobboldali hosszú falon két szé­le­sebb darab, a bal oldalin három, az ajtónyílástól jobbra és bal­ra egy-egy. Középen két egyszerű megmunkálású, nehéz mú­zeumi fapad áll. A külső, jóval nagyobb belmagasságú teremből be­lépve a Rothko-terem megvilágítása is más, mint odakinn: gyen­gébb, szűrt fény fogad itt. A nagyméretű vásznakon elfolyó kon­túrú téglalap alakú foltok láthatóak a vörös, piros, vö­rö­ses­barna különböző árnyalataiban. A képek az 1950-es évek végén ké­szültek New Yorkban; a Vörös vörösesbarnán, illetve a Fekete vö­rösesbarnán címeket viselik.
Mikor Mark Rothko elkezdett dolgozni festményein, tö­ké­le­te­sen tisztában volt vele, hogy a szerződés szerint hová is ké­szül az a kétszáz négyzetméternyi képfelület: dekorációnak egy olyan étterembe, ahová, ahogyan maga fogalmazott, „a leg­gaz­da­gabb New York-i gecik járnak enni és felvágni egymás előtt.” – „Úgy fogadtam el ezt a megbízást, mint egy nagy ki­hí­vást. Valami olyasmit reméltem festeni, ami tönkreteszi az ét­vá­gyát minden kurafinak, aki azokban a termekben eszik. Ha az étterem visszautasítaná a képeimet, az lenne a legnagyobb di­csé­ret. De nem fogják. Az emberek manapság bármit el­vi­sel­nek.” 
A londoni Rothko-szoba ajtónyílásával közvetlenül szem­közt, a külső nagyteremben, 2007-ben a nemzedéktárs Jackson Pol­lock két képe volt kiállítva, többek között Hermann Nitsch és Arnulf Rainer egy-egy munkája mellett. Innen belépve a lá­to­ga­tónak szüksége van némi időre, hogy át tudjon állni a belső te­rem kilenc képének nagy, bizonytalan körvonalú szín­me­ző­ik­kel meghatározott, basso continuo-szerű folyamatossággal le­begő egységes ritmusára.
Azonban immár akklimatizálódva a téglalap alakú sávok és töm­bök kilenc képnyi kontextusa a modern művészetben ritka komp­lexitású élményt kínál, ahogyan szín- és formavilágukkal a fehér téglatest szűrt fényű, arányos terében a Rothko által is hi­vatkozott pompeji Villa dei Misteri freskóinak vagy Michelangelo belső vakablakokkal tagolt firenzei Biblioteca Laurenziana-jának atmoszféráját idéző vásznak a térbeliség köz­tes állapotát kihagyva, négydimenziós hiperkockákhoz ha­son­latosan nyílnak tovább önmagukba, a Tate Modern nagy­ter­mének belsejébe nyíló kisebb white cube falain. A Rothko baltikumi zsidó őseitől örökölt istenképzet manifesztálódásai: a függönnyel eltakart belső szentély, amely üres.
Amikor 1959-ben Mark Rothko feleségével, Mell-lel, és nyolc­éves kislányukkal, Kate-tel Itáliában felkeresték Paestum, az egykori görög város antik templomait, a Héra-templom mel­lett piknikezve az idegenvezetőnek ajánlkozó fiatal olasz kér­dé­sé­re, hogy ha festő, akkor a templomokat jött-e festeni, Roth­ko azt az adekvát választ adta: „egész életemben görög temp­lo­mo­kat festettem, anélkül, hogy tudtam volna róla”. Mark Roth­ko megdühödött, amikor briliáns koloristának nevezték. Fes­té­sze­té­nek absztrakt jelzőjét mindvégig  következetesen vissza­uta­sította.