Jó kézbe venni. Megcsodálni a Hrapka Tibor által tervezett borítót. Egy csigát látni ott. A végtelent, a tökéletes mozdulatlant. 

A törékeny véges

Kavafisz: Alexandria örök
(Pozsony, Kalligramm, 2006, Déri Balázs vál.)

"E végtelen térségek örök hallgatása rettegéssel tölt el."
B. Pascal

Tenger és sivatag. S e két végtelen között mibenlétét kereső, szüntelen mozgásban lévő véges.  Határ-, partvonal. Időbelisége, s holléte kérdéses. Állandóan változtatja alakját. Folytonos változásban van.
Mégis az egyetlen, ahonnan a végtelen megérinthető. Léte jelentősége ebből fakad. S abból, hogy ez csak sebzettsége által lehetséges. Part: mintákba rendeződő rezonancia.
Fura formákat ölthet. E történetben beszélhetnénk róla, mint emberről. Mesés neveket adhatnánk neki: Alexandrosz, Kallimakhosz, Philón, Órigenész, Kavafisz. Távolabbról tűnhet pálmának, sirálynak, városnak akár. Itt, e sorokban, ha csak egy picit közelebb hajolunk, már kivehetővé válnak egyéb mintázatai is. Sikátoraiban könyvtárosok, poéták, filozófusok, hadvezérek – hivatalnokok, árusok, lotyók, s koldusok zizegő túlvilági árnyai. Alexandria.

„Ez a város gátnak épült, hogy visszatartsa az afrikai sötétség áradatát; de a puhaléptű feketék már kezdenek beszivárogni az európai negyedekbe; afféle faji ozmózis van folyamatban. Ahhoz, hogy boldog legyen az ember, talán muzulmánnak kéne lenni, egyiptomi nőnek – lágy, renyhe, elnyílt, mindent magába szívó, mindig más-más mázat magára öltő asszonynak.”

„Utcák, amelyek befelé szakadnak a dokkoktól, viharvert, korhadozó házaik terhével, egymás szájába lehelve, egymásra dőlve (…) Legyek fekete szalagja gyerekek szeméhez, ajkához tapadva, nyári legyek nedves gömbjei mindenfelé (…) Verejtékhabos berberek nehéz szaga: mint rothadó futószőnyeg bomlása. És az utcai zajok: (…) a váratlan sikoltások, melyek időről időre áthatolnak a zsibongáson, mintha kicsike, érzékeny állatot nyuvasztanának. És sebek, sebek mély tavai…”
(L. Durell: Alexandriai négyes 74. ill. 36. o.)

Földközi éden? Inkább pokol. Ha e bomló üledékből csírázik ki a géniusz, mélysége, így nagysága irtózatos. S amennyiben önnön megbomlásának elejét kívánja venni, hangjának oly csiszoltnak kell lennie, mint a legtündöklőbb briliánsnak. A pillanatban csak ott, hol öröklétté válik, elmerülni. Ehhez viszont adott a távlat ott, hol egymást metszik rég letűnt, s időben együtt létező kultúrák.
Az e tájba, e homokba írt rajzolatoknak velejárója a megismétlődő(!) egyszeriség, az egy-hangúság, amely mindig új hangon, mindig először, mindig újszülöttként jelentkezik. De új, bátor hangja mögött a figyelmes olvasó előtt felsejlik kimondója végzetes árnya is. Mindent újra kell írni. Alexandria! Összezavarodott egzisztencia.
Aminek gyötrelmeit ugyebár nem tárja világ elé kifinomult, illedelmes lélek. Ahogy kora esendőségeit is száműzi íróasztalától a szemérmes, magával szemben is szigorú Kavafisz. Ha felsejlik is olykor-olykor, mindig illendően:

„Ártatlanul is kell néha néznünk a dolgokat, és szelíden.
Ámde beesteledett, sajnos. (…)
Itt az óra, hogy visszaforduljunk, hajj, más dolgok kedvéért.
(…)
Vissza kell térnünk ármányainkhoz –
Kezdjük újra unalmas politikai csatározásainkat!”

(Nagy ünnepség Szószibiosznál)

Temérdek víz folyt le már a Níluson, mire e hangot meghallották, s megszerették világszerte. Még több, míg Magyarországra eljutott. Töredékekben találkozhattunk vele antológiákban, sőt egy – csak az ő verseinek szentelt – vékony kötetben (Kavafisz versei, Lyra mundi, 1968).
De csak most, ezen ízlésesen kivitelezett műben kapott méltó foglalatot. A kötet összeállítása, s Kavafisz magyarul eleddig még meg nem jelent verseinek fordítása Déri Balázs az életműhöz finoman, szeretettel közelítő, hozzáértő ujjait dicsérik. S egy Kavafisz egyediségéhez méltó, úttörő fordítói koncepciót.

Jó kézbe venni. Megcsodálni a Hrapka Tibor által tervezett borítót.
Egy csigát látni ott. A végtelent, a tökéletes mozdulatlant.
S elképzelni, a versekben mint indul el a tenger felé – hosszú kacskaringós vonalat húzva a homokban maga után. Este van. Elhúzódott a víz. Apály. Egyedül van. Belébújt egy lágy potrohú lélek, a végtelennel takarva el gyöngeségét.
Egy apró remeterák.

„Íme (…)
a vers, melyben a gyöngédség tovább él,
az Istenség magányos útvesztőit
feltáró tudós teológia,
az alkímia, mely a sárban aranyat lel (…)
A hitetlen úgy tartja: aki éget,
felégeti a múltat. Tévedés.
Az ember virrasztó éjei szülték
a könyvek e végtelenét. Ha mindből
egy sem maradna, újra létrehoznák
minden lapját és mindegyik sorát (…)”

(J.L. Borges: Alexandria, Kr. u. 641)

Elvan a végtelen. Csak a végességet csiszolgathatjuk. Vele.
 

Hegyi Botos Attila