Láthatatlan könyvtár - 1.

Elindulunk megtalálni a láthatatlant. Aki olvas: az sétál. Aki sétál: az olvas.

Legalább minden héten egyszer, egy-egy rövid írás erejéig, vagy ha szerencsésen alakulnak a dolgok, akkor akár többször is barátokkal, bölcsekkel, nyelvészekkel, költőkkel, filozófusokkal, nemes emberekkel vagy szép hölgyekkel együtt, de ezentúl sétálni fogok az elveszett könyvtárban.

Könyvtárba járni nem csak azért járunk, hogy tanuljunk, hogy fejlődjünk, hogy információkat szerezzünk, hanem hogy találkozzunk a szellem örök és közös lángjában égő lelkekkel. A könyvtár az egyetlen hely, ahol kortársaim szívébe éppúgy beleláthatok, mint a rég halott barátok, legendás, kalandos, vagy szomorú életet élt költők forrongó lelkébe, vagy az álmodozó könyvtáros kisasszonyok csillogó szemébe, midőn a hideg utcákon sétáló lovagjukra gondolnak. A könyvtár szakrális hely a nyugati világban, mert a könyvek memento morik ezreiként fénylenek az ember felé, akit a feledés fátylával igyekeznek a profanizált hétköznapok ördögei letakarni, ezáltal megfosztani a fejlődés, a tudás, a remény útjaitól. Van valami közös a könyvtár és a temető között. Mindkettő lehet szép kert, mindkettőben halottak százai laknak, csak az egyikben ők beszélnek hozzánk, a másikban mi hozzájuk. Ahogy Jáván utaztunk két nyugtalanító dolog is feltűnt.

Az egyik, hogy az otthonokban nem nagyon voltak könyvek. Elvétve talán! A tudást az élő hagyomány biztosította. A másik, hogy a temetők apró sírkövei, s maguk a temetőkertek is elhanyagolt dzsungelek voltak, színes cserepekkel és kövekkel teleszórva. Valahova mégis csak temetkeznek, de ez épp annyira nem fontos, mint hogy könyvek százait és ezreit gyűjtsék össze. Más a helyzet azonban Európában. Ami ott Keleten a levegőben remeg, azt itt az írott szó adja tovább, s hogy a szebb temetők inkább kertek, mint kő és márványmezők, abban is van valami a hagyományból.
Az elveszett könyvtárról két biztos történetet tudok, ez a két történet legyen most kiindulási alap. Látnod kell magad előtt az őskertet és a szívében a kétszeres kereszt alakú fehér kastélyt. Látnod kell magad előtt a szép reggeleket, a csöndes napokat, és a nyugodt estéket midőn az olvasófülkében a legjobb és legfontosabb könyvek felé borulsz évtizedeken át. Aztán halld a bombákat és érezd a láng hevét. A második világháború idején előbb a németek lebombázzák, majd a bevonuló orosz csapatok a második emeleti könyvtárterem kisablakán a nagy fehér platán alá szórják egy kupacba, majd meggyújtják és elégetik.
Tízezer könyv a lángokban.
Három generáció gyűjteménye.
Sok kézirat, sok ritkaság, levelezés, és főleg költészet és irodalom. Nem hibáztatható senki. A helyes út az értékek újrateremtésében és megőrzésében és továbbadásában keresendő.
Alexandria óta háború folyik a Föld árnyasabb felén a könyvtár építők és felgyújtók között. Szinte soha nem találkozik a két fél. Az egyik dühösen halmoz könyvre könyvet, rengeteg felesleget és ócskaságot hordva össze, a másik amerre csak jár pusztít és éget, semmibe vesz szellemet és lelket, rombol, mindent, ami csak összefüggésbe lehet annak a régi nagy könyvtárnak szellemi gyökereivel. E háború századokon át elkerülte a fehér kastélyt a zöld erdő ölén. Most – bár van már néhány üveges szekrényke könyvekkel megrakva a társalgóban – úgy érzem: eljött az idő, hogy az elveszett könyvtárat újrarakjuk. Lehet csak gondolatban, lehet csak fél-álom és fél-éber séták sora lesz ez, polcok és címek, könyvek és sorok között, s a tízezret sosem is érheti el, jó ha százig eljutunk, de talán sikerül az, amit szeretnék, s akkor minden egyes ilyen írás, hétről-hétre – vagy ha vendégek jönnek az elveszett könyvtárba, akkor még gyakrabban –: meditáció lesz.
Meditáció könyvek felett.
Mintha ott állhatnánk tíz percig az őskert közepén a fehér kastély második emeletén a tízezer kötet között, s valaki, talán csak egy ihletett könyvtáros, talán csak egy jóbarát, elmondaná mikor, miért, hogyan olvasott egy-egy könyvet, ami fontos, megkerülhetetlen, vagy egyáltalán nem fontos, csak neki, és éppenséggel pont hogy megkerülheti bárki, mert annyira észrevétlen volt az a kis könyv. Nem ajánló és nem toplista lesz tehát, hanem meditáció az elveszett könyvtárban. Hogy térben valaha fog-e realizálódni? Ki tudja? Talán az írásokat olvasók elkezdenek könyveket küldeni nekem, hogy írjak róluk, s rakjam fel őket valamelyik láthatatlan polcra – láthatóvá – újra létezővé téve ezáltal valamit, ami már ugyan nem az lesz, hanem új, hanem más, de annak örököse. Ki tudja? Talán kortársaim felbátorodnak, s írnak nekem egy-egy rövid sétájukról a láthatatlan könyvtárban, megküldve a könyvet, melybe beleragasztanám a kicsiny írást, s feltenném a legértékesebb polcra a kastély elveszett könyvtárában. Ki tudja? Talán kiadók sora érezné megtiszteltetésnek, ha könyveik az elveszett könyvtárat gazdagítanák. Ki tudja?
Egy dolog azonban biztos: nincs egy fillérem sem, hogy e könyvtárnak vásároljak, példányokat vagy ajánlókat, s nem is akarom, hogy a pénz a közelébe férkőzzön az ügynek. Nem fogok sem kalapozni, sem kéregetni. Adni fogok, minden héten adok egy írást, ami alapján találhatsz magadnak egy könyvet a polcon.
Célom az, hogy közös séták és meditációk jöhessenek létre az elveszett könyvtárban, sőt talán az is, hogy ha csak egy polcnyi is, vagy akár mind a tízezer könyv, de újra legyen rakva a lebombázott és elégetett könyvtár, ott, ahol az valójában volt – az őskert közepén, a fehér kastélyban – s legfőképpen: hogy e könyvtár szeretetből és szellemből épüljön. Olvasójegyet bárki kaphat, az olvasóterem a kastély és a hatalmas kert, onnan kivinni könyvet nem lehet. S ha csak írások születnek könyvekről? Nem. Meditációk sora lesz ez könyvek és séták felett. Meditációk melyek megtalálnak és helyreraknak. Téged és engem. Időt és teret. A siker részletkérdés. Számomra az a fontos, hogy megpróbáljam, hogy írjam, hogy néked örömet hozzon, s hogy esetleg elgondolkodj felette, vagy akár le is vedd a polcról azt a művet. Hétről-hétre megkísérlem.
Nem lesz tudományos – ezt garantálhatom, s nem lesz feltétlenül csak szubjektív – ezt meg megpróbálom. Lehet, hogy csak idézet lesz, lehet, hogy szó se esik majd a könyvről. Lehet, hogy valaki adja nekem, lehet, hogy a számomra legkedvesebb lesz. S mondom: remélem, lesznek olyanok, amelyeket barátaim, kortársaim, írótársaim meditációit tartalmazzák kedves könyveik felett. Részletkérdés, hogy ez tényleg megvalósul-e, bármennyire jó lenne.
A második dolog, amit az elveszett könyvtárról biztosan tudhatunk az éppen megsemmisülése előtt harminc esztendővel, az első világégés előtti rövid jegyzet. A könyvtárban ténylegesen bolyongó és azt gazdagító Angliából hazatérő fiatal költő összeírja a néki kedves könyveket, s rövid jegyzeteket, kommentárokat fűz hozzájuk. A jegyzet címe az, hogy „Könyvekről, amiket olvastam” – s mielőtt elkezdi, mielőtt bármely könyvről is egy szót szólna, azt írja a lap tetejére: „Többször elkezdtem írni ezt a jegyzéket, de mindig vagy abbahagytam vagy elveszett. Ezt 1914 márciustól fogva írom, és rosszkor kezdem, az egyetemi évek végén, mert annyit talán soha többet nem fogok olvasni, mint amennyit olvastam Cambridgeben.
Az aláhúzottak azok a könyvek, melyek nagyobb hatással voltak rám, akkor amikor elolvastam őket. - Békássy Ferenc.”

Az ő listája alapján nagyjából rekonstruálható az elveszett könyvtár. Részben kívánom azonban csak ezt a listát követni, mert a könyvtár, akárcsak a kert élő és létező, bejárható és alakítható tér kell, hogy legyen, mégha csupán gondolatban is, mert ettől az ami. Ettől és attól a kis varázsportól melyet most erre a szövegre hintek emelkednek már a falak, nyílnak az ablakok, virágzik a kert, sűrűsödnek a polcok, s kerülnek a polcra a jobbnál-jobb könyvek, érkeznek jóbarátok, költők és filozófusok, szép asszonyok és művészek, olvasók és mecénások, akikkel együtt ezentúl minden héten meditációra indulok, sétára és olvasásra: az elveszett könyvtárba.
Olvass és sétálj velünk, még az is lehet, hogy megtaláljuk.