SIRBIK Attila: Rangsor

"És megfordulhat minden: az elhallgatás voltaképp a kimondás iszonytató gyomorgörcse, a kimondás szabadságában rejlik az emberi bezártság legsötétebb alakzata." - írja a délvidéki, extravagáns Symposion folyóirat főszerkesztője, Sirbik Attila Rangsor című írásában, melyet a Láthatatlan könyvtár polcán találtunk.

Sirbik Attila

Rangsor

Apa (1952)

    A hátát érintő puska csöve fémesen dobogott a torkában. A szakadt pizsama volt rajta, a kinyúlt gumival kötötte meg a derekán, hogy le ne essen. Mezítláb lépdelt a hepehupás hideg földön, a melyet a felcsapó lángnyelvek táncolva világítottak be. Katonásan tűrte a szótlan jelenetet, amelynek – akármennyire is álomszerű volt ez az egész – baszottul részese volt.
    Ott lüktetett a düh a fülében, rágófogait szorította egymáshoz az állkapocs fájdalmáig, könyökhajlatának izmai együtt feszültek és ernyedtek lélegzetének keménységével, Megalázott görcs volt, magatehetetlenség és félelem. Hallotta, ahogyan a ruha feslésének az udvaron szétguruló hangjai között anyja először halkan, aztán egyre hangosabban, zihálva kiáltja: Ne! Nee! Haggyon!
    Zúgott a feje, szétrepesztette hallójáratait, a vér fülein folyt kifelé. Nem volt bene erő, ha volt is, megmeredt, nem lehetett packázni, bár ilyen helyzetekben sokszor jobb az ellenállás, még ha halálba torkollik is. Jobb, mint ha később egy életen át élőhalott az ember. Az átellenben lévő rozsdás hordók, a düledező málló falak, az istálló görbe fadeszkái, egyre szűkültek szemében, zsugorodott az udvar, rászorult mellkasára, a hidegtől nem érezte már végtagjait. A hátának szegeződő puskacső olyan volt mint valami végső támaszték, hogy ne essen ájultan össze. Mintha tarkónmetszették volna egy rozsdás éles késsel a fagyott tarkóját metszették volna, hogy lassan folyt végig a hátán a langyos, csiklandozó vér, amikor a puskát tartó genyó érdektelenül, de gúnyosan nevetni kezdett. Ekkor, azaz inkább emiatt útálta meg a nevetést, mert már soha többé nem tudott különbséget tenni, neki mindig ezt a merevséget juttatta eszébe, ugyanaz a düh olajosította el vérét ha nevetést hallott, bedugultak fülei, hangyák lepték el szemeit, elszédült, begörcsöltek állkapcsai, és ütni készült. És később sokszor ütött is, de sohasem tudta kiváltani magát abból az udvarból, ottmaradt, meghalt ott.
    Mikor a katonák elmentek sokáig állt, aztán lehullva összekuporodott, alig érezte bőrén, csak enyhe langyosságot, amit a lobogó kupacból felcsapó lángok küldtek felé. Volt ott minden, emlékek, képek, könyvek, az összes könyve. Többé nem olvasott. Hajnalodott, a nagy tölgy kezdett kontúrosodni, meghasadt az ég, láthatóvá vált a rónaság piszkos sárgás, barna elhagyatottsága, a kupacból csak egy halom izzó narancsvörös maradt.   

Fiú (1988)

    Dakul lapulva, halkan szuszogva, a kibolyhosodott, elpiszkolódott, zöld-szürke pokróc alatt figyelte a maga előtt tartott mondatokat. Olvasott, csönd volt, csak saját nyeldeklését hallotta, meg a konyhából a lassan hűlő szenessporhet fémpattogását, ahogyan kényelmesmereven húzódott össze az anyag, ez jelölte egyben az időt is. Fel fog kelni az apja, kipiheni a délelőtti műszak utáni fáradalmat, és felébred, vagy nem is aludt soha? Gondolta Dakul, mert sohasem látta apját kipihentnek, csak idegesnek, de, hogy mitől volt az, az rejtelmes maradt Dakul számára, és úgy gondolta, apja sem tudja, hogy talán csak az idegesség kedvéért az, és, hogy állandóan az, és, hogy akkor ez már valami más. Félt. Most sem tudott a könyv lapjain pihenő tartalomra figyelni, csak ez az idegességként aposztrofálható valami járt az eszében, elkezdte számolni a kályha fémpattogását, úgy érezte mellkasa is úgy szűkül mint az anyag, hogy ugyanúgy kihűl, a keze fázott. Ki kell menni szénért, biztosan ki kell, mert ha az apja felébred és üres a vödör, akkor megint hallgathatja az esti lefekvésig tartó sűrű káromkodással teletűzdelt szöveget, és olyankor úgy érzi mint ha sztiroport kellene ennie, mintha szája és gyomra megtelne sztiroporral, és nem tudna már nyelni, és soha többet beszélni, csak ezek az apja által mondott, mortyogott, mormolt szavak, az élet sötétségére, rettenetére, a gyűlöletre, a halálra, a fájdalomra vontakozó szavak tapadnának a sztiroporhoz, hogy aztán évek múlva is úgy érezné, hogy az szívódott és raktározódott el testében.
De most itt fekszik Dakul az elvékonyodott pokróc alatt, hideg végtagokkal tartja kezében a könyvet, és szeme már vagy tizenöt perce ugyanannak a sornak az elejére ugrik vissza, értelme beakadt, fél, retteg, mert már rég ki kellett volna mennie szénért, fél attól, hogy ha felkel, és a konyhaajtó nyikorgásával zajt csap, akkor felébred az apja, és ha meglátja, hogy már délután öt óra van, és a sporhet már szinte hideg, kitudja be lehet-e lobbantani még, és ő még csak most megy szénért, szétveri, nem ment inkább, maradt, feküdt, a könyvvel a kezében, nem is látott már olvasni, csak bambult, megállt az értelem akadozása, a sor elején pihent a szem, bambult inkább, elmosódva látta a maga előtt tartott sorokat. Káromkodásra moccant, rándult össze teste, de igazán csak a piszkavas medencecsontján való éles koppanása zökkentette ki merevségéből, beleszorult a sírás. Összerándult arrcal oldalvást figyelte, az ajtófélfától csak félig látszó, sporhet előtt guggoló apját, ahogy az előbb még a kezében tartott könyvet szaggatja szét, tüzeli be, lobbant lángot vele, teremtve izzó leheletfinom parazsat, a rákerülő fának és szénnek.
Dakul sajnálta az elfecsérelt időt, sajnálta, hogy míg apja aludt, nem tudott azon a soron továbbjutni, jó lett volna tudni mi következik azután. Ez a sor volt:

    És megfordulhat minden: az elhallgatás voltaképp a kimondás iszonytató gyomorgörcse, a kimondás szabadságában rejlik az emberi bezártság legsötétebb alakzata.

    Bár nyitva volt Dakul szeme és látta mi történik a konyhában, nem jutott el tudatáig, csak a benneragadt sort forgatta magában, csak a garázsban tért magához, amikor a szénpor elérte tüdejét. A garázsban nem volt villany, de szerncsére az utcáról nyílt és az utcai villanyoszlop fénye, ha rést hagyott bevilágított annyira, hogy a fejszecsapásokkal ügyesen vághatott rá a nagyobb széndarabokra. Szeretett volna a szén alá bújni, kintmaradni, megfagyni, csak ne vissza.