Najmányi László: Egy régi könyv és társai - 2008 március
A yippie mozgalom vad humorú politikai színházáról, botrányos akcióiról, Abbie Hoffman és Jerry Rubin könyveiről az 1970-es évek közepén, Hajas Tibor, Molnár Gergely, Szentjóby (St. Auby) Tamás írók, művészek és a később hivatásos politikussá vált Haraszti Miklós ellenzéki gondolkodó közvetítésével értesültem először. A yippie írások, mint a bolsevik nézetektől különböző gondolatokat tartalmazó művek általában, tiltott olvasmányoknak számítottak abban az időben Magyarországon.
„Ha kommentálni akarod a könyvemet, vagy fel akarsz jelenteni, vagy halálosan meg akarsz fenyegetni, írj a DEAR ABBIE P.O, Box 213, Cooper Station, New York, NY 10003 címre.”
Abbie Hoffman, 1970, Cook Megyei Börtön, Chicago1
Utazó könyvtáram egyik fontos kötete Abbie Hoffman Steal This Book2 (Lopd el ezt a könyvet) című túlélési tanácsadója az 1960–70-es évek Amerikájához. A könyv borítóján a ravaszul vigyorgó szerző látható, amint éppen ellopja saját kötetét egy könyvesbolt polcáról. „THIS BOOK WILL END FREE SPEECH!” (Ez a könyv véget fog vetni a szólás szabadságának!), hirdeti a könyvet a borítóra nyomtatott reklámszöveg. Jerry Rubin Do It!: Scenarios of the Revolution3 (Tedd!: A forradalom forgatókönyvei) című munkájával együtt az amerikai yippie mozgalom alapműve, kritikusai szerint egyik Bibliája ez a mű.
A yippie mozgalom vad humorú politikai színházáról, botrányos akcióiról, Abbie Hoffman és Jerry Rubin könyveiről az 1970-es évek közepén, Hajas Tibor, Molnár Gergely, Szentjóby (St. Auby) Tamás írók, művészek és a később hivatásos politikussá vált Haraszti Miklós ellenzéki gondolkodó közvetítésével értesültem először. A yippie írások, mint a bolsevik nézetektől különböző gondolatokat tartalmazó művek általában, tiltott olvasmányoknak számítottak abban az időben Magyarországon. Tudomásom szerint egyedül Hajas Tibor rendelkezett Hoffman és Rubin könyveinek példányaival abban az időben Budapesten. Hajas Tibor, a Helikon Kiadó felkérésére, könyvismertetőként kitűnő, máig friss, forrásértékű tanulmányt is írt a yippie mozgalomról4. Hogy miért látta a többi kiadóhoz hasonlóan szoros politikai ellenőrzés alatt működő Helikon szükségesnek ismertetőt íratni egy könyvről, amit nem szándékoztak megjelentetni, nem tudom. Talán a mindenféle radikalizmustól tartó állampárt belső tájékoztatására íratták a tanulmányt, ahogy több más olyan könyvről, filmről, színházi és művészeti eseményről is jelentek meg elemzések akkortájt, amelyek közvetlen élvezetétől megfosztották a lakosságot a mindenható cenzorok.
Bár többször kértem, Hajas Tibor nem adta kölcsön a tiltott könyveket, de engedte, hogy gyakori látogatásaim során lapozzam őket pedáns tisztaságú, saját belső rendjét tükröző dolgozószobájában. Molnár Gergely, bár neki nem voltak meg a yippie gondolkodás klasszikusai, ugyancsak igen tájékozott volt a témában. Számos, ebbe a gondolatkörbe tartozó tanulmányt le is fordított magyarra. Fogalmam sincs, hogy honnan szerezte meg a tanulmányok angol, német, olasz nyelvű eredetijét, nekem nem mutatta meg őket, és gondosan rendezett könyvespolcán sem találtam rájuk. Molnár Gergely, mielőtt egy rock újság kiadásának álmáért az 1970-es évek elején eltávolították az intézményből, a Magyar Távirati Irodában (MTI) dolgozott, német és angol nyelvű, nyugati újságokban, magazinokban megjelent hírek, írások recenzenseként. Talán ott jutott hozzá a magyarra fordított tanulmányok eredetijéhez.
Abbie Hoffman és Jerry Rubin művei felkerültek azoknak a könyveknek az egyre hosszabbodó listájára, amelyeket meg akartam szerezni, amikor majd kijutok a „szabad világba”. Erre az 1970-es évek végéig, 33 éves koromig kellett várnom. Mindaz, amit a yippie attitűdről és filozófiáról (a kettő esetükben egy és ugyanaz) barátaimtól és a könyvek átlapozásából megtudtam, beépült a munkáimba, életszemléletembe, jövőképembe, magatartásomba. Abbie Hoffmanra, Jerry Rubinra és a yippie mozgalom többi prominens figurájára, Paul Krassnerre, Stew Albertre és öblös hangú ügyvédjükre, William S. Kunstlerre (vele, Paul Krassnerrel és Stew Alberttel személyesen is sikerült találkoznom New Yorkban, az 1980-as években), mindmáig úgy emlékezem, mintha legközelebbi barátaim, ifjúságom kalandfilmjének főszereplői lettek volna.
Molnár Gergellyel, ifj. Kurtág Györggyel (az ő hálátlan szerepét hamarosan Zátonyi Tibor vette át), Hegedűs Péterrel 1977-ben megalakítottuk az első kelet-európai punk zenekart, a Spions-t. Amíg az élő színház feltámasztására az 1970-es évek elejétől végzett kísérleteinket még – egyes előadások betiltásával ugyan, de úgy-ahogy – eltűrte a diktatúra (mivel a valóban élő színház a halott színházzal – gyárszínház, katonaszínház, a mindmáig domináns kisrealista színház, sajtszínház – ellentétben csak egy szűk, jól körülhatárolható értelmiségi réteget érdekelt), amikor a rock tömegmédiumához fordultunk a mondanivalónk átviteléhez szükséges erőért, tiltott területen találtuk magunkat. Néhány, számunkra katasztrófáknak tűnő, ilyen-olyan okok miatt rossz viccé silányult koncert után annyira ellehetetlenült a helyzetünk, hogy el kellett hagynunk az országot. Abban az időben már ritkán börtönöztek be művészeket, mert a külföldi bankok felé eladósodott diktatúra tartott a negatív nyugati sajtóreakcióktól. Inkább igyekeztek olyan helyzetbe hozni az általuk nemkívánatosnak tartott kreatív, független gondolkodású embereket, hogy azoknak ne legyen más választásuk, mint az emigráció. Így történt ez a (magát az általa punknak nevezett kormány ideológiáját képviselőnek valló) Spions esetében is. 1978 májusában, a hatósági zaklatások és kilátástalan helyzetünk miatt elhagytuk a „legvidámabb barakkot”.
Emigrációnk első állomása Párizs volt. A várost járva betévedtem a Szajna balpartján, a Boulevard Saint-Michel közelében lévő Shakespeare & Company nevű, nagy múltú, angol nyelvű könyveket áruló könyvesboltba. A bolt, nyilván a könyveket kedvelők lyukas pénztárcáját ismerő, őket kedvelő tulajdonos szándékának megfelelően, úgy volt kialakítva, hogy könnyen lehessen benne lopni. Teljesen pénztelen lévén, addigra gyakorlott tolvajjá váltam: néhány perc múlva három, régen vágyott könyvvel kripto-kommunista dzsekim alatt távoztam a boltból, hogy aztán naponta visszajárjak további szellemi kincsekért. Az első zsákmányom Abbie Hoffman Steal This Book-ja, Szolzsenyicin Gulag Archipelago-ja (Gulag-szigetcsoport) és George Orwell 1984-e volt. A Brion Gysin5 beat művésztől kapott LSD és remek afgán hasis hatása alatt Abbie Hoffman könyvét kezdtem el először olvasni, a rue St. Severin 7. szám alatti parányi albérletemben. Egy éjszaka alatt kiolvastam a könyvet. Emlékszem, hogy végignevettem azt az éjszakát. Slusszpoénként napfelkeltekor magától leszakadt a fürdőszoba gömb alakú víztartálya, áttörte a padlót és az alattam lévő lakásban landolt.
A magát a nyugati ifjúság megrontására érkezett KGB kommandóként meghirdető Spions-nak néhány hónap alatt két lemeze is megjelent6, de a magyar titkosszolgálatok hosszú keze Párizsba is utánunk nyúlt, ismét ellehetetlenítve az együttes helyzetét. Az addigra már Sergei Pravda-ként, majd Gregor Davidow-ként ismertté vált Molnár Gergely útlevelét egy barátnak, közeli munkatársnak álcázott magyar spicli ellopta, így nem tudtunk továbbutazni a végcélunknak tekintett Angliába, a végnapjait élő punk mozgalom fellegvárába. Útlevél híján a Spions frontembere illegalitásba kényszerült. A gyanús, szovjet katonai egyenruhába öltözött, electric-vörösre festett hajú művészt a francia hatóságok kitiltották az országból. Mivel én jóval kevésbé voltam exponálva, mint ő, és magyar útlevelemet rendben leadtam a menekültügyi hivatalban, megkaptam a politikai menekült státuszt és a vele járó, kék színű, hontalan útlevelet. Amerikába pénz és ott élő rokonok híján nem engedtek be, de Kanada befogadott. Arra gondolva, hogy valamilyen módon el fogom tudni intézni a hamis útlevéllel bujkáló barátom átjutását az Óceánon, 1980 októberében Kanadába emigráltam. Gépem Brüsszel repülőteréről indult. Indulás előtt elszívtam egy hatalmas marihuánás cigarettát és megettem a nálam lévő, 5-6 grammnyi szőke, afgán hasist. A tenger felett repülő gépen Abbie Hoffman könyvét olvastam újra. A stewardessek és utastársaim nem értették, hogy miért kapok időnként nevetőrohamot.
Torontóban telepedtem le. Érkezésem után nem sokkal, 1980 utolsó napján halt meg a világhírű kanadai kommunikáció-kutató, Marshall McLuhan7, akinek munkásságáról Molnár Gergelytől értesültem Magyarországon, The Medium is the Massage8 (A médium a masszázs) című könyvét pedig a párizsi Shakespeare & Company könyvesboltból sikerült ellopnom. Molnár Gergellyel közösen, McLuhan ideáitól inspirálva színdarabot9 is írtunk, amelyet a Donauer Video Family Without Video & Friends (Dunai Videó Család Videó & Barátok Nélkül) nevű társulatunk mutatott be Budapesten. Marshall McLuhan halálhírét a szilveszteri bulin hallottam meg, az Indiából csaknem 10 év távollét után visszatért Ken és Michelle Worth házában, Torontóban. „A nagy kommunikátor nem kommunikál többé”, mondta be a rádió, majd összeállítást sugároztak McLuhan híressé vált interjúiból. A zene-producer és zenész Ken Worth, hozzám hasonlóan nagy tisztelője volt McLuhannek. Beültünk Ken házi hangstúdiójába, fekete, indiai hasist szívtunk, és ötletemre összehoztunk egy számot a nagy kommunikátor emlékére. A szám szövegét én írtam, már csak a refrénjére emlékszem: „Say something Marshall” (Mondj valamit Marshall). Zenéjét a gitáron és billentyűs hangszereken egyaránt kiválóan játszó Ken és dobos öccse, a később neves filmrendezővé vált David komponálta. A régen elveszett felvételen Ken felesége, a marokkói zsidó származású, egzotikus szépségű Michelle énekelt.
A születésnapi buli másnap éjszakáig tartott. Ken és Michelle gurujukról, Bhagwan Shree Rajneesh-ról10 beszéltek nagy szeretettel. Egy pár hónapos tibeti út kivételével az ő ashramjában (vallási iskolájában), az indiai Poona-ban töltötték az elmúlt tíz évet. Ken rögzítette magnetofonra a guru előadásait és ő produkálta a felvételek felhasználásával készített, az egész világon terjesztett kazettákat is.11 A buli végén Ken megajándékozott egy régi, vászonra festett tibeti mandalával és a guru A misztikus élmény12 című könyvével.
Nagyjából Kanadába érkezésemmel egyidőben kezdődött az első nemzetközi olajkrízis, és vele Kanada történelmének az 1930-as évek Nagy Depressziója óta legmélyebb gazdasági válsága. A munkaközvetítő irodák előtt munkanélküliek hosszú sora várakozott a csikorgó hidegben. Az utcákat ellepték a koldusok. Fél évszázada nem láttak koldusokat a kanadaiak. Mivel erős német-francia akcentussal beszéltem az angolt, mérnöki diplomám és hosszú színházművészi gyakorlatom ellenére még kocsimosóként sem találtam munkát. Alkalmi férfiprostitúcióból, tolvajlásból, közsegélyen éltem évekig. A tolvajlás Észak-Amerikában használható trükkjeit Abbie Hoffman: Lopd el ezt a könyvet című művének e témába vágó fejezeteiből tanultam. Főleg kaviárt és a legjobb francia sajtokat loptam a szupermarketekben, mert úgy gondoltam, hogy ha már tolvajlásra kényszerülök, lopjam azt, amit szeretek. Miután egy alkalommal a St. Clair Avenue egyik szupermarketjében három doboz kaviárral és két doboz camembert sajttal lebuktam, Abbie könyve tanított meg arra, hogy a lebukás elkerülésének legbiztosabb módja az, ha minél feltűnőbb külsejű a tolvaj, mert akkor az angolszász bolti alkalmazottak nem merik figyelni – és Torontónál angolszászabb település talán nincs is a világon. Ezért kopaszra borotváltam a fejem, leborotváltam szemöldökömet is, és lopni a 19. századi francia gyarmati hadsereg katonáinak kék kabátját viselve indultam délutánonként. A kabátot a Yonge Streeten működő Winter Garden színházból loptam, ahol néhány napig színpadi segédmunkásként dolgoztam, amíg franciás kiejtésem miatt ki nem rúgott a színpadmester.
Állandóan kilakoltattak, mert nem tudtam fizetni a lakbért. Egy ideig a Hare Khrisna vallási közösség templomában húztam meg magam, de onnan is távoznom kellett, mert a szerzetesek rendőrspiclinek néztek. Az anglikánból indiai templommá alakított épület pincéjében töltött hónapok alatt a vallás tanait a nyugati világba hozó A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupada: A Bhagavad Gita ahogy van13 című könyvét, a szanszkrit nyelvet, valamint az indiai vegetáriánus konyhaművészetet tanulmányoztam, és az amerikai igazságszolgálat elől a templomban rejtőzködő bűnözőkkel ismerkedtem. Távozásom után nem sokkal olvastam az újságban, hogy a Hare Khrisna templomot megrohamozó rendőrkommandó hatalmas fegyverraktárra bukkant az épület pincéjében. Miután elhagyni kényszerültem a templomot, nem loptam többé élelmiszert. Energiát egy, a templomban rejtőzködő, magát a 15. században élt indiai filozófus, Madhusudana Sarasvati reinkarnációjának tartó, többszörös gyilkosságért körözött fekete bűnözőtől tanult jógagyakorlatokból reméltem ezután nyerni.
1982. december 8-án New Yorkban meggyilkolták John Lennont. Lennon haláláról Rész István festőművész barátom műtermében értesültem, amelynek északnyugati sarka volt akkor az otthonom. István szenvedélyes zenerajongó volt. Az 1970-es években, Budapesten az ő mindig naprakész gyűjteménye segített megismerkednem a rock legújabb mutációival. Amikor meghallottuk Lennon halálhírét a rádióban, feltette a Working Class Hero (Munkásosztálybeli Hős) című Lennon-számot és gyertyát gyújtottunk. A számot, évekkel később, New Yorkban magam is feldolgoztam. Néhány nap múlva ki kellett költöznöm a lemezborítókat tervező Rész István műterméből, mert jelenlétem – általában délután 5 körül ébredtem, és felkelés után, két órán keresztül jóga gyakorlatokat folytattam abban az időben – rontotta az üzletét.
1984 januárjában befogadott egy magyar ismerősöm. Két hónap után, mivel nem tudtam fizetni a lakbér rám eső részét, lefoglalta audiokazettáimat és az addigra már több mint 200 lopott könyvből álló könyvtáram nagy részét, benne féltett kincsemet, Abbie Hoffman Lopd el ezt a könyvet című művét is. A lakást is el kellett hagynom. Kanadai ismerőseim jóvoltából egy asztalosműhelyként szolgáló, fűtetlen, egykori vasúti bakterházban húztam meg magam. Találtam az utcán egy kidobott vaskályhát, hazacipeltem, csövét kidugtam a falon ütött lyukon és a műhely fahulladékával fűtöttem odúmat. A Yonge Street-en lévő, Coles – The Book People nevű könyvesboltból lopott, kis méretű, fehér kötésű, angol nyelvű Biblia volt abban az időben az egyetlen olvasmányom. A Máté Evangéliuma és a Számok Könyve mellett a Jelenések könyvét tanulmányoztam általában, mert nem sokkal korábban fejeztem be egy 1979-ben elkezdett Spions-projektet: megrajzoltam a 144 000 szobából álló időváros, Új Jeruzsálem térképét.
1984 májusában megkaptam a kanadai állampolgárságot és vele együtt egy asztalossegédi állást. Nyolc hónapig dolgoztam Allan McIntosh barátom asztalosműhelyében. Főleg könyvespolcokat készítettünk és installáltunk megrendelésre. Napi 12-14 órát dolgoztunk. Megtanultam az asztalosmesterség alapvető műveleteit. Miután kifizettem a lakbért és megvásároltam heti cigaretta és élelmiszer szükségleteimet, egy fillérem sem maradt hetibéremből. A nálam néhány évvel fiatalabb Allan barátom sokat mesélt az 1960–70-es évekről, amikor Kanada az amerikai katonaszökevények menedéke és a virágzó hippie-yippie kultúra otthona volt. Tőle értesültem először arról, hogy az 1970-es évek végétől 1982-ig, az Amerikában hosszú börtönbüntetésre ítélt, de az ítélet végrehajtása elől megszökő Abbie Hoffman Kanadában bujkált. Allan mesélt a vancouveri yippie mozgalmárokról is. 1984 karácsonyán megajándékozott Jerry Rubin: Tedd!: A forradalom forgatókönyvei című munkájával, amelyet könyvtáram többi értékes darabjával együtt, magyar lakótársam kobozott el korábban.
1985. január végén Allan McIntosh asztalosműhelye csődbe ment. Fel kellett adnom az Elm Street egyik családi házában lévő szobámat. A következő hónapokban újra ismerősök kanapéján laktam. A közsegély csak a cigaretta szükségletemet fedezte – elvből, lelki egészségem, emberi méltóságom megőrzése érdekében kizárólag a legdrágább, Dunhill márkájú cigarettákat szívtam –, ennivalóra ritkán futotta. A jógagyakorlatok karbantartották ugyan súlyos nikotinfüggőségemet, de – mert nyilván nem a megfelelő légzéstechnikát alkalmaztam – nem ellensúlyozták a táplálék hiányát. Előfordult, hogy összeestem az utcán az éhségtől, és a napokat gyakran átaludtam.
Erősen foglalkoztatott az öngyilkosság gondolata. Mindig nagyra becsültem az öngyilkosokat. Most sem gondolkodom másképp. Az életét megkomponálni, saját sorsát kézben tartani igyekvő embernek tudnia kell, hogy mikor elég. Éber óráimban sokat tanulmányoztam Jerzy Kosiński14 emigráns lengyel író öngyilkossági módszereket tárgyaló interjúit, és más, az öngyilkossággal foglalkozó írásokat, ugyanakkor nem éreztem elérkezettnek az időt a kikapcsolásra. Ezért felkerestem a Clark Institute of Mental Health (A Mentális Egészség Clark Intézete) illetékes orvosát és segítségét kértem. Másfél percig tartó kivizsgálás után a jó doktor egy doboz pirulával ajándékozott meg. Tanácsa szerint a kanapémra érve azonnal bevettem egy pirulát, amitől két teljes napig aludtam. Felébredve kidobtam a gyógyszert. Tudtam, hogy ha még egy pirulát beveszek, alvás közben fogok éhen vagy szomjan halni.
Egy indiai származású ismerősöm tanácsára felkerestem orvos rokonát, aki felvette panaszaimat: „fizikai gyengeség, szédülés, állandó álmosság, öngyilkossági gondolatok”. Azonnal megröntgenezte a koponyámat. Miután az indiai orvos áttanulmányozta a röntgenfelvételeket, közölte, hogy az agyamban fémgolyó van, azonnali műtétre van szükségem, hogy kioperálja. Tudtam, hogy az agyamban nem lehet fémgolyó, hiszen tudnék róla. Azt is tudtam, hogy az agyműtétért igen sokat fizet a biztosító az orvosnak. Mondtam, hogy most éppen nem érek rá az agyműtétre, majd pár nap múlva visszajövök. „Talán akkor már késő lesz”, mondta az orvos sajnálkozva búcsúzóul.
Kanapémra érve előbányásztam bőröndömből a még Magyarországon vásárolt, orosz katonai indulókat tartalmazó lemezeimet, a Ken Worth-től Torontóba érkezésem után kapott tibeti mandalát és az apámtól örökölt, családunk címerével ellátott ezüst cigarettatárcát, amelyeket végszükség esetére tartogattam. A lemezeket és a mandalát a Queens Street egyik lemezboltjában adtam el, a cigarettatárcát a Yonge Streeten, egy ékszerésznél. Miután megvásároltam a New Yorkba szóló vonatjegyet, huszonöt kanadai dollárom maradt, ami abban az időben húsz amerikai dollárt ért. Másnap, 1985. május 12-én, délután két óra körül megérkeztem a New York-i Központi Pályaudvarra. Ami ezután történt, arról a Downtown Blues15 című könyvemből tájékozódhat az érdeklődő olvasó.
Abbie Hoffman könyvének első kiadására 1986 nyarán bukkantam New Yorkban, az East Village egyik utcai könyvárusánál. A könyvért egy dollárt fizettem, és azóta is hű társam, bárhová is vet a sors. Most, huszonegy évvel később, amikor ezeket a sorokat írom, itt nevet előttem kinyitva, budapesti albérletem asztalán. „Valószínűleg stílusos, hogy ezt az előszót börtönben írom – a túlélés felsőbb iskolájában. Itt megtanulod, hogyan lehet fogkrémet ragasztóként használni, kanálból bökőt készíteni, és kifinomult kommunikációs hálózatot építeni”16, írja könyve előszavában Abbie Hoffman.
1 Abbie Hoffman: Steal This Book – Introduction (N. L. fordítása).
2 Pirate Editions, 1971.
3 Simon and Schuster, 1970.
4 Abbie Hoffman: Revolution for the Hell of It; Jerry Rubin: Do It!, Helikon, 1976 / Hajas Tibor: Szövegek, Enciklopédia Kiadó, 2005.
5 Brion Gysin (1916–1986) festő, hang-költő, performance-művésznek Robert Filliou (1926–1987), francia fluxus-művész mutatott be 1978 nyarán, Párizsban. Gysin használta először az úgynevezett cut-up (szétvágás) technikát írásaiban. A leírt szöveget ollóval darabokra vágta és a darabokat, véletlenszerű sorrendben újra összeillesztette. Ezt a kompozíciós technikát később átvette Gysin barátja, az ugyancsak a beat nemzedékhez tartozó William S. Burroughs (1917–1997), s tőle David Bowie (1947–) is. Brion Gysin az LSD guru, Timothy Leary (1920–1996) közeli barátja volt. Kérdésemre elmondta, hogy 60. születésnapjára Leary 666 darab LSD bélyeggel ajándékozta meg, s bélyeggyűjteményét az ugyancsak Learytől kapott peyote kaktuszbimbókkal és mágikus gombákkal együtt egy külön erre a célra vásárolt, kisméretű hűtőszekrényben tárolja, párizsi lakása hálószobájában. A Gysin-től kapott LSD bélyegre egy ötágú csillag és a 666-os szám – az angol misztikus Aleister Crowley (1874–1947) védjegye – volt pecsételve. Ez volt az első alkalom, hogy valóban nagy tisztaságú, nyugodt, szemlélődésre alkalmas tripet eredményező LSD-hez jutottam. A Magyarországra érkezett bélyegek általában túl sok speedet (amfetamin származékokat) tartalmaztak, ezért hatásuk meglehetősen „rángatós”, hullámvasút-szerű volt.
6 Russian Way Of Life / Total Czecho-Slovakia, Barclay, 1978 és The Party, Dorian / Celluloid, 1979
7 Herbert Marshall McLuhan (1911–1980)
8 Gingko Press, 1967 – A könyv eredeti címét: The Medium is the Message (A médium az üzenet) elírta a nyomda ördöge, a „Message” (Üzenet) helyére a „Massage” (Masszázs) szó került. A kefelevonatot elolvasó McLuhan csak nevetett, és hagyta, hogy a könyv a hibás címmel jelenjen meg.
9 THE MAD; THE MADNESS; „The Medium is the Message” (Marshall McLuhan) – (Az őrült; Az őrület; „A médium az üzenet” (Marshall McLuhan), Belvárosi Művelődési Ház és Tanuszoda, Budapest, 1977. november 14.
10 Rajneesh Chandra Mohan Jain (1931–1990), az 1960-as években Acharya Rajneesh, az 1970–80-as években Bhagwan Shree Rajneesh, később Osho néven ismert, Hitler-rajongó guru tantra jógával, ezen belül kemény, fizikai munka végzésével, valamint ordítás-, nevetés- és szex-terápiával gyógyította a jobbára gazdag zsidó családokból származó, gyakran eltorzult fizikumú híveit. Tanai és módszerei az 1970-es évek második felében igen nagy hatással voltak a yippie eszméket megtagadó Jerry Rubinra. A számos egészségügyi problémával sújtott Rajneesh Valium- (erős nyugtató) függő volt, rendszeresen használt kéjgázt (dinitrogén-oxid), LSD-t és hasist.
11 A Rajneesh-kazetták eladásából Ken Worth, a gazdagságot a hívő ember égi jutalmának tekintő guru áldásával, jutalékot kapott és néhány év alatt sokszoros milliomos lett. 1985 augusztusának végén utolsó, New York-i találkozónkra egy aranyszínű Lamborgini sportkocsival érkezett és elmondta, hogy egyike volt annak a 94 tanítványnak, akik az akkor az Oregon államban élő gurunak Rolls Royce luxusautókat vásároltak. Alig több mint egy hónappal utolsó találkozásunk után, a televízióból értesültem, hogy Rajneesh-t kiutasították az Egyesült Államokból. Kiderült, hogy a guru nemcsak adócsaló volt, hanem asszisztensei gyilkosságot is elkövettek, és hogy az önkormányzati választások idején a helyieket távol tartsák a szavazóhelyiségektől, és a nagyvárosokból erre a célra importált hajléktalanok százainak szavazatai segítségével a guru emberei kerüljenek megválasztásra, szalmonella bacilussal fertőzték meg a helyi kutakat és az éttermek asztalán lévő mustáros és ketchupos üvegeket. Adótartozása fejében a gurutól több tíz millió dollár készpénzt, 94 Rolls Royce luxusautót és több tucat, gyémántokkal ékesített arany női karórát kobozott el az adóhatóság.
12 Bhagwan Shree Rajneesh: The mystic experience, Motilal Banarsidass, Delhi, India, 1977.
13 A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupada: Bhagavad Gita As It Is, Bhaktivedanta Book Trust, New York, 1976.
14 Jerzy Kosiński, születési nevén Josek Lewinkopf (1933–1991), Roman Polanski filmrendező közeli barátja volt. Sokak szerint a lengyel titkosszolgálatnak dolgozott, és híres, nagyon eltérő stílusú könyveit – Steps (Lépések), The Painted Bird (A festett madár), Being There (Ott lenni), Cockpit (Pilótafülke), The Devil Tree (Ördögfa) stb. – nem ő, hanem a névtelenség homályában maradó lengyel ügynökök írták. Több irodalmár vádolta plágiummal. Szerintük Kosiński regényei nyugaton ismeretlen lengyel írók műveinek angol nyelvű átdolgozásai. Geoffrey Stokes és Eliot Fremont-Smith a New York-i Village Voice-ban, 1982 júniusában megjelent cikkükben számos idézettel bizonyították, hogy a Being There (a könyvből 1979-ben remek, méltán nagy sikerű film is készült, Hal Ashby rendezésében, Peter Sellers főszereplésével) túlságosan hasonlít Tadeusz Dołęga-Mostowicz Kariera Nikodema Dyzmy (Nikodema Dyzmy karrierje) című, 1932-ben, Lengyelországban kiadott könyvére. A cikkírók, és életrajzírói, James Park Sloan és Joanna Siedlecka tanúvallomásokkal, dokumentumokkal bizonyították, hogy Kosiński, az önéletrajzi regényeként meghirdetett Painted Bird című könyvében foglaltakkal, és nyilatkozataival ellentétben, nem bolyongott a németek elől menekülve faluról falura Lengyelországban, nem kínozták zsidógyűlölő lengyel parasztok, hanem egy katolikus család rejtegette a háború végéig, és egy katolikus pap adott neki keresztény származást bizonyító, hamis születési bizonyítványt. A szívbetegségben szenvedő Kosiński 1979-ben így nyilatkozott: „Nem vagyok rajongója az öngyilkosságnak, de szabad akarok lenni. Ha a betegségem odáig fajul, hogy nem tudom többé kontrollálni a testemet és a tudatomat, befejezem az életemet.” A következő években adott interjúi szinte mindegyikében beszélt az öngyilkosság kevés szenvedéssel járó módozatairól. 1991. május 3-án, New York-i lakása fürdőszobájában rum-kólával bevett egy marék altatót, műanyag zacskót húzott a fejére, meleg vízzel töltötte meg a fürdőkádját és belefeküdt. Búcsúlevele így szólt: „Most el fogom altatni magam, hosszabb időre, mint szoktam. Hívjuk ezt az időt Örökkévalóságnak.” Huszonkét évvel korábban, 1969. augusztus 8-án Jerzy Kosiński barátja, Roman Polanski kaliforniai házába volt hivatalos, de lekéste a repülőgépet, ezért csak másnap délután érkezett meg. A házat addigra már lezárta a rendőrség. A Manson-család az előző éjjel végzett Polanski feleségével, Sharon Tate színésznővel és barátaival.
15 Nyitott Könyvműhely, 2006.
16 N. L. fordítása
