Szentkuthy Miklós két kiadatlan tanulmánya - 2007 szeptember

Szentkuthy Miklós

Thomas Mann: Királyi Fenség

Megjelent 2007 szeptemberében

Thomas Mann legjelentősebb műveiben a megbocsátó irónia, a fonákságokat leleplező humor nagymestere – és nagyon is világosan áll előttünk az indíték, mely állandóan ehhez a stílushoz vezeti. Mert ki ilyen szivárványosan ironikus? Az, aki látja az élet bonyolultságát, önellentmondásait, látja a jóban a rosszat és a rosszban a jót, és a kettő abszolút és örök szétválaszthatatlanságát. Az lesz dickensi vagy shakespeare-i értelemben humorista, aki az élet feszültségeit oly démonikusan nagyerejűeknek látja, hogy ahhoz már csak műkedvelő sápítozás volna minden „tragédia”, ehhez már csak a mosoly méltó: az egyetemes műveltségű és mindent átélt író leg-íróhoz illőbb gesztusa. A József-történetekben mítosz és őstörténet megható komédiája fölött ironizál, a „milyen isteni szép és milyen kicsinyesen nevetséges” kettős jegyében. A Lotte Weimar-ban az egész rokokó világ, a misztérium-párás Goethe-alak, szerelem és irodalom pókhálósan gyöngéd-szövedékű megmosolygása – persze megint a szerelmes vonzódás minden meghatódottságával együtt. És nem ezzel a simogató-fricskázó, ha tetszik legkegyetlenebbül bíráló, ugyanakkor lemondó mosollyal „hagyjuk futni” magatartással találkozunk-e a Királyi Fenség-ben is?
Örök írói hivatás a bírálat. Mindennek szabad bírálata, az ész, az igazi morál és a tökéletes szépség nevében. Viszont örök irodalomtörténeti tény, hogy ez az irgalmatlannál irgalmatlanabb kritika csak akkor hat (és hatnia kell), ha ilyen indulattalan, klasszikus stílusban fejeződik ki, szinte triviálisan közönyös mondatokban, sok-sok humánus belátással és a szakállába nevető író „amnesztiáival”.
Mit parodizál Thomas Mann ebben a regényben – oly ravasz módszerrel, hogy néha, különösen a kezdő olvasó szemében, már szinte eszményítésnek látszik? A haldokló arisztokráciát és a tolakvó nagykapitalistát. Ha rossz író volna, bemutatna egy pár vurstli-színpadra való kövér zsarnokot vagy holdkóros idiótát, melléje meg a vicclapok húsz-brilliáns-gyűrűs, Floridában pezsgőző börziánerét. De akkor nem is kellene itt megemlékeznünk róla. Az aprócska, szecesszióba-hervadt német nagyhercegség uralkodói nem ilyen szimpla program-bábok. Thomas Mann nem fog olcsó ellenséget preparálni magának, hogy azokra lövöldözzék, ezt átadja a gyerekeknek és a gyáva giccs-szerzőknek. Hogy nevet rajtuk és elítéli őket, arról igazán nem lehet vita.
De nézzük csak őket közelebbről. Az öreg Albrecht király szinte a gőgjébe és az unalmába pusztul bele, egy gigászi póz és álarc áldozata ő is, mint családja többi tagja: rítusok, formák, hazugságok, önkínzó szerepjátszások értelmetlen és komikus vértanúja, de vértanúja (mondja szomorú mosollyal Thomas Mann), aki szeretett volna talán, valahol mélyen, sokkal őszintébben élni. Csak a halálos ágyán engedi meg magának a fényűzést, hogy ötvencímeres baldachinja alá eressze Sammet urat, a szerény és félszeg zsidó doktort, aki legalább az igazat szokta mondani az öreg Hoheit-nak.
Utóda, II. Albrecht: ez a figura bizonyos szempontból érdekesebb, mint a kedves-naiv Klaus Heinrich, a regény főhőse. II. Albrecht beteges, zárkózott, hideg. Úgy látszik, mintha esztelen népmegvetés, sablonos Arisztid-betét volna. De Thomas Mann ravasz író, jó lélekismerő, és nagyigényű szatirikus. Kiderül, hogy ez a mogorva pozőr azért kerüli a népet, mert szégyelli magát, a népszerűséget egyszerűen „disznóság”-nak tartja (saját szavait idézzük). Pontosan tudja, hogy ő csak olyan, mint a bolond Gottlieb, aki a pályaudvaron integet a mozdonyoknak, és szent meggyőződése, hogy az ő jelére indultak útnak. Sőt, ilyen „vadat” mond herceg-véreinek szemébe: ő jellegzetesen nem érzi magát arisztokratának – miért? Mert „csupa ízlés és finomság vagyok”, olvassuk a 150. oldalon. Érdekes, ez a lelke mélyén nép-barát Hamlet nem kell a kis operett-állam operett-lakosságának, de igazán nem is várhatjuk, hogy ilyen Albrecht-féle összetett lelkeket boncolgasson; már csak azért sem, mert azért a „lelki bonyolultság” politikai szempontból mégsem elég az üdvösséghez. II. Albrecht végeredményben a füle botját vagy kisujját sem mozdítja gyűszűnyi népe érdekében. Anyja, Dorothea hercegnő már nem ilyen intelligens. Ezért pózolása még ijesztőbb, még kísértetiesebben értelmetlen. Ő szép akar lenni, és a butaságában és babonáiban meghagyott kis „Volk” a hercegségben (ez a legjobb tréfa) még ezt el is várja tőle! Dorothea élete végén a szó szoros értelmében beleőrül szépségébe és pózaiba. A hazugság, az álarc-viselés öngyilkos rögeszméje, a titokzatos etikett elérte halálos felsőfokát. Van ebben valami hátborzongató: hiszen a nagy aszkétákkal és a nagy alkotóművészek forma-szomjúságával rokon ez, de egy bűnös tehetetlenség észnélküli szolgálatába állítva!
A főhős, Klaus Heinrich aztán nem ilyen démonikus, mint az előbbi három melankolikus karikatúra. Ez a Klaus naiv, tudatlan, jóakaratú, lusta, illedelmes, üres, tanulékony, félszeg, mosolygós. Úgy fest, mintha ő volna a „demokrata” Prinz ebben a kolibri-államocskában. Pedig minden körülimádott bájossága mellett, minden csacska érzelmecskéi ellenére távolabb áll alattvalóitól, mint a megközelíthetetlen, mogorva II. Albrecht. Érdeme, hogy gyermekesen csodálkozik azon a sok természetellenes komédián, amit céltalanul végig kell játszania. Idegennek érzi magát benne, de a játéknak itt is egy a vége: ahogy II. Albrecht keserű öngúnyolása meddő maradt, úgy Klaus ártatlan, néha „rakoncátlan gyermek”-szerű csodálkozása és vizsgálódása felszívódik a homokban. Nem érti, nem érti a dolgait, de végül is vígan csinálja. Fő érdeme legföljebb az, hogy bájosan tud buta lenni, de egy ilyen figurán keresztül a kritika mérge sokkal mélyebben hatol belénk. Van-e gyilkosabb, és stílusban mégis leheletnél könnyedebb, mint hogy Klaus Heinrich egész életén át csak egyetlen „tapasztalattal” rendelkezik, a népet, a gonoszságot, bűnt, szörnyűségeket, perverziókat és korrupciókat illetőleg: egy, a palotában eltévedt suszter elmondta neki gyerekkorában, hogy a lakájok milyen csirkefogók, meg lehet őket vesztegetni, és rossz vicceket is megengednek maguknak a jámbor kliensekkel. Ha most valaki a Bertalan-éjszaka rémtetteiről, vagy az inkvizíció borzalmairól beszél neki, minden esetben meg van győződve, hogy ilyesmit ő is átélt, tudja az egészet, hiszen hallotta Hinnerke cipésztől, hogy egyes lakájok komiszságból lefogják a kilincset. Mikor a gazdag amerikai lány (természetes, hogy sokkal hercegibb módon él, mint a hercegek) elmeséli társalkodónőjének, Löwenjoul grófnőnek borzalmas élményeit volt férje szexuális kicsapongásaival kapcsolatban, Klausnak ez nem jelent semmi újat, hiszen a lakájok is néha egy-egy tiszteletlen megjegyzést engednek meg maguknak a konyhában: a „fenség” teljesen helyben van! Közben milyen gyermekes megadással tűri az újgazdag neveletlenségeit, amelyek megint „mérsékelt” udvariatlanságok. Thomas Mann még itt sem keresi magának a legolcsóbb prédát. Mikor a miniszterelnök szemhunyorgatása, az amerikai kutya őrjöngő ugatása, a társalkodónő hisztériás látomásai, II. Albrecht ajakszívása, és még sok más állandó motívum állandóan vissza-visszatér, Thomas Mann megértéssel veszi át a meseolvasó örök igényét, hogy az ismerős dolgok százszor újra jöjjenek; ugyanakkor ironizál is a naiv kolportázs-regényekkel, és e stílus saját nagy problémáival való ellentétességével.
Az utolsó szó legyen még Doktor Überbeiné, a házitanítóé: ő a nyomorból törte föl magát, nem hízeleg (és íme megint Thomas Mann megejtő rafinériája), mégis ő ragaszkodik ahhoz, hogy Klaus Heinrich ne keveredjék alattvalói közé. Teszi ezt gőgből, dacból, történelmi érzékből és nihilista megvetésből. Ez az Überbein itt maga az intellektus, öngyilkosság is lesz a sorsa! Tudjuk, hogy ő van Thomas Mann lelke legmélyén (a Bacchusról író, de kispolgári önmegtartóztatással éldegélő koszorús költővel egyetemben), de Thomas Mann ördögi-tündéri mosollyal mutat a halott Überbeinre: „ilyen lettem volna én is, ha nem lebegnék, mindenek fölött és mindenen túl, a pillangós irónia szárnyain”.

Szentkuthy Miklós könyvismertetését 1947. március 29-én olvasta fel a Magyar Rádióban.
A szöveget 4 oldalnyi jegyzet kíséri, melyek között ezt a szöveget találtam: „3-szoros kín: 1) 10 perc alatt megírni! 2) Politikát nem sérteni! 3) az én beteges-aggályos részletezésem… stb.” (T. M.)

Kuthy Lajos

Miközben Kuthy Lajosról, erről a százéves magyar regény- és novellaíróról elmélkedtem, leszögeztem magamban, hogy általában az írók két nagy csoportját különböztetjük meg. Az egyik az, amelyik remekműveket alkot. Furcsán hangzik, de talán ez a kevésbé érdekes csoport. A másik az, amelyik ilyen formai és tartalmi tökéletességekre ugyan nem képes, de a könyv részleteiben olyan vérből és gyökérből jövő, csontja velejéig írói és költői látásmódot árul el, ami kétségtelenül a remekmű felé közelíti. Ez utóbbi csoportba tartozik Kuthy Lajos, az 1846-ban megjelent Hazai Rejtelmek szerzője.
Siessünk megjegyezni: sokkal jelentősebb író, mint azt a felületes és hivatalos irodalomtörténet, vagy az ennél fogva rosszul tájékozott magyar olvasóközönség képzeli. Kuthy Lajos ízig-vérig modern, ízig-vérig magyar, ízig-vérig a forradalmi felvilágosulás híve, teljesen nyugati, párizsias műveltségű, ugyanakkor a Hortobágy fanatikus szerelmese (s ami jóval fontosabb), elemző ismerője, a szalonok és a nagyvilág dédelgetett elegáns hőse, ugyanakkor démoni költő és orvostudományi fokon aggályos természetmegfigyelő. Ha a felsoroltak közül csak hármat veszünk tekintetbe: a túlérzékeny, ijesztően plasztikus és gazdag elemző készséget, azután a teljesen magyar viszonyokra szabott forradalmiságát falu és város, urak és parasztok kérdésében, végül szinte már barokk túlhalmozásba ragadott népiességét – ez a három vonás együtt kétségtelenül 1948-ban is rendkívüli izgalmat és tanítást jelenthet a magyar írónak. Proust, Marx és Móricz Zsigmond egybeszövődése lélektanilag, politikailag és művészetileg is rendkívül termékeny és termékenyítő jelenség.
Realizmusa mikroszkopikusan érzékeny, egyszerre romantikusan giccses és tudományosan pontos, végtelenül borúlátó, és épp ezért néha fantasztikus is. Főműve, a Hazai Rejtelmek egy nagy hortobágyi árvíz és vihar leírásával kezdődik. Érdekes, hogy ezeknek az idegesen összetett, lidércesen lángoló ellentétekből bonyolódó íróknak kedvenc műfaja – élettani kényszerűséggel – a leírás. A legnagyobb romantikusok és a legnagyobb modernek ebben megegyeznek. Olvassuk csak el ezt a mondatot:
„Az ó-testamentumi szűzvizen Isten lelke járt, itt döglött marhák, kósza tutajok, czibált szénakazlak, s megmosdatott utczák minden szemetje uszkált a habtalan síkon, melyre bőségben teríte nádpelyhet a bűzhödt szellő.”
Mennyi tragikum, mennyi árnyalat, mennyi romantika, menynyi magyarság és mennyi művészi próza-ritmus! Vagy nyissuk fel a XVI. fejezetet, mely egy alföldi este leírásával kezdődik: a legmodernebb íróknál is ritkán fogunk ilyen finomságokat találni.
„E közben enyhe, szellőtlen pusztai est állott be. Az égkúp tiszta kékbe öltözék, nem szennyezve legkisebb felhőtől. Jobbról feketekék fellegfal fogta kerítésbe a láthatárt, mely vízegyenében kanyarult nyugotról éjszaknak, földig takarva égszín bársonyával az eget, mint midőn a terem mennyezetétől padlatáig szőnyegezve van. Átellenben a két férfiúval, a telő hold rejlett opálszín felhőlap megett, melynek féltojásdad alakja hasonlíta egy nagyszerű oltárképhez. Rétegein itt-ott áttetszett a sárga csillag, s töredezett világa szőke gyöngyszínnel önté be az egészet, ívszéleit pedig ujjnyi ragyogó paszományba szegzé. Köröskörül keskeny kékmező övezé e látványt, mit ismét fuvatagszerű felhőzet keríte, olyforma vegyben, mintha alul eleven-sárga, középen verhenyes, fölül vörösréz színű hó esnék. Nehány percz után kiemelé fejét a bűvös hold, mintha lábujjhegyről nézne el a felhőlap vállán, melynek bontakozó alakja hirtelen árnynyal foltozott aranyszínbe borult, s díszpalástként látszék takarni a csak arczban látható királynét. Azalatt az észak-nyugoti falszőnyeg felszakadt, s balszárnya az égkup ívére kanyarult, mintha orkán lebbentett volna fel egy száz mérföldnyi kárpitot, mely megül számtalan pompa-lobogványok gyultak ki a kék semmiben.”
Nincs ízesebb-izgalmasabb dolog, mint ún. dekadens árnyalat-halmozás, romantikus pátosz és hús-vér népiesség keveréke. Márpedig Kuthy Lajos ez: a természet ideges pszichoanalitikusa, Vörösmarty széles zengésének prózai párja, és a népi nyelv egyik legjobb ismerője. Az analízis és népi szólásformák zsúfolását túlzásba viszi, azonban ez a kérdés megint oda kapcsolódik, ahonnan kiindultunk: lehet, hogy freudi hajlamoknak és népdali hajlamoknak ez a „pikáns” ötvözete modoros, de két ilyen szövődő tendencia izgalmasabb, mint egy kiegyensúlyozott, ugyanakkor távolról sem ilyen összetett és intenzív „remekmű”.
Leírásainak négy kedvenc témája: tájkép, emberi arcok, öltözetek és állatok. Hallgassuk meg a következő leírást a Pusztai halászat című fejezetből: csupa ősmagyar íz, zseniális természettudományos diagnózis, szürrealista fantázia és Picasso-őrület. Az első kötet eme lapjáért odaadnék egy halom hírességet a magyar irodalomból.
„A víz végképpen lefogyott, meztelenül hagyva elfogott lakóit, kék hemzsegő halomban ficzkándoztak egymáson. Köztök hízott király, százhúsz fontos harcsa, mit a szakértő Cziriák oly régen megérzett. Lapos szája bután van összeszorulva; bajuszai lógnak spárga-vastag szállal; széles, hideg farkát, ha olykor elcsapja: a rajta felduzzadt halcsomót hányja szét. Alkalmasint meg van illetődve. Mert víz alatt nemigen hagyná ragadozó szenve ily bántatlanul a körüle nyüzsgő kövér falatokat. Ott szép kövér pontyok szórvák sovány csukák közé, melyek, telhetetlen uzsorás módjára, fogas szájpadlással tátognak egymásra. Amott parázs-húsu kecsegék dugják fel hegyes orraikat. Nemes fajok kemény gerinczpáncél alá rejtve, s tengerszín hátokban sárgáskövér rejlik. Itt ezüstpikkelyű, laposdad kárászok teregetik piros szárnyaikat. Ott erőtelt sőregek hánykódnak tarka termetökkel, míg egy sereg mozgalmas aprófaj egészíté képpé a hűvös vizi népet, mely az átlátszó nyálkanedvben, egészséges testtel reszketett a napon. Piros kopoltyuik lég után kapkodnak; hersegő nyüzsgéssel viczkándnak egymáson s körülök elterjed az eleven szag.”
Ez a mondén szalon-hős, akinek adósságait a barátnői közösen fizették ki a hitelezőknek, ez a romantikus giccs-hajhász egyike lehetett volna legjobb biológusainknak, vagy tán – a maga művészi módján – az is.
A romantikának sokat köszönhetünk: népi forradalmat, lélekelemzést, természet-érzékenységet, az érzelmi elemek bevonulását a művészetbe, a biológia középponti izgalmát a regényben. E „csodálatos halászat” mellé még el kell olvasnunk néhány képet: egy farkas, egy mészáros kése alatt szabódó toklyó, egy vergődő bárány, egy baktató ló, vagy egy cikázó madár leírását. Lélegzetelállítóan finomak a megfigyelései, és azok mindig laboratóriumi pontosságnak, ingerlő fantasztikumnak és falusi szólásmódoknak összetételei.
Hogy a legnagyobb művészekkel tart rokonságot, minden naiv ízléstelensége mellett, az arcképeiből derül ki, különösen karikatúraszerű groteszk portréiban. Őrültek és félőrültek, epilepsziás, falusi akárki-lányai, szélhámosok és kretén arisztokraták, modern neurotikusok és alvilági zug-hipnotizőrök, részeges fuvarosok és nyomortól eltorzult utcakölykök, madárijesztő uzsorások és szadizmusba hülyült magzatelhajtók figuráit ilyen anatómiai és álomszerű plasztikával sehol sem találjuk. Milyen furcsák ezek a shakespeare-i nyelven és prousti idegességgel megírt, vérfagyasztóan precíz és hisztériásan színes alakok a maguk tudományos és művészi ultramodernségükkel… az ócska detektívtörténet elavultságai közé állítva.
Figyeljük csak meg a sátáni realizmusnak, paraszt nyelvből fogant haláltánc-látomásnak ezt a példáját: élősdi német feudális rongybaba, aki csak az öröklött vagyonért merészkedett le a Hortobágyra:
„Avult drappszín hurkán imbolygott divat-hagyott feje egy álmos öregnek. Kopasz koponyáját trieszti matrózsapka fedi hálósüveg gyanánt. Izzadt szélei pusztán körítik hegy-völgyes homlokát, némi kis ősz bajuszt eresztvén ki hosszú füleinél, melyek rendkívül fényesek, s pamuttal dugvák. Arcza üresen függ, mint két iszákocska, melyekből kifogyott minden lég. Szemöld nem született vele, szemszőrét kiszedte az idő, szemei a ránczos, testszín aszalt szilvák bőrszatyorban ülnek, melyet a vénség régen korczba szedett. Ajka nincs, egy posztón vágott szíj éppen így nézne ki. Felajka, egész orrczimpáig tokos a szakálltövektől, mint a marhanyelv. A fény, nem szemében, hanem szeme előtt lebeg, mint köd a hold körül, s épen azért, noha üvegesen, de bazilisk hatással ragyog. Különben termete oly szerény, hogy harmad magával is félig töltené be sovány kaputját, melybe körömhegyig aláereszti tisztes ujjait.”
Aki ilyen intellektuálisan elemző hajlamú és ilyen rögösen-szalonnásan népi egyszerre, azt okvetlenül be kell kapcsolnunk a legmodernebb olvasóközönség és a legmodernebb magyar írók érdeklődésének eleven és aktuális vérkeringésébe.
Folyton gazdagságát hangsúlyoztuk ennek a magánéletében is hamleti végletességektől tépett írónak. Ehhez a gazdagsághoz tartozik Petőfi-korabeli Petőfi-tartalmú politikája is: csak a pénz és romlott idegek nyomorították odáig, hogy 49 után gyakorlatban nem tudott olyan hőse lenni a forradalmi gondolatnak, mint a Hazai Rejtelmekben volt. Ez a felületesen Eugene Sue-utánzatnak kikiáltott regény nemcsak a modern biológiai látás, az értelmi elemzés és Dosztojevszkijt súroló ideg-lélektan furcsa keveréke-torzója, hanem vádirat is. Mert amilyen furcsa, hogy a detektív-ponyva olyan művészi elemekkel élhet rokonságban, mint amilyeneket előbb láttunk, épp oly érdekes, hogy ez a „holdkór-román” a legélesebb magyar politikai megfogalmazásokat is tartalmazza. Irgalmatlan német-ellenesség és irgalmatlan feudális-ellenesség: ez a két 48-as pillér az, melyekre magyar reform-világnézete ívelődik. Magyar nép-imádata teljesen sallangmentes: értelmes, elemző ismereten alapszik. Hallgassuk meg Petőfi költészetének prózai párját: az öreg hortobágyi fogadós áll szemben báró Ózugival. Ezt írja a fentebb már arcképbe foglalt főnemesről:
„Huszonhárom évtől tengett a békés, bő és adótlan honban, hol jog, érdek, élet és bátorság ingyen s önőrködés vagy mű nélkül védetik, mint a gyermeké, szülei által. Fáradalomköltség s érdemtelen lőn osztályosává ily alkotmányos, gazdag szerencsének, törvényadó joggal bír a hazán, melyet nem szerzett, nem véd, nem szolgál, s mégis huszonhárom évből nem jutott órája a népviszonyt, fajt, erkölcsöt, jellemet észlelni. Sőt rossz szándékú áltan, fogult, félszeg, tudatlan informatiókra, lenézte, megveté, gyűlölte, csürhének, vadállatoknak s rablóknak tartá a népet, mely a hazát harczban és békében egyedül tartja fenn, mely kimerült izmain erőszakadtáig tartja a közállomány már ingadozó terhét, s melynek annyi világpéldák között nem juta békés eszébe, tágítni a népjog lánczain!”
Tehát, magyar közönség és magyar író, nézz vissza Kuthy Lajos szándékaira, művének ezer esztétikai balfogása ellenére a népszabadság, a realizmus, a tudományos értelem, a népi nyelv utolérhetetlen plasztikájára, az érzékenység és démoni képzelőerő, a Hortobágy és Párizs, a művészi nagyvilág és paraszt-testvérség magyar útjára.